Magyar MűhelyGlamourLeveskultuszBori Erzsébet
A priváttörténelem túléli a nagy időket. Az aranyló húsleves hatalmasabb erő a zsarnokságnál.
Gödrös Frigyes nem mondható termékeny rendezőnek; filmjeit és pályáját tekintve azt is megkockáztatnám, hogy nem egy harcos típus. Kornai Miklóssal közös rövidfilmjét, a Da capót követően Dr. Horvát Putyival társult a Priváthorvát és Wolframbarátra, amelyet a '94-es szemlén mutattak be, majd hosszabb szünet után és még hosszabb idő alatt végre elkészült az első önálló nagyjátékfilm. A Glamour közel öt évig forgott, s ehhez bátran hozzácsaphatunk még kettőt, ha a forgatókönyv alapját képező kisregényre és a korábbi filmben már kidolgozott jelenetekre gondolunk.
A Priváthorvát és Wolframbarát színtiszta amatőr film: olcsó, fekete-fehér és személyes. De korántsem személyes érdekű. Ki tudott lépni abból az alaphelyzetből, hogy mi meg a haverok csinálunk egy filmet magunkról meg a haverokról, amivel persze semmi baj nincsen addig, amíg nem aspirál az alkotók rokoni, baráti és üzletféli körénél szélesebb nézői seregre. A Priváthorvát és Wolframbarát azzal vitte véghez a nagy ugrást, hogy a két hős/filmes bemutatta a családját. Ehhez egyikük segítségül hívhatta a nagyapa készítette családi filmtekercseket, míg a másik kénytelen volt az emlékeiből rekonstruálni és utólag leforgatni a család életének jelentős eseményeit.
A család csodákra képes. Ha láthatom, milyen volt a babakocsija, mit kapott karácsonyra, mivel itta a kávét a mamája, máris érdekelni fog, mit gondol Dr. Horváth Putyi a boldogságról, amelyet máskülönben méla közönnyel fogadnék. A Priváthorvát és Wolframbarátot én első látásra megszerettem; érzelmeim komolyságát bizonyítja, hogy minden adandó alkalommal újranéztem, és ötödszörre sem állnék fel a székből, amikor Gödrös betalicskázza Horvát doktort az üres tájba.
Ebben a filmből már megismerhettük a Gödrös család legendáriumának némely sorsdöntő elemét, nevezetesen az apa kilépését a zsidó sorsközösségből, hogy vele – idézem – „megszakadjon a vörös fonál”; a vércseréhez kiszemelt birodalmi német leányt; a történelem viharaival dacoló kárpitos/bútorüzletet; a szekrényből a pincébe vezető búvóhelyet, ahol zsidók, katonaszökevények – köztük a mama Wehrmacht-tiszt fivére – együtt vészelik át a háborút.
Zsidó magyar (magyar zsidó) sors, három nemzedék életútja a XX. századi Magyarországon – szinte elkerülhetetlen az összevetés Szabó István filmjével, A napfény ízével.
De előtte még csapjunk bele a levesbe. A húslevesbe, mint a túlélés, a családi összetartozás és értékőrzés metaforájába. A leves a hagyományos magyar étrend első fogása, nélküle nem teljes az ebéd, s ez esik először áldozatul a szegénységnek, az akadozó közellátásnak, a politikának vagy az életmódváltásnak. A leves felől nézve az ún. szocializmussal súlyosbított modernizáció felért egy szőnyegbombázással. Amikor a bújkáló család a pincében belemeríti kanalát az aranyló húslevesbe, akkor német és magyar, ortodox és kikeresztelkedett zsidó, főnök és alkalmazott, frontról és munkaszolgálatból szökött ágyútöltelék együtt dacol a korszellemmel; nem sokkal később, az ötvenes években pedig úgy gyakorolnak rendszerkritikát, hogy a lakók kosztját inspiciáló házmesternek bemutatják a paprikáskrumplit a zománcos lábasban, majd a lebocsátott redőnyök mögött, gyertyafényben konspiratíve körülülik a levest.
A leves a bőség, a hagyományőrzés, az ellenállás és a szabadság. Márpedig a XX. századi Magyarországon igencsak bele kellett kapaszkodnia a levesestálba, ha talpon akart maradni az ember, kivált a zsidó. Itt nem létezett szerves fejlődés, sem tisztes gyarapodás, szinte minden nemzedéknek elölről és újra kellett kezdenie az egzisztenciateremtést, mert ahogy a nagypapa mondja: ebben az országban mindig mindenkitől elvesznek valamit. Az apa előtt pedig az eszményi Svájc lebeg, a boldog ország, ahol nincsenek történelmi korszakok. Mert a történelmi korszak azt jelenti, hogy emberek jönnek az akkoriban használatos autón vagy motoron, rendeletet lobogtatva vagy fegyverrel hadonászva, és már viszik is a sublótot.
A békeévekben beindult családi vállalkozás úgy hánykolódik a háborgó, ellenséges vizeken, mint az állam hajója a görög költészetben. Hol egy német egyenruhás rokont, hol a pajeszos nagypapát, hol a proletárnak tanuló hű alkalmazottat kell kiállítani a boltajtóba, hogy elhárítsa az akut veszélyt. És mit tesz isten, a Glamour hősei rendre megússzák a legrosszabbat.
