Magyar Műhely

Beszélgetés Jancsó Miklóssal

Filmben az igazság

Gorácz Anikó

Jancsó Miklós legújabb filmjét, az Oda az igazságot a 41. Magyar Filmszemle nyitófilmjeként láthatja először a közönség.

A Mátyás király korában játszódó, kosztümös mozi a hatalom valódi birtoklóit, a mindenkori királycsinálókat állítja középpontba. Jancsó ezúttal sem egyszerű tanmesét, hanem ironikus, áttételes, kortól és társadalomtól független, egyéni víziót tár a néző elé.

*

– Forgalmazói vetítésen sikerült megnéznem a filmet, nem tudnám megjósolni, mennyi nézője lesz.

– Én sem.

– Miért érdemes mégis ilyen bizonytalan sorsú filmet csinálni?

– Nem tudok mást. Éltem külföldön is, ahol meg tudtam volna gyökeresedni, ha azt a modort használom, amit elvárnak, és ami most megint általános lett a világban. Elbeszélnek egy érdekes vagy kevésbé érdekes történetet jól vagy rosszul, jó vagy rossz színészekkel, mindegy. A film visszatért eredeti gyökeréhez: történeteket mesél el. Amit én csináltam, az már régóta nem volt ilyen, nem tudtam magamévá tenni ezt a fajta filmkészítést, mert nem akartam egyszerűen csak elmesélni valamit. Persze bármit csinálsz, a néző mindenképpen történetet gyárt a látottakból, hiszen miután hazaér a moziból, a család megkérdezi, mit látott, miről szólt a film, és akkor el kell tudni mesélni valamit.

– Az Oda az igazság a legújabb a sorban, amiről nehéz öt mondatban elmondani, hogy miről szól, azt pedig még nehezebb összefoglalni, hogy mi a történet.

– Önnek, a nézőnek kell megfejteni, hogy mi a története egy-egy filmemnek. Sosem tudtam, illetve tudtam, csak szóban megfogalmazni nem. Nálam forgatás közben alakul. Ha elolvassa ennek a filmnek a forgatókönyvét, láthatja, hogy az csak kiindulási alap. A helyszín és a színészek adta lehetőségekből építettem föl a filmet. A történet nagyjából megvolt, két évvel a forgatás előtt megírtam, de mégsem pont az lett filmre véve, mint amit a papíron olvasni lehet. A vége például egészen más.

Bizonyos fokú improvizáció minden filmemben van. Legtöbbször tudom, hogy mi lesz a történet – bár van, hogy közben találom ki –, de azért a helyszín és a színészek sok mindent befolyásolnak. A mostani filmben is volt néhány színész, akit nem ismertem forgatás előtt, de amikor láttam, hogy milyenek, akkor alakítottam ki a szerepüket. Az újonnan jöttek közül néhányan tovább maradtak a filmben, mint ahogy ez előre meg volt beszélve.

Szóval ez nem az a műfaj, amit ma szokás csinálni, ennek megfelelően a szervezése sem olyan. Alapesetben a forgatókönyv jelenetekre, beállításokra van osztva, ami arra jó, hogy tervezni lehessen a következő forgatási napot, és elő lehessen készíteni a munkát. Nálam nem így van, a szervezők sokszor nagy gondban vannak, de szerencsére már megszokták a modoromat. Nagyon jól dolgoztak. Nélkülük nincs ez a film.

– Miért fontos ez a Mátyás-történet napjainkban?

– Ez nem Mátyás király-történet. El sem hangzik Mátyás neve a filmben. Van néhány utalás – például Kinizsi Pál személye –, ami Mátyás korára utal, de ez a film inkább Mátyás parafrázis. Egy kicsi történelem, egy kicsi ironizálás.

Én még ahhoz az iskolához tartozom, amelyik úgy hitte, hogy a műfaj szorításán, a film primitívségén túl – mert a film tulajdonképpen primitív műfaj, időhöz és elbeszéléshez kötött –, meg kell próbálni a saját álláspontodat elmondani. Erre szokták mondani, hogy művészfilm. Nekem az elmúlt évtizedekben megadatott a lehetőség, a szerencse, hogy a saját álláspontomat mondjam el erről meg arról.

– Könnyebb volt megfogalmazni ezt az álláspontot a rendszerváltás után, mint előtte?

