|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégHivatali patkányokKöves Gábor
Filmünkben kiszabadulnak a hivatali magánzárkába kényszerült szellemek, és engedve bosszúvágyuknak, lesújtanak a Vállalatra.
Az evolúció rendje szerint az iskolaköpenyt viselő tanulóból szellemi egyenmunkás válik, aki érdemei elismeréseként már választhat is: a sötétkék, a fekete és a szürke öltöny között. A Lázadás élménye csak a moziban adatott meg neki/nekünk. Micsoda felszabadító érzés volt gerincoszlopot kiegyenesítve felállni az iskolapad tetejére! Tisztelegtünk a félreállítottnak, és nyíltan lenéztük a zsarnokot. Mike Judge, a Beavis és Butthead sorozat megalkotójának jóvoltából most ismét lázadhatunk, persze megint csak az óvatos duhaj módjára, a moziterem sötétjébe burkolózva.
Egy túlságosan is sikeres stresszmentesítő hipnózis eredményeként (a kísérlet sikerült, de az orvos meghalt) hősünk, Peter lelke kirepül a paravánok által behatárolt munkahelyi élettérből, és többé nem is kíván visszatérni oda. A megalkuvás napi programjának helyét olyan felszabadító élmények veszik át, mint a túlóra helyetti jóízű alvás, a gondtalan pecázgatás, a pincérnő felcsípése, és mindezek non plus ultrájaként, a vállalattal való leszámolás kitervelése. Peter munkahelyi anarchiája a film szellemes fordulata folytán nemhogy pályafutása végéhez, hanem feljebb-bukásához vezet. A vígjáték attól működik igazán, hogy nem esik vad túlzásokba. Kikerüli a Keresd a nőt!-típusú humor csábítását, figuráit és fordulatait az abszurd és a hihető közötti vékony kötélen egyensúlyoztatja. Judge mértéktartása átélhetővé, de a bevételi listák mostohagyermekévé teszi a Hivatali patkányokat.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1027 átlag: 5.61 |
|
|
|
|