KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/május
• Galsai Pongrác: Kézimunka a Cséry-telepen Majd holnap
• Lengyel Balázs: Mennyi reménytelenséget bír el egy gyerekfilm Veszélyes játékok
• Székely András: Morgások és macskák 1979-es rajzfilmekről
• Egyed László: Népszerű-e a tudományos?
• Rubanova Irina: Asszony a felvevőgéppel Larisza Sepityko portréjához
• Rubanova Irina: Falusi apokalipszis Moszkvai tudósítónk beszélgetése Elem Klimovval
• Bikácsy Gergely: Család – megbocsátok! Szívzörej
• Bádonfai Gábor: Közös gyermekkorunk Még egyszer A facipő fája című filmről
• Szilágyi János: Volt egyszer egy film...
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Mireille és egyéb fiatalok Sanremo
• Bikácsy Gergely: Kérdőjelek és komédiák Kassa

• Köllő Miklós: Mire figyelünk a nyolcvanas években? Filmstúdiók: számvetés és önértékelés II.
• Gazdag Gyula: M. v.
• Rózsa Zoltán: Isten, Haza, Tekintély Portugál fantomok
VITA
• Veress József: Beszéljünk a filmcímekről
• Csala Károly: Válasz helyett Veress Józsefnek
LÁTTUK MÉG
• Ledniczky Márton: Földi űrutazás
• Miklósi Klára: Talaj nélkül
• Koltai Ágnes: A nagy álom
• Harmat György: Államérdek
• Schéry András: Hazatérés
• Veress József: Szerelmi vallomás
• Józsa György Gábor: Sorsok
• Kulcsár Mária: Goodbye és ámen
• Koltai Ágnes: Mindent bele, csak rá ne fázzunk
• Veress József: Bumfordi
• Csala Károly: Az anya, a lány és a szerető
TELEVÍZÓ
• Bor Ambrus: Pozitívot minden negatívról – vagy pozitívot minden negatívból? Apám kicsi alakja
• Koltai Tamás: John és Jancsi Drága kisfiam
• Mezei András: A mélységből
• Ökrös László: Különleges nyomozás Részeg eső
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eper és vér
• Karcsai Kulcsár István: BÚÉK
• Karcsai Kulcsár István: Halál Velencében
KÖNYV
• Voigt Vilmos: Emilio Garroni: Szemiotika és esztétika
POSTA
• Dominus Péter: Mindennapok Oidipusza és az időutazás Olvasói levél
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat David Robinson; Irina Rubanova

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Születésnap

Kukkolás

Báron György

Tabuterhes dán családi dráma kézikamerával, voyeur-szemszögből elbeszélve. Az Idióták után újabb Dogma-törés.

 

A dán filmesek tabudöntő manifesztuma, a Dogma 95 olvastán mintha időgép röpítene – egyszerre a múltba és a jövőbe. Bár a kiáltvány a következő évezred filmstratégiáját fogalmazza meg, határozottan és ellentmondást nem tűrően, a szellem, a tónus a korai filmavantgárd, a neorealizmus, s mindenekelőtt a nouvelle vague múltidejéből ismerős. Dogma a dogmák ellen – a mindenkori lázadók harsány, figyelemkeltő hangján. A Dogma 95 tárgya ugyanaz, mint az elődök manifesztumaié: a hazugság, a mozgókép szemfényvesztése. A halottak világa, miként Visconti nevezte 1941-es deklarációjában: „Néhány filmvállalatot felkeresve gyakran megtörténhet, hogy az ember hullákba botlik, akik magukat élőknek merészelik hinni... Azonban a bennük dolgozó bomlási folyamat olyan bűzt áraszt, amely az egy kissé gyakorlott orrot nem kerüli el... Halottként élnek, nem vesznek tudomást az idő haladásáról, a tükörről, mely színeváltozott, megszűnt világukat vetíti nekik vissza, azt a világot, melyben szüntelenül kóboroltak a krétával kijelölt papírpadozaton...” A halottak világával a legkövetkezetesebben a neorealista tradíción iskolázódott nouvelle vague számolt le, elhagyván a hullaszagú műtermeket, kisétálva „az életbe”, újragondolva – Welles és Renoir nyomán – a montázs szerepét („Tilos a montázs!” – hökkentett meg Bazin), elterjesztve a belső vágást, a hosszú snitteket, aktivizálva a kamerát és a kép mélységi dimenzióját. Új esztétika született, mely több lényeges ponton újrafogalmazta a némafilm montázstechnikájára építő – később Hollywoodban a manipuláció technikájává sekélyesített – filmes nagyesztétikák téziseit.