– A rendszerváltás előtt az álláspont igazából mindig rejtett álláspont volt. Nem csak az én munkáimban, hanem mások filmjeiben vagy az irodalomban is. A szocializmusban az állam volt az egyedüli producer. Aki nem akart underground lenni, vagy teljesen ellehetetlenülni – hiszen a filmben nagyon nehéz a hivatalos struktúrán kívül létezni –, annak ki kellett játszani a politikusokat, vagy meg kellett egyezni velük. Az én filmjeimről is tudták, hogy miről szólnak, de szemet hunytak fölöttük. ’56 után az első Európába igazán betörő magyar film a Szegénylegények volt, aki nézte, az pontosan tudta, hogy az nem csak az 1860-as évekről szól. Hogy ennek ellenére miért hagyták bemutatni ezeket a filmeket, azt az akkori pártvezetők magukkal vitték a sírba, sem Aczél, sem mások nem mondták el. Találgatások vannak csak, például, hogy azért engedték, mert Kádárék vissza akarták volna fürödni a szüzességüket, ki tudja. Meg már kit érdekel. A világ elmúlik, a mű marad, ha megérdemli.

– Esterházy Péter szerint a ’70-es években már az is vers volt, ha valaki leírta egymás után: 54, 55, 57, 58, és fölé írta, hogy Négysoros. Egyszerűbb volt akkor igazat, fontosat állítani a művészet eszközeivel, mint most, amikor már mindent lehet mondani?

– Az a könnyebb helyzet, amikor mindenki számára nyilvánvaló, hogy mi az elnyomó gépezet, és kik az elnyomottak. Ez egyszerű képlet. Ma ilyen ellentétet marha nehéz megfogalmazni, a képlet jóval bonyolultabb. Sosem szerették nagyon, ha a filmen – aminek eredendően a szórakoztatás a célja – gondolkodni kell, de abban az időben, amikor mi kezdtünk dolgozni, az entellektüelek, a gondolkodók számítottak a világban, mi is ezzel a mentalitással kezdtünk el filmet készíteni. Azt hittük mi is azok vagyunk. Persze a művész arra van, hogy furcsát, érdekeset mondjon, és amikor megszólal, akkor mindig azt mondja el, hogy a világ valamiért nem jó.

– Számít az a művésznek, hogy amit a hatvanas-hetvenes években mondott, azt százezrek hallották, amit pedig most mond, az gyakorlatilag elszáll?

– A Szegénylegényeknek egymillió nézője volt Magyarországon, az Oda az igazságért biztos, hogy ennyien nem váltanak majd mozijegyet. Ma alig néhány olyan művész van – leginkább az írók között –, akinek az új műve eseményszámba megy, komoly társadalmi visszhangot kelt. A színház, a film ma már nem akkora durranás. Amíg a vasfüggöny mögött éltünk, az ellenzékit, a furcsát szívesen nézték, ma már ennek nincs jelentősége. Ez a szabadság nehézsége és varázsa is.

– A politikai áthallások ennek ellenére nem maradnak el a filmjeiből.

– Ezek nem mai politikai áthallások, hanem „általános igazságok”. Nagy szó, de mondjuk így. Ami az Oda az igazságban benne van, hogy miként csinálnak királyt, vezetőt valakiből, az nem csak napjainkra érvényes, hanem a görög városállamoktól Mátyás korán át a huszonegyedik századig valamennyi társadalomra. És nem csak a politikára, hanem a gazdasági életre, a kisebb közösségekre, a vallásokra, vagy a vállalatokra.

– Akkor miért épp a reneszánsz-kori Magyarország?

– Megkerestek engem a reneszánsz év kapcsán, hogy javasoljak rendezőt egy Mátyás király történetét feldolgozó, félig-meddig dokumentarista forgatókönyvhöz. Ekkoriban írtam meg az én saját forgatókönyvemet, abban még Mátyás király szerepelt, és valós, megnevezett történelmi személyek. De aztán rájöttem, hogy felesleges egy ilyen kurzusfilmet csinálni, felesleges és lehetetlen. Ha milliárdok lennének rá, talán megérné belefogni, de amúgy minek. Ráadásul én akkor sem tudtam kurzusfilmet készíteni, amikor lett volna rá lehetőségem.

– Mátyás története önmagában már nem érdekes?

