Orosz sci-fi

Tarkovszkij Solarisa

Nosztalgia és trauma

Pintér Judit Nóra

Tarkovszkij Solaris-a egyszerre kelt életre egy rég elfojtott traumát, és idéz fel nosztalgikus emlékeket. A filmben valóban megelevenedik a múlt, a belső valóság külsővé válik az idegen katalizátor, a nagy kísérletező, a Solaris bolygó óceánján, amely mintha az elfojtások ellenszereként működne, és a szereplők személyes tudattalanjává válva életre kel. Lehetővé válik a trauma illetve nosztalgia múltbéli eseményének fiktív jóvátétele, ami nem más mint a múlt feldolgozása.

*

A film cselekménye szerint a Solaris bolygó hosszú idő óta a földi tudósok megfejthetetlen talánya, évtizedek óta sikertelenül próbálnak kapcsolatba lépni vele: bár folyamatosan jeleket ad, a Földön mégsem képesek értelmezni azokat. A Solaris pályája nem jelezhető előre, rácáfol az emberi számításokra, az értelem és gravitáció törvényeire, éppen ezért rengeteg spekulációra készteti a tudósokat. A földiek alapvetően élőlényként gondolnak rá, a biológusok szerint gigászi sejt, homeosztatikus óceán. A fizikusok szerint szuperintelligens, a földinél bonyolultabb struktúra, egy gondolkodó monstrum, amely végeérhetetlen monológot folytat, ami talán párbeszéd-kísérlet is lehet. Bár lassan feladják a jelek megfejtésére tett ezernyi kísérletet, még mindig izgalomban tartja a szolarisztikát, ugyanis az emberi fogalmak szerint a bolygó nyilvánvaló alkotótevékenységet folytat: plazmaformációkat, hatalmas, szoborszerű képződményeket hoz létre a felszínén. Hogy megtudják, van-e értelme tovább keresni a kapcsolatot a bolygóval, odaküldenek egy pszichológust, Kris Kelvint, akinek határoznia kell a Solaris-kutatás jövőjéről.

Kelvin a bolygó felszíne fölött lebegő űrállomásra érkezve totális káoszt és néhány tébolyultnak látszó tudóst talál. Nem kell sokáig várnia a magyarázatra, ugyanis reggel arra ébred, hogy maga mellett találja tíz éve halott szerelmét, aki miatta lett öngyilkos. Akárcsak a többiek, a pszichológus is a saját bőrén tapasztalja meg, hogy a Solaris nem csupán gestaltokat, formákat képes alkotni, hanem élőt, emberszerűt is. Az óceán a földi jövevények agyában talán valami „pszichikai eltokosodásra bukkant”, olyan elfojtott, befalazott folyamatokra, az emlékezet gyulladásos gócaira, amelyeket receptnek nézett, konstrukciós tervnek, és megalkotta őket, fogalmaz Snaut, a bolygót kutató egyik tudós.

A pszichológus először megpróbál megszabadulni látogatójától, Harey-től: kirepíti egy kabinban az űrbe, de a teremtmény, mint egy rendes traumás rémálom, visszatér – megismétlődik. Az ismétlést azt teszi igazán kísértetiessé, hogy Kelvin székének karfáján – akár egy nyom – hátramaradt a nő kendője. És amikor másnap reggel újra maga mellett találja a nőt, immáron a második példányban, annak levetett kendője szintén ott hever a széken – az előző mellett, azonban ez már valami másnak is a nyoma. A két nyom külön-külön a nőre utal, de a két kendő együtt már egymásra is utal, egymást ismétli, másolja, és szó szerint megfoghatóvá teszi, kimerevíti az ismétlés kísérteties, Kelvin számára alig elviselhető jellegét: „ez a két egyforma ruha volt a legiszonyúbb mindabból, amit addig átéltem” (Lem 1968, 89. o.).

