KritikaA barátkozás lehetőségeiEgy rosszabb napBáron György
Négy Bodor-novella Ceausescu szürreális-naturális Romániájából.
Ha föltesszük a kérdést, melyik kortárs magyar írónak filmesítették meg a legtöbb művét, a válasz váratlan lesz és meglepő: Bodor Ádámnak. A sort 1972-ben Bacsó Péter nyitotta meg a Forró vizet a kopaszra című komédiával (mégha annak csupán az első negyedórája követte is az eredeti novellát), aztán következett Fábri Zoltán a Plusz-mínusz egy nappal, utána Gothár A részleggel, az utóbbi két évben pedig gyors egymásutánban három Bodor-adaptáció is készült: egy rövidfilm (Buvári Tamás: Kivégzés), egy mozibemutatóra váró nagyjátékfilm (Kamondi Zoltán: Dolina), s egy ötvenperces tévéfilm (Ferenczi Gábor: A barátkozás lehetőségei). Az ok kézenfekvő: Bodor történetei egyszerűek, egyenesvonalúak és szikárak, akár a filmnovellák. Ráadásul ez a fajta látomásos kelet-európai abszurd meglehetősen társtalan a magyar irodalomban (kevésbé a románban vagy a csehben). Bacsó groteszk komédiát forgatott belőlük, Fábri abszurd filozófiai tanmesét (hasonlót, csak erőltetettebben, később Buvári Tamás), Gothár abszurdba hajló létdrámát, Kamondi abszurd-szürreális víziót, Ferenczi kisrealista káeurópai mozgóképet. Mindegyik változat hűséges és hűtlen egyszerre, mégha nem is egyforma intenzitással és színvonalon, elvégre Bodor prózája – mint láttuk – sokféle értelmezéshez szolgáltathat muníciót, alighanem ezért is szeretik filmeseink.
Ferenczi és a társ-forgatókönyvíró, Can Togay négy novellát fércelt egybe, amelynek hősei időnként összefutnak, útjaik keresztezik egymást, majd szétválnak, s mennek tovább a maguk célja felé – míg az egyik ilyen találkozás tragikus véget nem ér. A halálos baleset, amelynek következményeivel indul, s előzményeivel folytatódik a filmmese, rántja egybe a négy széttartó történetet. Ám az igazi kötőanyag a tér és idő, amelyben ezek a köznapi, fakó események lejátszódnak: Kelet-Európa, végvidék, a hatvanas-hetvenes, tán nyolcvanas években, nem tudni pontosan, elvégre a korszak egyik jellemzője, hogy akkor és ott megállt az idő. Zötyögtető, kátyús földutak, ormótlan orosz, román, endéká autók, buszok és minibuszok, kopott ruhák és kopott tekintetek, lepattant bisztrók, valaha jobb napokat látott kisvárosi hotelek, mindez az erdélyi havasok tág ölelésében. Ferenczi, Togay és operatőreik, Markert Károly és Lovasi Zoltán hitelesen rekonstruálják a létezett szocializmus egyszerre naturális és szürreális világát, amely térségünkben sehol olyan tisztán és pőrén nem volt tettenérhető, mint Ceausescu Romániájában (aligha véletlen, hogy erről a korszakról ma a román filmek szólnak a legerőteljesebben, s nyerik sorra a világfesztiválokat). Ferenczi Gáborék alkotásából ugyanaz a hangulat árad, ami Puiu, Porumboiu és társai remekléseiből. Az alkotók egyetlen ponton változtattak érdemben az eredeti szövegeken: az És akkor majd látjuk egymást végét – egybekapcsolva A sofőrünk egy rosszabb napjával – tragédiába fordították. Bár az eredeti befejezés – amelyben Weisz Gizella a szakítás után derűs arccal utazik a buszon – a maga egyszerűségében minden tragédiánál megrendítőbb, a filmes dramaturgia szempontjából mégis jogosnak tűnik a változtatás, elvégre így kötődnek egymáshoz, zárulnak kerekre a széttartó sorsok és epizódok, kapcsolódik össze a film eleje és vége (fordított sorrendben), akárcsak Alejandro González Inarritú hasonló dramaturgiájú impozáns játékfilmjeiben.
Tetszhalálából támadt föl az utóbbi években a magyar tévéfilm: Török Ferenc, Miklauzic Bence, Rozgonyi Ádám, Balogh Zsolt, Mészáros Péter után most Ferenczi Gábor állt elő figyelemreméltó művel; külön öröm, hogy magyar szerző írásából forgott mindegyik. Olcsó mozgóképek ezek, szűk térben és időben játszódnak – ám ez inkább előnyükre, mint hátrányukra válik. Tévéfilm? – talán nincs is értelme a megkülönböztetésnek. A barátkozás lehetőségei gondosan megmunkált, igényes új magyar film.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 898 átlag: 5.4 |
 |
|