– Minden Mátyásról, „az igazságosról” szóló mese jóval az élete után született, Heltai Gáspár is egy emberöltővel később írta Mátyás-meséit. A nagy uralkodó toposza, aki a nép között jár és igazságot tesz, az arab világtól Skandináviáig megtalálható a népmesékben. Az általunk ismert Mátyás egy ilyen mesés interpretáció terméke, valójában a saját korában nem szerették a királyt. Sok ellensége volt, mert rengeteg pénzt emésztett fel a reneszánsz udvartartás, a kultúra támogatása és az állandó zsoldossereg. A Mátyás-mítosz mindig akkor került elő, amikor a magyaroknak szükségük volt mesebeli nagy emberekre, például Zrínyi vagy Bajcsy-Zsilinszky korában.

Én semmiképpen sem akartam olyan módon állni ehhez a témához, hogy most akkor bebizonyítom Mátyásról, hogy milyen volt valójában. Felesleges, mert senkit sem érdekel, legfeljebb a nacionalisták ordítoztak volna, hogy ez a szemét Jancsó mit csinál a nagy magyar hőssel. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy egy Mátyás korabeli képletbe beleteszem a világhatalom örök, visszatérő kérdéseit, miközben meghagyok néhány történelmi utalást. Elismerem, hogy a történelmet is ismerni kell hozzá, nem mondom, hogy könnyű film, de még mindig több értelme van, mint egy újabb Mátyás-mesének.

– Egy színész több karaktert is játszik, ez valóban megnehezíti a befogadást.

– Cserhalmi a film első felében Szilágyi Mihályt játssza, a második felében Kinizsi Pált, és a királyt alakító fiatal színész – az unokám –, Ladányi Jákob később a király fiát, Corvin Jánost kelti életre. Nehéz elsőre megemészteni, de ez is csak egy játék a sokból. Aztán ott van más nehézség is, az időbeni ugrás: eltelik vagy negyed század. Az egyszerű elbeszélésű filmekben ezeket a váltásokat mindig alaposan kidolgozzák és a szereplők meg is beszélik, én nem szeretem az ilyesmit szájba rágni, bár tudom, hogy az átlagnéző ehhez van szokva. A szájbarágáshoz.

– Mennyiben jelent az Oda az igazság váltást az elmúlt évtized Kapa–Pepe filmjeihez képest?

– Váltás? Lehet. Bár van benne irónia, de azért ez nem egy vicces film. A Kapa–Pepe filmek vicces, hülyéskedő filmek, ezért azok a közönség számára is könnyebben emészthetők. Nagyon szerettem csinálni a Kapa–Pepe sorozatot, de láttam, hogy az már kifulladt, nem tudok vele a továbbiakban mit kezdeni. Ez a mostani történet nem volt alkalmas erre a hülyéskedésre, inkább az jelenik meg benne, ami voltam: a népies gyökereim a zenéken és a táncokon keresztül. A koreográfus Novák Ferivel száz éve ismerjük egymást, Kolozsváron cserkészparancsnoka voltam, könnyű volt egy húron pendülnünk.

– Hosszú évtizedek óta ez az első filmje, amit Hernádi Gyula nélkül készített. Érezte az alkotótárs hiányát, miközben írta és forgatta a filmet?

– Hát igen. A halála borzasztó volt számomra. Szellemi társak voltunk, fantasztikus ötletei és elképzelései rengeteget adtak a filmjeimhez. Nagyon szerettem benne, hogy nem forgatókönyvíró volt. Mindig azt mondta, hogy az együtt kialakított elképzelésünk képlékeny, hogy az irodalom és a film egy az egyben nem feleltethető meg egymásnak. Az a fajta író volt, aki sosem kérte számon, ha valamit variáltam, ha nem azt forgattam le, amit ő javasolt. Mindig azt mondta: mi kamerával írjuk a filmet. A filozófiája, szarkazmusa, iróniája hiányzik nagyon. A mindennapokban is.

– Tetszene neki az Oda az igazság?

– Nem tudom. Biztos. A gondolkodásmódunk azonos volt, több, mint negyven, sőt, majdnem ötven évig voltunk barátok, nyomot hagyott bennem. Talán én is őbenne.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2010/02 04-05. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10057

Cikk értékelése:

szavazat: 811 átlag: 5.28