|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégLángoló MississippiKovács András Bálint
Alan Parker olyan filmrendező, aki jó színvonalon készít giccstörténeteket. A „jó színvonal” itt némi dramaturgiai ötletességet és szellemes képi megoldásokat jelent. Ebben a filmjében is számos jó, ízléses ötletet találunk, az egész azonban megmarad sokat mondani akaró amerikai tucatgiccsnek. A Lángoló Mississippi 1964-ben, a néger polgárjogi mozgalmak idején játszódik Mississippi állam egyik porfészkében, ahol a Ku-Klux-Klan meggyilkolt három polgárjogi aktivistát. Az FBI két ügynöke, akik Washingtonból érkeztek, megpróbálják kideríteni, mi történt, hova tűnt a három fiú. A helyi hatóság természetesen nem hajlandó közreműködni, a négerek félnek, a Ku-Klux-Klan egyre véresebb megtorló és megfélemlítő akciókat hajt végre. A film jó része a nyomozás és a szaporodó terrorakciók versenyfutásának rugójára jár, ami eleinte élet-, később már unalmasán verkliszerű. A történet a mai rendőrfilmek képletére épül: törvénytisztelő, indulatmentes profinyomozó plusz a helyi viszonyokat jól ismerő, indulatos, törvénytelen eszközöket is alkalmazó beosztott; ketten együtt lesznek eredményesek. A legfőbb baj ezzel a filmmel az, hogy a rendező valószínűleg rájött, hogy ez a sablon nemcsak a kábítószer-kereskedelem, hanem politikai ügyek dramaturgiai kezelésére is alkalmas, s ennek annyira megörült, hogy eszébe se jutott, a faji megkülönböztetés nem egyszerűen rendőri kérdés. A film kétharmad része semmi másból nem áll, minthogy oly mértékig megpróbálja felfokozni a néző gyűlöletét a gaz fajüldözőkkel szemben, hogy a néző végül már sajnálja, hogy a négerek mégsem herélik ki, akasztják föl és lövik halomra azokat a csirkefogókat. Azért meg kell adni: néhány végtelenül primitív és naiv dialógusban megpróbál kitérni e társadalmi jelenség okaira is, ám ez csak szépségflastrom. A lényeg a nagyököl. Pedig lett volna itt elemezni való kérdés. Például: hogy áll ma az észak-dél probléma?
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 3023 átlag: 5.43 |
|
|
|
|