KritikaGyilkossághoz öltözve; Halál a hídonVarga Zoltán
Dressed to Kill – amerikai, 1980. Rendezte: Brian DePalma. Szereplők: Michael Caine, Angie Dickinson, Nancy Allen. Forgalmazó: Fantasy Film. 105 perc.Blow Out – amerikai, 1981. Rendezte: Brian DePalma. Szereplők: John Travolta, Nancy Allen, John Lithgow. Forgalmazó: Fantasy Film. 107 perc. Bár a hetvenes években a Nõvérekkel és a Megszállottsággal Brian De Palma látványosan nagy példaképe, Alfred Hitchcock nyomdokaiba lépett, vérbeli szerzõi filmesként a thriller mûfajának konvencióit és a Mester mûveit nemcsak fölhasználta, hanem felül is írta azokat. Hollywoodi kitérõjét (Õrjöngés) követõen a nyolcvanas évek elején ismét viszonylag kisebb költségvetésû, s mélyen személyes alkotásokkal gyarapította a zsáner alapmûveit: jóllehet a Gyilkossághoz öltözve (1980) és a Halál a hídon (1981) sok szempontból eltérnek egymástól, mégis számos közös vonást mutatnak – kezdve De Palma jellegzetes formai-stiláris kelléktárának alkalmazásától (a lassítás dramaturgiai szerepe, bonyolult kameramozgások, kétteres képkompozíciók, osztott vászon, melankolikus kísérõzene) tematikai rögeszméken (fõként a megfigyelés mozzanatán) túl a hasonló szerepkörben feltûnõ színésznõ, Nancy Allen jelenlétéig. Mindkét film klasszikus munkák parafrázisaként ismeretes: a Gyilkossághoz öltözve egyértelmûen a Psychóra épít, a Halál a hídon részben Antonioni Nagyítását, részben Coppola Magánbeszélgetését gondolja újra. Az utóbbi De Palma filmkészítõi önreflexivitásának is ékes példája: a John Travolta által játszott hangmérnök éppen egy slasherhez gyûjt zörejeket az éjszakában, s egy látszólagos baleset hangjait rögzítve politikai összeesküvésbe bonyolódik bele. A paranoia-thriller kihívásait azonban a klasszikus woman-in-peril thrillerséma váltja föl, amikor a fõhõs szerelmének megmentése lesz a tét, olyan végkifejletet eredményezve, amely a De Palma-féle suspense magasiskolája, befejezése pedig mérhetetlenül kiábrándult.
A Gyilkossághoz öltözve nemcsak De Palma pályájának egyik legfontosabb állomása, de a fõáramlatbeli amerikai filmben is kiemelkedõen fontos tétel. Persze nem a film körüli botrányok, feminista tiltakozások és bojkottok miatt, hanem mert az egyik legkomplexebb példa arra, hogy a mûfaji elvárások kibékíthetõk a mûvészfilmes törekvésekkel. Miközben az események a pszichothrillerek – és részint az olasz giallo – pályáján haladnak, s voltaképpen az erotikus thriller mintáját rajzolják ki, a film tele van olyan módon koreografált, fényképezett és vágott jelenetekkel, amelyek láttán még azok a teoretikusok is elégedettek lehetnének, akik a húszas években úgy tekintettek a mozgóképre, mint vizuális költészetre és zenére. Ilyen a némajátékként lepergõ, az erotikus feszültségtõl majd’ kicsattanó múzeumi szekvencia, a gyilkos leleplezése, illetõleg a hideglelõs végkifejlet; nem a – kivált a Psycho ismeretében – kiszámítható cselekményre emlékezhetünk igazán, hanem ezen részletek szépségére. Vagy a gyilkos üzenetrögzítõre suttogott gyónásaira. A pszichiáter (Michael Caine) és páciense (Angie Dickinson) flörtjére. S leginkább: Pino Donaggio éteri szépségû fõcímzenéjére, ami bársonyosan érzékelteti a szereplõket motiváló erotikus vágyakozást.
Extrák: semmi.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1408 átlag: 5.52 |
 |
|
