|
Év
1979/december
|
Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
N. N.: Radványi Géza filmográfiája
Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap
Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
Pünkösti Árpád: Márványaink
Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim
László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
Zalán Vince: A skarlát betű
Bikácsy Gergely: Élő erők
Báron György: Hollónegyed
Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
Urbán Mária: A kérdés
Kulcsár Mária: Magánvélemény
Gyárfás Péter: A vad hattyúk
Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
Sólyom András: A forró nyár árnyai
Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
Ökrös László: Októberi esték
Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
Császár István: A kritika ártalmasságáról
Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
Film / RegényJonathan Levine: Eleven testekFél-életSepsi László
A zombifilm és a románc
metszéspontjában különleges helyet foglalnak el azok a műfajhibridek, amelyek
az élőhalott-invázió külső fenyegetése (Hullajó,
Haláli hullák hajnala) helyett a párkapcsolat egyik szereplőjévé emelik a
göröngyök közül előkúszó újraéledt korpuszt. A halálból visszahozott szerető szinte
klasszikusnak tekinthető alapsémája (Re-animátor
2: Az újraélesztő menyasszonya) mellett az ezredforduló után számos
alacsony költségvetésű függetlenfilm lelt felkavaró metaforát az
élőhalott-tematikában, a zombi-fertőzéssel járó lassú fizikai leépülést
érzékenyen megfeleltetve egy párkapcsolat visszafordíthatatlan szétrohadásának.
A Shadow of the Dead vagy a Zombie Honeymoon filléres
önmarcangolásaiban az érzelmek múlandósága ölt testet a folyton éhes, lassan
szertepotyogó hősszerelmesekben, ahol egy idő után eldönthetetlen, hogy mi volt
előbb: a csendes elidegenedés vagy az immár kellőképpen indokolt fizikai undor.
A szintén élőhalottakkal és romantikával bűvészkedő Eleven testek azonban a másik végletből indít: nem a test
leépülésében tükröződő lelki pusztulás vet véget egy virágzó szerelemnek, hanem
utóbbi állítja meg a hullafoltok terjedését.
A
Szépség és a Szörnyeteg történetének nagyfokú variálhatósága mindig is fontos
ihletforrás volt a horrorszerzők számára, hiszen a monstrum különösebb
nehézségek nélkül behelyettesíthető óriásgorillától a vámpírig szinte bármely
kreatúrával (remélhetőleg egy Cthulhu-variációra sem kell már sokat várni). A
zombik nem túl szerencsés testi adottságaik miatt eddig viszonylagos hátránnyal
indultak a tömegfilmes párválasztásban és Jonathan Levine (Majd meghalnak Mandy Lane-ért, Fifti-fifti) regényadaptációja is
inkább szemérmesen megfeledkezik a fizikai inkompatibilitásról (meghagyva azt a
fent részletezett horrordrámáknak és a Porn
of the Dead-féle sokkprodukcióknak). Ehelyett az Eleven testek családbarát módon az élőhalott létet a
kora-felnőttkori elidegenedés metaforájaként használja – hasonlóan a Zombielandhez vagy a zombik helyett
evilági limbóban ragadt holtakkal operáló Dead
Like Me-hez –, ezáltal megszabadulva a téma minden olyan aspektusától, ami
túlontúl zsigeri lenne a PG-13-as besoroláshoz. A főszerepbe emelt hulla, R
(ejtsd: Romeo) ugyanazokkal az ironikus riposztokkal reflektál a körülötte lévő
világra, amik általában a Jesse Eisenberg alakította élhetetlenek sajátjai
(különös hangsúllyal a monoton hétköznapok visszásságain): mint arra a film
szinte összes humorpatronját eldurrantó nyitójelenet rávilágít, a céltalan
csoszogással töltött zombi-lét lényegében alig különbözik a világvégét megelőző
állapotoktól. Így annak ellenére, hogy tessék-lássék felsorakoztatja a
zombifilm számos állandó motívumát, agyevéstől a kihalt városok
panorámaképeiig, az Eleven testekben
a feltámadt hullák okozta világégés mindvégig másodlagos kulissza marad, miközben
a vígjátéki alapötleten is rendre felülkerekedik a Majd meghalnak Mandy Lane-ért csendes melankóliája.
A Fifti-fifti után Levine ezúttal rák
helyett zombikórral vitte vászonra egy helyét kereső fiatal felnőtt megváltástörténetét,
akinek élet és halál mezsgyéjéről kell visszatalálnia a teljes szívvel átélt mindennapokhoz.
De míg a két éve készült dramedyben precízen egyensúlyozott romantikus komédia
és keserédes dráma között, a műfajparódia háttérbe szorulásával az Eleven testeken eluralkodik az Alkonyat-filmeket idéző szentimentalizmus
– lásd az érzelmeiket visszanyerő holtak vérvörösen dobbanó digitális szíveit
–, ezzel az alapkoncepció játékosságát is alárendelve a banális
sablonmegoldásoknak. Levine szerelmi leckéje a kezdeti lendület után szinte
észrevétlenül adja meg magát a románcok legnagyobb ellenségének: a rutinból
fakadó unalomnak.
Eleven testek (Warm Bodies) –
amerikai, 2013. Rendezte: Jonathan
Levine. Írta: Isaac Marion
regényéből Jonathan Levine. Kép: Javier Aguirresarobe. Zene: Marco Beltrami, Buck Sanders. Szereplők: Nicolas
Hoult (R), Teresa Palmer (Julie),
Dave Franco (Perry), John Malkovich (Grigio). Gyártó: Summit – Make Movies – Mandeville
Films. Forgalmazó: Pro Video. Feliratos. 98 perc.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 805 átlag: 5.81 |
|
|
|
|