Kritika

A pankrátor

A Test beszéde

Varró Attila

Darren Aronofsky nem csupán saját életpályája, de a kortárs amerikai film legtisztább testfilmjét teremtette meg.

Válság idején az ember teste az utolsó menedék. Az értelem belső kétségeinek viharában a test lesz az egyetlen biztonságos kikötővé: a „gondolkodom, tehát vagyok” kudarcával az emberi szervezet legmegbízhatóbb funkciói lépnek az első vonalba, hogy feltartóztassák a szellem széthullását. Az éhség, a fájdalom, a kéj, a betegség megannyi fegyver a bizonytalanság ellen, minként ezt az elmúlt években felszaporodó jelentős testfilmek bizonyítják, legyen szó önálló szerzői életművek darabjairól vagy friss műfaji trendekről. Steve McQueen lenyűgöző erejű Éhsége az eszmei elkötelezettségét két hónapos éhhalállal bizonyító észak-ír szabadságharcosról vagy Mel Gibson bazári gyomorforgatássá átértelmezett Passiója épp úgy a Test nyelvére lefordított és végsőkig vitt hittételek története, akár a gang bang pornófilmek szimultán/konszekutív rekordteljesítményei, a Jackass-szériák magamutogató flagellációi és a torture horrorok roncsoló kálváriái – a különbség csak abban van, melyik ige kerül az „ergo sum” elé. Darren Aronofsky eddigi életpályájával bizton nevezhető a testfilmek ezredfordulós apostolának: míg azonban első három művében szinte bántóan didaktikus párhuzamokkal fogalmazta át az érzelmi és szellemi folyamatokat testbeszédre (lásd a Rekviem egy álomért párhuzamos montázsfináléját vagy a Forrás megváltás-giccsének spirituális apoteózisát), tavalyi munkájában eszköztárt, megközelítésmódot váltott, megteremtve ezzel nem csupán saját életpályája, de a kortárs amerikai film legtisztább, akár máris emblematikusnak nevezhető testfilmjét.

A Pankrátor ereje egyszerűségében rejlik – és ezen most nem csupán az Aronofsky-féle vizuális truvájokat felváltó kézi kamerás, hosszú beállításos (ám mindvégig diszkréten háttérbe húzódó) dogma-realizmus értendő. A rendező ezúttal nem valami jól ismert, jól bejáratott központi témára (drogfüggőségtől a haldokló szerelemig) próbálja üggyel-bajjal ráhúzni saját testbeszéd-motívumait, egyszerűen csak talált hozzájuk egy olyan területet, ahol magától értetődő természetességgel bomlanak ki. Egészen érthetetlen, miért nem készült eddig egyetlen számottevő játékfilm sem az amerikai pankráció világáról, amikor pedig számtalan divatos kritika megtalálható benne Amerikáról: a test fetisizálása és a szabad érvényesülésnek álcázott determinizmus, a médiamanipuláció és az erőszak kultusza. Aronofsky végre lecsapta ezt a magas labdát, de szerencsére nem a társadalombírálat csábító irányába: noha kiöregedett pankrátor-bajnoka már csekélyke képzelőerővel is könnyen azonosítható az anginás, saját súlya alatt roskadozó Egyesült Államokkal (aki nem csupán az anarchia és az erőszak elvont ideáival küzd meg a szorítóban, de az Ajatollah személyében magával a Közel-Kelet Démonával is), a rendező ezúttal nem az áthallásokra játszott, csupán erre az önmagában is igen beszédes figurára koncentrált.

A Pankrátor eképp mindjárt a pankrációs filmek Dühöngő bikája lett, amelyben egy megtört előadóművész – eleve vesztésre ítélt – harcát követhetjük nyomon saját érzelmi leamortizálódásával. Miközben a történet a legharsányabb amerikai sportág kontextusában zajlik, képsorai látványos üzenetek helyett inkább fájdalmas, halk szavú elégiák: Randy, a Kos kihalt tornatermekben várja régi kollégáival a maroknyi rajongó érkezését, az asztalokon idejétmúlt videokazetták és pár dolláros relikviák, egy leharcolt sztriptíz-bárban próbál fizetővendégből élettárssá előlépni egy öregedő táncosnőnél, két öregfiú-mérkőzés közt egy szupermarket felvágott-pultjánál méri a szafaládét – minden jelenet az élő emberi test és a halott hús között húzódó keskeny határsávban zajlik, ám anélkül, hogy erre Aronofsky egyszer is felhívná a figyelmet. Ebben a filmben minden mindössze eggyel és önmagával osztható, a szereppel gyakorlatilag önazonos Mickey Rourke-tól a hivatásos pankrátor-statisztákon és vérverejtékes összecsapásokon át a gigászi test lassú, de elkerülhetetlen pusztulásáig. Aronofskynál a Test ezúttal nem csupán a belső folyamatok ezerszínű metaforájaként funkcionál, de kiköveteli magának a néző osztatlan figyelmét és ezen keresztül teljes érzelmi azonosulását. E tekintetben ugyanis semmi különbség sincs a filmművészet és a pankráció között: noha egyaránt kitalált világokban mozgatnak fiktív hősöket, de a kiváltott fájdalom mindkét esetben véresen valódi.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2009/05 54. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9773

Cikk értékelése:

szavazat: 1078 átlag: 5.54