KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/április
KRÓNIKA
• Dániel Ferenc: Miskin infarktus előtt
FILMSZEMLE
• Mikola Gyöngyi: Napilapok zsellérei Szemle-töredékek
• Ardai Zoltán: Lassú hajó Kína felé Dokumentumszemle
• Kovács András: Párbeszéd a közönséggel A zsűrielnök jegyzetei
• N. N.: A 26. Magyar Filmszemle díjai
• Székely Gabriella: Berend Iván gyémántjai Beszélgetés Simó Sándorral
• Bakács Tibor Settenkedő: És a vonat megy... Beszélgetés Pacskovszky Józseffel
• Bérczes László: Mozi van Lumière-tekercsek
• Bóna László: Jákob oszlopa A kövek üzenete
KRITIKA
• Radnóti Sándor: Weisz Gizella A részleg
• Almási Miklós: Legenda csak egy van Megint Tanú
• Hegyi Gyula: Lefele könnyebb Törvénytelen
• Kovács András Bálint: Az erőszak léhasága Ponyvaregény
• Schubert Gusztáv: A ponyvahősök lázadása Interjú a vámpírral
1895–1995
• Forgács Éva: A megmozdított kép Moholy-Nagy László
• Molnár Gál Péter: Egy ázsiai Párizsban Mozzsukin

• Fáber András: Mozarttól keletre Beszélgetés Lucian Pintiliével
KÖNYV
• Györffy Miklós: Ha én filmlexikont szerkesztenék Lexikon
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Egyszerű emberek
• Fáber András: Zaklatás
• Nagy Gergely: Camilla
• Harmat György: A Maszk
• Sneé Péter: Halálugrás
• Barotányi Zoltán: Parazita
• Turcsányi Sándor: Promenád a gyönyörbe
• Tamás Amaryllis: Egy apáca szerelme

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Nemlétezik történetek

Centiméterekkel a valóság fölött

Mágori Erzsébet

 

A véletlenek különösen szerencsés összjátéka kell ahhoz, hogy egy jó novellából vagy regényből jó tévéfilm szülessen. Annyira kényes művelet az írói anyag átplántálása a sajátos televíziós közegbe, mint mondjuk a szervátültetés az orvostudományban. Nem minden donor, vagyis író organizmusa alkalmas a transzplantációra, vannak, akik nagyon nehezen „szervülnek” a tévé képernyőjéhez.

Mindezek ismeretében tiszteletreméltó bátorságra vall, hogy Szántó Erika, a nagy tapasztalatú dramaturg és a rendezői pályán most startoló Sólyom András olyan veszélyes mutatványra vállalkoztak, mint Lázár Ervin a valóság és mese határán lebegő, illékony kis karcolatainak megfilmesítése a Nemlétezik történetekben.

Ha van írói alkat, amelyik makacsul ellenáll a televíziós médiumnak, akkor Lázár Ervin realitásba ágyazott – a valóság fölé csak centiméterekkel emelkedő – szürrealitása az. Tévésített történeteivel nem azért nehéz azonosulnia a nézőnek, mert olyannincs emberek és dolgok elevenednek meg a képernyőn, hanem mert ezek a figurák és nosztalgikus szituációk inkább olvasmányként képesek életre kelni. És ott is csak a gyermeki, vagy a gyermeklelkületét megőrző olvasó képzeletének aktív közreműködésével. Amint ezek a nemlétezik emberek konkrét testet öltenek a képernyőn – elvesztik varázslatos mesebeliségüket.

Lázár Ervin úgy lép ki a valóságból, hogy látszatra egyetlen mozdulatot sem tesz. Csak éppen egy icipicit észrevétlenül odébb tolja a környező tárgyakat, kimozdítja megszokott élethelyzetükből az ismerős figurákat. Ha nem tetszik neki a világ, melyben élni kényszerül, kitalál magának egy másikat, amelyikben, ha csak pillanatokra is, szabadnak és boldognak érzi magát. Így „utazik” félig hunyt szemmel, ám mégis éber figyelemmel az álomból a valóságba, oda-vissza. Voltaképpen nem is valamiféle álomvilágba menekül, maga és mások elől, hanem abba a másik, maga teremtette valóságba, ahol az apró szemű „magányosoknak való” esőben, hazafelé menet a nyomorúságos kis utcácskán, köszönnek neki a fák és villanyoszlopok.

Felnőtt történeteiben is a gyerekek cinkosa, a felnőtt világ ellenlábasa. Konfliktusai a két világ ütköztetéséből születnek, és mindig a gyerekvilág igazával végződnek. Legrosszabbul a nők, legalábbis bizonyos fajta szépnek és ápoltnak mondott asszonyok, az elegáns, józan anyukák (G. Mezei Mária) járnak az író történeteiben. Érdekes módon a tévéfilmben ezeknek a női figuráknak megformálása a legsikerültebb. A hozzájuk tartozó, magukat a gyerekkorba visszaálmodó, „kiszolgáltatott”, elfásult felnőtt férfiak, idétlen kamasztréfáikkal korántsem olyan meggyőzőek, nem hisszük el őket. A gyerekfigurákban sem mindig érzékeljük, hogy ők volnának a nemlétezik szabad ember apró modelljei.

Az epizódok közül a legsikerültebb annak a „vágyálomnak” a realizálása, ahogy a jól szituált fiatal férfi (Vajda László) szépen berendezett, nehezen összegürcölt villáját az utolsó tégláig leromboltatja. De nem ám amolyan dilettáns módra, nem is az őrültek tébolyult dühével, hanem jól megfizetett, erre specializált szakemberekkel: kőművesek, cserepezők, mázolok, villanyszerelők szorgos munkájával. Még a fű kiirtását is kertészbrigád végzi. Amikor a diplomáját, az érettségi bizonyítványát megsemmisítve, az „úri szabó” jól szabott ruhájától is megfosztja, ott marad csupaszon a letarolt telken, mámorból kijózanodva, boldogtalanul, dideregve, és arra gondol, hogy mindent kezdhet elölről.

Ilyesfajta fordított építkezéssel dolgozott a televízió dramaturgiája is, amikor az író törékeny karcolatait, sérülékeny figuráit a nemlétező-valóságból éles kontúrokkal a képernyő vaskos valóságába helyezte.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/04 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7922