Kiáltsunk történelemhamisítást, amit Szabó Istvánnak is a fejére olvastak a bírálói? A napfény íze igazi „nagy film”, nemcsak kiállításában, hanem – és még inkább – abban, hogy történelemfilozófiai megközelítésből szemléli a jelentős eseményeket, s nem a beléjük kényszerült, keveredett egyes ember nézőpontjából. Olyannyira, hogy a szereplők megformálása is „felülről lefelé” történt: nem hús-vér alakokat látunk, akiken átszáguld a történelem, hanem típusokat, akiknek sorsán keresztül jól szemléltethetők a korspecifikus helyzetek; modelleket, amelyekre utólag raktak fel némi húst, festettek rájuk egyéni vonásokat. A Glamour kiindulása homlokegyenest az ellenkezője: ez a minden ízében „kis film” nem tekint túl a gyerek világán, amely a szülői égitestek körül forog, onnan kapja a fényt, a meleget, s rajtuk kívül nincsen is élet. Fel sem merülhet az apa választásának – a nagyapa szemében: árulásának – megítélése sem. Az apa az asszimiláció mellett dönt, aztán szökik, bújik, mert életben akar maradni, és még az üzletet is megtartani, ha lehet, s a szerencsés túlélő párnával a kézben várja feleségét péntekenként a hálószoba ajtajában. Az anya kitart, piros szíveket hímez az ingekbe és a párnahuzatokba, főzi a húslevest, péntekenként megemeli a derekát és hébe-korba hazavágyik. Hát van itt helyük erkölcsi kérdéseknek?
Effélével azoknak kellett volna vívódniuk, akik háborúkba vitték a nemzetet, és a háborúval együtt a fele országot is sikerült elveszíteniük. A nagypapa a világért sem politizál, de erről azért megvan a különbejáratú véleménye.
A napfény íze és a Glamour egyaránt jelzésszerűen utal a történelmi fordulópontokra, de amíg az előbbi felfelé, az utóbbi lefelé stilizál. Az alulnézetet, hogy ne mondjam, békaperspektívát persze ironikusan kezeli a film, s a mindenkori terrort képviselő figurák is komikusabbak és esendőbbek annál, mint amilyen félelmetesek. Ezt nem feltétlenül a rendező látásmódjának, nagy szívének és a mindent átfogó glamúrnak kell betudnunk; lehet ez a túlélők humorérzéke.
Filmünk nagy erénye, hogy többnyire sikerül a gyerek szemével láttatnia az eseményeket, és rendre ott bicsaklik meg a mese, ahol önkényesen nézőpontot vált. A gyerek számára amilyen meghitten ismerős, ugyanolyan rejtélyes is a felnőttek világa, benne is a szeretett szülők a legtitokzatosabbak. Ha róluk akar beszélni, történetté alakítani az életüket, ahhoz nem elég begyűjtenie a családi anekdotakincset és összeraknia a személyes emlékeit; hiszen már a házi legendárium is mese- és valóságelemek szétbogozhatatlan csomója, és a fiúnak is szüksége lesz a fantáziájára, ha el akarja képzelni a szüleit gyereknek vagy lángolón szerelmesnek; vagy a saját családját – önmaga nélkül.
Ezért nem zavaró a narrátor irodalmi szövege, ami magára a narrátorra már nem feltétlenül igaz. Narrátor alkalmazása mindig is kényes döntés a filmben, és csak a legritkábban sikerül jól megoldani. A Glamournak is vannak jelenetei, amelyekre rátelepszik a kommentátor, és nem hagyja élni a képeket. De a legnagyobb problémát, a legsúlyosabb stílustörést az okozza, amikor a gyerek főszerepet követel magának a szülők történetében. Az 56-os villamos vagy a vérbíró epizódjában megbomlik a film egysége, a gyöngéd vagy csúfondáros iróniát pátosz váltja fel. A Glamour nem lett kétszer jobb, mint a Priváthorvát és Wolframbarát ugyanezen család történetének szentelt fele.
Az epizódokból építkező s látásmódjában is változó film egységének megteremtésében kulcsszerepük van a színészeknek, a látványnak és a zenének. Eperjes a tőle megszokott határozottsággal helyezkedik bele az apa figurájába, és ismét csak nem tud hibázni. A meglepetést Barkó György sokrétű alakítása jelenti: pátriárkai ambíciókkal megáldott ortodox zsidó nagypapája egyszerre reális és karikaturisztikus; tekintélyes, fenyegető és szeretreméltóan komikus. A másik meglepetés Ónodi Eszter. Azt hihetnénk, hogy a pályakezdő színésznő minden értelemben túl fiatal az anyaszerepre, és csak tovább nehezíti a dolgát, hogy alig van szövege: néhány gesztussal meg a szemével kell eljátszania, hogy ő német leány, szerelmes asszony és szerető anya.
Melis László zenéje bátran él idézetekkel, és ott is megőrzi a humorát, ahol a mese elveszíti. A szerény költségvetés előtérbe állítja a látványfelelősöket, az operatőrt, a jelmez- és a díszlettervezőt. A Glamour az a ritka eset, amelyben nem bántó az esztétizáló fényképezés. Kardos Sándor láthatóan elemében van, s nemcsak akkor, amikor a szépségre kell mennie: hol hátulnézetből fényképezve emeli ki egy jelenet groteszkségét (autón/motoron érkező/távozó rekvirálók), hol alsó kameraállással, torzító objektívval ellenpontozza a túláradó érzelmeket (a szerelmes szülők ábrázatán).
Különös film a Glamour. Annyi a hibája, mint égen a csillag, de ahogy nézed, lassan elmosódnak ezek az apró, hunyorgó pontok, és már csak az aranyos ragyogást látod, a sugárzó fényt. A glamúrt, ha úgy tetszik.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1413 átlag: 5.38 |
 |
|