A második Harey lassan fölismeri, hogy ő nem Harey, sőt azt is megérti, hogy ő nem is ember, ezért megpróbálja elpusztítani magát, de nem képes rá, mivel emberi eszközökkel elpusztíthatatlan. Harey – mint a többi vendég – eleinte „üres”, csupán néhány emléket birtokol, nem tud saját haláláról, nem tudja, hol van, csak azt, hogy Kelvinnel akar maradni. A napok múltával, Kelvin közelében apránként feltöltődik a „gazdalélekből”, és a körülöttük lévő világból, mígnem saját identitása lesz, amely már megkülönbözteti eredetijétől, hiszen a jelen tapasztalatai és információi folyamatosan alakítják a személyes azonosságot, minden egyes tapasztalattal formálódunk: „én nem az a Harey vagyok”, nem a földi – mondja a második verzió.

Harey mint egy hozzáférhetetlen zárvány, Kelvin számára egyfajta idealitást képvisel. Szemléletesen példázza ezt az érinthetetlen, bevésődéses kép-jelleget a jelenet a ruhával. Kiderül ugyanis, hogy a „vendég-Harey” ruháján a fűző csak dísz, csupán a formája van meg, azonban ha mélyebbre hatolunk, a rendeltetése, a funkciója már hibádzik. Az emlékezetünk ugyanis így működik, gestaltokat őriz jelenetekről, emberekről, amelyeknek bizonyos részletei állandóak, szinte beleégnek a tudatunkba: egy „ideális” – azaz változtathatatlan, megkövült formát, sok árnyalt és sok kevésbé árnyalt, kevésbé kitöltött részlettel. Emlékszem például a karkötődre, hogy milyen szépen kihangsúlyozta a csuklód, de nem emlékszem, milyen kacifántos módon működött a zárja, hacsak nem nyert egyszer valami különös jelentést az aktus, hogy bekapcsoltam neked, vagy meg kellett javítanom, vagy eltéptem, miközben veszekedtünk. Ellenben Harey karján a tűszúrás nyomát (öngyilkossága módjának nyoma) látni, mivel annak kitüntetett jelentősége van, ezért megjelenik a „Harey-esszencián” is, hiszen szervesen hozzátartozik ahhoz a traumás módon bevésődött emlékhalmazhoz, amit Kelvin őriz róla. Kelvin ideálképe egykori szerelméről azonban nem csupán traumás jelleggel bír, hanem hasonlít ahhoz: nárcisztikus tükör, amelyre az ember saját eszményét vetíti. Snaut szó szerint ezt mondja Kelvinnek: „te egy tükröt szeretsz, amely a saját agyadból mutat egy darabkát” (Lem 1968, 148. o.). Kelvin azért látja nagyszerűnek ezt az új-Harey-t, mert nagyszerű emlékeket őriz róla.

A pszichológus elkeseredetten próbál rájönni, hogy mi a bolygó célja a „vendégekkel”. Vajon boldoggá akarja őket tenni? Kísérlet, büntetés, baleset, vagy csak egyszerűen játék? Netalán az óceánnak fogalma sincs, mit okoz az embereknek? Kelvin azonban ragaszkodni kezd a nőhöz – vagy ahhoz, amire emlékezteti, vagy így talál gyógyírt a lány öngyilkossága és a bűntudata okozta traumára, netalán nosztalgiája rejtett vágya teljesedik be: újra Harey-val élhet.

Több kísérlet után azonban a tudósok mégis megszabadulnak „vendégeiktől”. Úgy gondolják ugyanis, hogy a bolygó álmukban szerzi meg belőlük a gyártási receptet, ezért Kelvin tudatos agyhullámait az óceánra sugározzák. A módszer beválik, a látogatók eltűnnek.

