Ismeretlen ismerősökSatyajit RayA bengáli vándorElek Judit
Az 1922-ben született Satyajit Ray, az indiai filmművészet élő klasszikusa, szinte teljesen ismeretlen Magyarországon.
Évek során ugyan vetítették két vagy három filmjét a magyar mozikban, de ezek különösebb kritikai és közönségvisszhang nélkül eltűntek az audiovizuális túlterhelés süllyesztőjében.
Az Akadémiai Kiadónál 1964-ben megjelent Filmlexikonban még a neve sem szerepelt az akkorra már tizenkét nagyjátékfilmet rendezett indiai filmművésznek, amelyek között olyan remekműveket találhatunk, mint az 1952–59 között készült Apu-trilógia vagy az 1958-as Zeneszalon.
Az 1987 tavaszán Budapesten megrendezett Indiai Filmhetet a Zeneszalon című filmmel nyitották meg, s ezen apropóból újította meg sürgető felkérését a Filmvilág szerkesztősége, írnék végre valamit Satyajit Rayról, miután a film budapesti vetítésével elhárult az „akadály” cikkem megírása elől: én ugyanis nem akartam olyan filmekről írni, amelyeket csupán néhány fesztivál- és külföldjáró szakmabeli láthat.
Nos, az a száz néző, aki láthatta a Zeneszalon vetítését a Zrínyi moziban az Indiai Filmhét nyitó díszelőadásán vagy az ezt követő néhány alkalom egyikén, minden bizonnyal ugyanazt a torokszorító, meghatott boldogságot érezte, amelyet csak az igazán nagy művek képesek az emberből kiváltani, s amely engem is elfogott, valahányszor újraélhetem Satyajit Ray jóvoltából a film főhősének, ennek a XIX. század végén élő zenerajongó feudális nagyúrnak felemelően méltóságteljes pusztulását.
A sors különös kegye folytán 1968-ban a Locarnói Filmfesztivál vendégeként, pályám legelején végignézhettem Satyajit Ray addig készült összes filmjét. Meghatározó, életre szóló élményt jelentett számomra ez a retrospektív vetítéssorozat. Satyajit Ray filmjein keresztül valamit megtudtam, megéreztem Indiából, amely azóta se hagy nyugodni, nem ereszt; ellenállhatatlanul vágyom Indiába.
Ez a vágy nem testetlen nosztalgia a titokzatos, távoli, keleti ország után, amely olyan divatos volt a nyugati világban a hatvanas évek közepén, számomra Indiának nagyon is személyes arca van, benépesítik Satyajit Ray filmjeinek hősei.
Számomra India Apu világa, ahogy összefoglalóan Satyajit Ray trilógiáját nevezik az utolsó rész címe nyomán.
Mezítlábas, falusi kisfiúk, gyümölcsöt lopó kislányok; ravasz, hajlott hátú, fogatlan, nyolcvanéves nagynénik világa, akik büszkén halnak meg az árokparton, egyetlen tulajdonukon, egy lyukas gyékényen guggolva (Pather Panchali); Kalkutta nyüzsgő méhkashoz hasonlatos tülekedő tömegében állást kereső szegény fiatalemberek világa (Kanchenjunga); a Gangesz lépcsőin utolsó erejével fölfelé támolygó apa világa, aki még halálos betegen is elvégzi a rituális fürdő szertartását (Aparajito); az ősei képmását részegen köszöntő arisztokrata nagyúr világa, aki utolsó vagyonát is fényes, zenés ünnepélyre költi (Jalsaghar). A hatalmas, füves síkságon fütyülve, sípolva átrobogó vonat világa, mely úgy kúszik át fekete kígyóként a végtelen égen gomolygó fehér felhők alatt, hogy egyszerre jelenti egy újfajta élet kezdetét és egy régi pusztulását, amely láttán engem is, akárcsak a fűben derékig álló kisfiút, aki életében először lát vonatot, egyszerre önt el az öröm és a szorongás (Pather Panchali).
De mindezeken túl legélesebben mégis egyetlen képsort őriz mindmáig az emlékezetem: hatalmas, erdő borította hegyek mögül ragyogó fénnyel kel föl a nap. Szakállas, fiatal férfi hág mind följebb a hegyre, szemben a kelő nappal. Hagyományos indiai öltözetét, meztelen, saruba bújtatott lábát vastagon belepte az út pora. Hónapok óta vándorol már, azóta, hogy hírül vette, hogy imádott, fiatal felesége belehalt első gyermekük születésébe. (A fiatal férfi Apu, akinek sorsát kisgyermekkorától kezdve kíséri nyomon trilógiájában Satyajit Ray, a képsor az utolsó, harmadik részből való.)
A férfi felér a csúcsra, szeme előtt kitárul a táj, lába alatt végtelen mélység, szemben vele a kelő nap.
A férfi leül a hegytetőn, töröküléses alakját beragyogja a fény. Nézi a napot, ahogy lassan egyre följebb emelkedik.
Nagyon soká ül így, mozdulatlanul, a napot nézve, majd lassú, nyugodt mozdulatokkal vászontarisznyájából előveszi egész eddigi élete értelmét, célját jelentó első regénye kéziratát és szétnyitott ujjai közül kiengedi a sűrűn teleírt kéziratlapokat.
A fehér papírlapok lebegve szállnak alá az irdatlan mélységbe.
A fiatal férfi vonásai kisimulnak, tekintetébe végtelen nyugalom és béke költözik, miközben a kelő nap fénye átjárja, átitatja az arcát, alakját, sugaras melegével magába nyeli, beszívja a tájat, a tájban ülő embert, s az ember széttárt kezeiből rengeteg fehér madárként szerteszálló, soha senki által már nem olvasható gondolatokat.
A jelenet alatt végig Ravi Shankar szitárszólója hallatszik, azzal az utánozhatatlan, spirálszerű, egyre gyorsuló, fölfelé haladó érzelmi töltéssel, amely csak az indiai „raga” sajátja, s mely semmi más zenei hangzáshoz nem hasonlítható.
És senki ne gondolja, hogy ez a film vége. Nem. Ezután még bőven folyik, bonyolódik tovább a cselekmény, s a ha a jelenet nem nélkülözi is a pátoszt, híján van mindenfajta patetikusságnak, sőt azt kell mondjam, inkább valamiféle magától értetődő természetesség jellemzi.
S azt is be kell vallanom, hogy ez az imént, általam megkísérelt leírás szinte semmit nem képes visszaadni a filmen megjelenő képek, hangok, gesztusok összhatásából, amiért valójában hálásaknak kell lennünk, mert hiszen ez a film csodája, tudniillik az igazié, hogy szavakkal visszaadhatatlan.
Ezért hát – úgy hiszem – akkor járok el leghelyesebben, ha ahelyett, hogy megkísérelném leírni a filmeket, átnyújtok itt néhány szemelvényt Satyajit Ray írásaiból.
Álljanak itt az Ő gondolatai, addig is, amíg a magyar nézőknek – remélem, a nem nagyon távoli jövőben – módjuk lesz magukkal a filmekkel is megismerkedni.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 857 átlag: 5.52 |
|
|