Évtizedek teltek el azóta – a filmtörténet bő egyharmada –, s a film most újra „hazugság-piac”, ahogy Brecht írta annak idején. A lázadó mozgalmak vagy aláhullottak, vagy a perifériára szorultak, néhány szent tehén kóborol már csak a rezervátumban, sznob kultúrtúristák szórakoztatására. E vigasztalan helyzetben egy ismert és egy ismeretlen skandináv filmes – Lars von Trier és Thomas Vinterberg – kiáltványt tesz közzé, filmalkotói antidogmát, kötelező előírásokat a kötelezettségek nélküli, szabad filmkészítésről. Kizárólag valóságos helyszíneken szabad forgatni, írják, nem kell sem díszlet, sem kellék, tilos az utószinkron, a kísérőzene, csak könnyű kézikamera használható, tilos a megvilágítás, a szűrő és az optikai trükk, az elbeszélés terének és idejének valóságosnak kell lennie, ilyesmik...

Ismerős mondatok és eszmék, alig átigazított formában. Ma sem kevésbé aktuálisak, mint négy-öt évtizeddel ezelőtt voltak.

Ámde...

Az avantgardisták, a neorealisták és a Bazin köré tömörült újhullámos ifjoncok mögött egyaránt tektonikus történelmi-társadalmi mozgások robajlottak, ők ezek médiumai, alanyai, s gerjesztői voltak. Magyarán: dühös kiáltványaik a kor szellemét visszhangozták. Most ennek semmi jele. Váratlanul jött az áldás, ahonnan nem vártuk: a sötét, hideg északról, hol valaha nagy filmművészet virágzott – a legendás dán némafilm, a rideg, titokzatos „északi iskola” –, ám most egyetlen ismert filmesükről tudunk: a vitatható művészi értékű, ámde kétségkívül eredeti és sikeres Lars von Trierről. Ha valakire, hát az ő filmjeire nem a nyers valóságközeliség jellemző: finnyás, sznob melodrámákat készít, nagy tehetséggel, ám előzékenyen belesimulva a korszellembe: ilyen volt az Európa, A bűn mélysége, a Hullámtörés. Sikeres, befutott rendező lett általuk, mustrák ünnepeltje, az ilyenek ellen szoktak az ifjak fellázadni kézikamerás, low budget filmjeikkel.

Most – ifjabb kollégája, Thomas Vinterberg társaságában – maga lázad, többek között az ellen, amit eddig művelt. A Dogma 95 nemcsak abban különbözik elődeitől, hogy nincs mögötte komoly szellemi-művészi mozgalom, hanem abban is, hogy – tudomásom szerint – ez a filmtörténet első olyan tabudöntő manifesztuma, amelyet nem vehemens ifjonc, hanem elismert, s akár konzervatívnak is bélyegezhető mester bocsátott ki. (Talán ezért is a kiáltvány legmeghökkentőbb kitétele: „Nem szabad, hogy a rendező neve szerepeljen a főcímlistán”.)

A lázadó manifesztumok, persze, nevetségesek maradnának, ha nem követnék őket filmek, melyek visszamenőleg, a gyakorlatban igazolják a jól csengő tézisek alkalmazhatóságát. A szürrealisták, a neorealisták, a nouvelle vague-os fiatalok igazát nem deklarációk tették kétségbevonhatatlanná, hanem a nyomukban készített remekműveik.