A múlt tengere

Felmerül a kérdés, hogy a Solaris a trauma vagy a nosztalgia krónikája-e. Lássuk röviden, mit is takar a két fenomén. A trauma olyan negatív, törésszerű, a jelenben kimerevített élmény, amely megtörténte után is a tudat homlokterében marad, így a szubjektum számára állandó jelen időre tesz szert, ahelyett, hogy múlttá, emlékké válna, és az élettörténetben elsimulna. A trauma átélői képtelenek elszakadni az emléktől, hozzá rögzülnek, mintha a történés pillanatában megállt volna az idő. A trauma élménye tehát abnormális emlékezeti formában kódolódik, és időről időre spontán módon betörhet a tudatba, akár ismétlődő „traumás rémálom” formájában. Az emlékek gyakran teljes részletességgel és érzelmi töltéssel vagy mozaikosan, nagy hatású töredékekben térnek vissza, tehát „traumás emlékezetről” beszélhetünk, amelyet élénk érzetek és képek alkotnak.

A nosztalgia ennél persze kellemesebb állapot: sok minden egyszerre – érzés, hangulat, emlékezet, vágy. A visszahozhatatlanság miatti fájdalom, otthonosság iránti vágy és utólagosan, tudattalanul idealizált emlékek meglehetősen melankolikus keveredése. A nosztosz szó görögül hazatérést jelent, az algosz pedig fájdalmat. A nosztosz eredetileg térbeli hazatérésre vonatkozott, a mai nosztalgia szavunkban azonban a térbeli távolság helyére az időbeli lépett.

A nosztalgia és a trauma működése mégis több ponton párhuzamosan fut. Mindkét esetben fogva tart valamilyen múltbéli esemény, amelyhez – anélkül, hogy érteném vagy befolyással lennék rá – állandóan visszatérek. Érintve vagyok általa, de nem vagyok befolyással erre az érintettségre. A múltbeli esemény és a jelen pillanata a trauma és a nosztalgia esetében egyaránt – az őket elválasztó időtávolság ellenére – össze van huzalozva egymással. Ahogy a trauma, úgy a nosztalgia is utólag alakul ki, és tudattalanul szerveződik: miközben átéltem, nem tudtam, később milyen jelentősége lesz számomra. A kétféle tapasztalatban fellépő kényszerítettség ugyanakkor más természetű: a nosztalgiában feléledő vágyban nem elégszem meg azzal, hogy a múltam részeként az enyémnek tudok egy emléket, ennél többre vágyom: visszaállítani ezt a múltat, újra abban élni. A traumában viszont nincs más választásom, mint a traumatikus múlt állandósult jelenében élni.

Egy nosztalgikus emlék felbukkanásakor a jelen pillanatban valami ismerőset, múltbélit, otthonosat találok, amely kiragad a jelenből: a jelen egésze átszíneződik, eltávolodom a környező valóságtól, szélsőséges formájában a melankolikushoz hasonlóan. A melankóliában a jelen kiüresedik, és én beleragadhatok, belesüppedhetek egy nosztalgiával felékesített múltba. Ezen a ponton a nosztalgia és a trauma mintha egymásba folyna. Mindkét esetben a múlthoz való odaszegezettség – kísérje kényszer vagy a vágy érzése – hangsúlyosabbá válik a jelennél. A nosztalgia tehát kimondottan regresszív irányba is elvihet. A jelen ürességétől menekülő melankolikus az elképzelt múltat az emlékezeten és a vágyakon keresztül idealizálja: közvetlenséget, jelenlétet, egyediséget kölcsönöz neki. Mivel nem tudta elfogadni elmúlását, így életben tartja a gyászolt tárgyat.

