|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
KrónikaCarné és CasarèsMolnár Gál Péter
Legfrissebb filmművészeti halottak: Marcel Carné és remekének, a Szerelmek városának Nathalie-ja: Maria Casarès. Carné 1908-ban született Párizsban. Casarès 1922-ben a spanyolországi Corunában (eredeti nevén: Maria Casarès Quiroga), a polgárháború egyik miniszterének leányaként. Franco győzelme után Franciaországba menekülnek. Ott lesz a spanyol lányból a legnagyobb modern francia tragika.
Carné tizenhét évesen beleszeret a moziba. Fotótanfolyamot végez biztosítótársasági tisztviselő létére. Technikusi oklevelet szerez. Françoise Rosay színésznő pártfogolásával Georges Périnal operatőr és Jacques Feyder rendező asszisztense. Feyder Hollywoodba hívja. Carné Európában marad: a Cinémagazine újságírója és kritikusa. Utóbb munkatárs az Hebdo-Filmnél. Segédrendező A párizsi háztetők alatt forgatásán Clair mellett. Végzetes munkabarátságot köt a szcenarista-költő Jacques Prévert-rel. Forgatni kezdi barátja papíron végiggondolt filmjeit. Tíz év gazdagon termő együttműködés. A Népfront művészeti aktivistái. Vichy cenzúrája kártékonynak és demoralizálónak bélyegzi filmjeit. A történelmi múltba menekülnek: a némajátékos Deburau és a melodrámaszínész Lemaître kettősében - Barrault és Pierre Brasseur játsszák - a képi-gesztikus, valamint a szóbeli művészet viadalát (mozgókép vagy vers?) példázzák. A Szerelmek városa a filmtörténet dicső darabja. Egyben színháztörténeti tisztelgés egy szépészeti szakírók lebecsülte korszak előtt. Nagyvonalú beleérzéssel aprólékosan rekonstruálja a bulvárszínház zenitjét. Ha csak ezt forgatta volna Carné, akkor is élen volna helye a filmtörténetben. A Ködös utak, a Mire megvirrad és a Külvárosi szálloda bútorozott szobákban játszódó munkásfertályi melodrámák, a párizsi külvárosi lét historizmusával. Carné - és persze Prévert - a költői realizmus.
Carné fölfedezettje a 22 éves Casarès. Első filmje világsiker, s bár szépséges Sanseverina a Pármai kolostorban és sikere van a mozikban is: színpadi színésznő, Camus hősnőinek megtestesítője. Phaedra, Marie Tudor és Lady Macbeth. Az Egyesült Államokat beutazza spanyolul játszott Lorca darabokkal. Jean Genet Paravánokjának modernista harcaiból csakúgy részes, mint Seneca Médeiájának extravagáns színrevitelében. Filmtörténeti nevezetességekhez is odaadja tehetségét, de Cocteau két Orfeusz-filmjében Orfeusz (1950), Orfeusz végrendelete (1960) színpadi tragikai erejét és erkölcsi támogatását kölcsönzi a mozgóképnek.
Carnét elsöpri az új hullám. A fiatal filmesek kiszorítják a műtermekből. Casarès önkéntesen visszavonul. Elvétve vállal kamera előtti szereplést. (A kerekasztal lovagjai, 1990, Denis Llorca rendezése).
Carné és Casarès: beépültek mindketten érzéki műveltségünkbe.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1173 átlag: 5.53 |
|
|
|
|