A „dogmatikus” dánok sem a levegőbe beszélnek, ezt legalább két filmjük bizonyítja: von Trier Idiótákja, mely a legutóbbi Titanicon volt látható, s Thomas Vinterberg cannes-i zsűridíjjal és elsőfilmes Európa-díjjal ékesített Születésnapja. A szemlélet, a stílus, a technika szembeszökően hasonló: hozzájuk a használati utasítás a Dogma 95-ben olvasható. Imbolygó kézikamerával felvett, egyetlen helyszínen játszódó történet, színészek és az őket követő operatőr laza improvizációja – azaz személyesség, szabadság és olcsóság, miként azt a francia újhullámosok megálmodták. Mintha a technikai fejlődés mostanra érné utol Godard-ék mozgóképi utópiáját. Kamerát az emberek kezébe, mindenki csináljon filmet, minden film legyen személyes napló, az öndokumentálás eszköze, valahogy úgy, ahogy azt Godard példaképe, Dziga Vertov hajdan megálmodta. Eltörölni a rendezői foglalkozást, kamerát minden gyári munkásnak – a hatvanas években ez még fantazmagóriának tűnt, a „követeljétek a lehetetlent” filmes változatának. Ma már nincs gyakorlati akadálya.

Von Trier és Vinterberg mozgalma mögött nincs semmi, csak az új évezred technikája. Ám ez nem kevés. S ezért kell komolyan vennünk mind igénybejelentésüket, mind az ennek nyomán készült figyelemreméltó filmjeiket. Mert az érzékeny, marokba fogható kis kamera megszabadít attól a hagyományos gyártási rendszertől, melynek béklyójából eddig egyetlen filmes iskola sem tudott eredményesen kibontakozni, s lett ezért históriájuk a kényszerű megalkuvások története. A dánok dogmája azért felszabadító, mert azt állítják, elérkezett az ideje, hogy mindenki szabadon filmezhessen, a maga örömére, s az eredmény nem „amatőrfilm” lesz, hanem zaklatott, nyers, erőteljes új stílus.

Az Idióták és a Születésnap e stílus meggyőző dokumentumai. A Születésnap – önmagában is tabudöntő – cselekménye amúgy kevéssé érdekes. A dramaturgiai alaphelyzet a drámairodalomból ismerős: népes dán család érkezik egy kastélyszerű luxushotelba, hogy megüljék a tekintélyes, tehetős családfő hatvanadik születésnapját. Ám a legidősebb fiú ünnepi köszöntőjéből vérfertőző pederasztiára derül fény, melyre hajdan a tisztes atya kényszerítette ikergyermekeit. A két áldozat közül már csak a felnőtté lett fiú vehet részt az ünnepségen: lánytestvére a születésnap előtt öngyilkos lett. Tettének oka, mint azt fivére sejteti, a gyerekkori trauma. A sima felszín kárpitja felhasad, s mögötte szédítő mélység nyílik meg: az elegáns, finom ünnepség káoszba és szégyenbe fúl. Mindez elmondható lenne hagyományos kamaradráma-formában is – gyerekkori emlék- és fantáziaképek, mint valamely régi von Trier-filmben –, ám a Születésnap lényege nem a történés, hanem az elbeszélői stílus: a sétáló kamerával nagyközelibe hozott szereplők laza, improvizatív játéka, a látószög folyamatos, nyugtalanító billegtetése. Mintha rejtett kamerás híradófelvétel tudósítana szupertitkos eseményekről. Ahogy a rendezett felszín szilánkjaira hasad, úgy törik darabokra a kép is. Ha a mozinéző voyeur, miként azt Buñuel és Hitchcock egybehangzóan állította, akkor Vinterberg kamerájának látószöge a leselkedő – kéjleső – izgatott, zavart pillantása. A felvevőgép nem semleges, láthatatlan gépezet, hanem kereső, kutató, érzékeny jószág, akár az emberi szem. Ez a fajta film nem megmutat: kalandozásra invitál. Von Trier filmkészítői módszerüket a pszichodrámákhoz hasonlította, nem alaptalanul. A Születésnap izgága, kukkoló kamerája súlyos családi pszichodráma illetéktelen nézőjévé lesz. Keresőjén át csoportos lelki sztriptízt lesünk meg, bűntudattal terhes voyeur-örömmel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/04 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4431