Kelvin a Solarison mintha ezt traumatikus nosztalgiát élné át: egy bűntudattal terhelt traumát, amely mégis nosztalgiát ébreszt benne: nem csupán a nosztalgiának, de paradox módon a traumának is erős az otthonteremtő potenciálja – még egy keserves helyzetre is emlékezhetek nosztalgiával, ha otthonossá vált számomra. A nosztalgia olyan, mint egy nem, vagy nem könnyen újraírható CD: van valami bevésődés jellege. Egy ideális jelentést avagy belső értelmet hordoz, s e számomra való jelentése szerint viszonyulok nosztalgiám tárgyához. Annyiban kép, amennyiben a vágyunk tárgya kép is, azonban fontosabb, hogy mit testesít meg, mit képvisel számomra. Kelvin számára Harey egyrészt a halott anyát, visszahozhatatlanságát idézi meg. Kelvin lázálmában a Harey utáni nosztalgia az anya utáni nosztalgiával mosódik egybe, ezzel együtt magának a múltnak, a gyermekkornak a visszahozhatatlansága, mégis örök érvénye jelenik meg: a mulandóság és az állandóság különös keveréke – ez maga a nosztalgia.

A vágy szoros kapcsolatban van a fantáziával, erre utal a vágyfantázia freudi terminusa. Vágyam tárgyát – das Ding – ez a vágyfantázia látja el kitüntetett fontossággal. Freud hangsúlyozza, hogy a fantáziában és az álmokban nem egy képet látunk, hanem egy jelenetet, amelynek a szubjektum is a része, ily módon lehetséges a szerepek és a funkciók felcserélése. Abban a mértékben, ahogyan a vágy beleszövődik a fantáziába, úgy kaphatnak egyre nagyobb teret az „én” elhárító folyamatai (tagadás, ellentétbe való átfordulás, projekció stb.), tehát úgy kap egyre nagyobb teret a valóság korrekciója, azaz utólagos átalakítása.

A valóság korrekciója történik a Solarison Harey-val is, de a valóságban, és nem a fantáziában, mert a Solarison a történések teret váltanak. A lelki szerkezet mozgásai eltolódnak. Kelvin pszichés valósága, azaz tudattalan kényszere és vágya, amely a múltbéli trauma nosztalgikus korrekcióját célozza, a valóságba helyeződik. A Solarison megtörténik a lehetetlen: a jóvátétel, ami a valóságban nem létezik, mert nem lehet meg nem történtté tenni a dolgokat, nem lehet elfelejtetni szeretteinkkel a fájdalmat, amit okoztunk nekik, nem lehet feltámasztani a halottakat. Azonban a Solarison ez sikerül, a Solaris pontosan ezt teszi: feltámasztja hősünk halottját, s ezzel bűnét is, traumáját is, nosztalgiáját is. A jóvátétel egyébként nem is a bűnös, az elkövető dolga velünk szemben, hanem a mi saját lehetőségünk: egyedül mi magunk vagyunk képesek a magunk számára jóvátenni bármit is, méghozzá értelmezéssel – a földi valóságban legalábbis ez az egyetlen esélyünk. Nem így a Solarison, ahol valóban a Wiedergutmachung érvényesül: ezúttal újra és jól csináljuk, ráadásul Harey személyében Kelvin egy olyan próbababán gyakorlatozhat, aki nem is tudja, mit követtek el ellene, és Kelvin akárhányszor elrontja a korrekciót, mindig elölről kezdheti, mindig van lehetőség újra korrigálni.

Ugye érezzük, hogy azt a legnehezebb jóvátennünk, amit nem is akartunk: cselekvéseink szándékolatlan következményeit. Harey első, földi öngyilkossága – az eredeti trauma pontosan ilyen. Harey solaris-i öngyilkossági kísérletei azonban rendre meghiúsulnak, Kelvin újra és újra átélheti, hogy Harey mégis túléli, még ha ez kísérteties is. És Kelvin nem szorul arra – mint a földi traumafeldolgozásánál –, hogy pusztán az értelmével zabolázza meg az emlék iszonyatos, fojtogató érzelmi töltetét, hanem a karjába foghatja és ringathatja: hiszen ott van újra, hús-vér valójában. S ebben az ölelésben mindenki kiengesztelődik, olyannyira, hogy megváltódik a trauma és a bűn is, és marad a nosztalgia a régi-új Harey iránt, akit az óceán végül a tudatos agyhullámok regisztrálása után újra beolvaszt majd nagy tégelyébe.

A Solaris-terápia

Žižek szerint „a bolygó maga … a traumatikus Valós. Ez a gigantikus Agy egyfajta pszichotikus rövidzárlatot okoz: rövidre zárja a kérdés-válasz dialektikáját, választ nyújt – vagy még inkább választ erőltet ránk – mielőtt még feltennénk a kérdést” (Slavoj Žižek: The Thing from Inner Space. Artmargins, 1999).

A nosztalgia is ilyen: választ ad, kérdés nélkül. Választ ad, de csupán annyiban, hogy rámutat a fájó pontra, az elfojtottra, aminek hatására felerősödik annak lüktetése (mint amikor hirtelen, valami külső behatás nyomán elkezdjük érezni a saját szívverésünket, például ha egy másik ember testfelületével érintkezünk, és nem is nagyon tudjuk eldönteni, hogy az ő testét halljuk, érezzük, vagy a sajátunkat). A Solaris megidéz valamit, irányba állít, de ez még nem a válasz, inkább alkalmat kínál a válaszra: a válasz ideje és helye teremtődik meg, tehát ahol rátalálhatunk a válaszra. Ez pedig a kérdés nyomán történhet meg.

Tehát a múlt megidézésével visszatérünk a kérdés idejébe, amikor még nem tudtunk válaszolni, (mert a válasz mindig csak utólagos lehet), csak valami iszonyatos ütés formájában a kérdést észleltük, mint kihívást, mint traumát: jelen esetben azt, hogy Harey meghalt. A válasz pedig sokszor nem más, vagy nem kezdődik mással, mint a kérdés keresésével. De ha megvan a kérdés, az már kijelöli a válasz irányát. Egy meglévő kérdésre már nem lehet akármit válaszolni. Tehát – kissé kiforgatva Žižeket – amit a Solaris nekünk szegez, az nem a válasz, hanem a még megválaszolatlan kérdés, amelyhez visszavisz. Visszakényszerít a a traumához, ahol csak az a dermesztő kérdés van: „mi történt, hogy történhetett?”. Magunkból kell valahogyan kihámozzuk a választ, mert senki más nem tudja. Mert tényszerű válasz nem létezik, csupán egy szubjektív igazságra találhatunk rá.

A Lem-regényben Kelvinnek nincs hová hazatérnie, elveszik, elsodródik. Egy ideig még mosolyog, társalog, de már semminek nem adja át magát egészen. Csupán a múlt élteti, és a remény, hogy Harey újból visszatér – ez a traumatikus, kiüresítő nosztalgia. Tarkovszkijnál viszont a hős talán hazatér, megtér az apaölbe, az anyaföldre. A filmbeli befejezésben Kelvin először halott anyjával álmodik, majd megtér ahhoz a múlthoz, ahová a valóságban is lehetséges megtérni: az apjához, az apai házba. – ez a megerősítő nosztalgia. Még ha a filmben ezt a képet is a bolygóóceán (az emlékezet óceánja) veszi körül, tehát mintha csupán vágyképként élne Kelvinben, azonban ez mégis valóságos, amennyiben egy lehetséges jövőt mutat: hazatérni egy olyan múltba, amely még a jelenben is létezik, ahonnan a valóságban eljött. Lemnél viszont egy olyan múltba vágyik vissza, Hareyhoz, amely már végérvényesen halott, visszahozhatatlan, akárcsak az anya ideje. Lemnél tehát nem gyógyul meg a hős: a traumája vele marad, és mint nosztalgia tartja fogva a múltban. Tarkovszkijnál viszont sikerül a jóvátétel, avagy a múlt feldolgozása, és a nosztalgia egy visszaállítható múlt iránt ébred fel, ami nem is időbeli, hanem térbeli: az apához való visszatéréshez csak a Földre kell visszamenni. A reménytelen időbeli nosztalgia térbelivé, s így lehetségessé válik.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2010/07 29-31. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10279

Cikk értékelése:

szavazat: 762 átlag: 5.56