KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/október
• Koltai Tamás: Jancsó-breviárium
• N. N.: Jancsó Miklós játékfilmjei
PRO ÉS KONTRA
• Melocco Miklós: Képhalmaz
• Ciment Michel: Jancsó barbár „Rapszódiája”

• Faragó Vilmos: Könycsepp az óhazáért Magyarok a prérin
• Illés Endre: Solitaire és solidaire Az Őszi szonátáról
• Eörsi István: Kérdezők és kérdezettek Térmetszés
• Kaján Tibor: Vukotić a gondolatrajzoló A játék
• Ablonczy László: Ne feledkezzünk meg a szellemi energiákról sem... Beszélgetés Föld Ottóval, a MAFILM igazgatójával
• Gambetti Giacomo: A 77 éves elsőfilmes Római beszélgetés Cesare Zavattinival
• Szalai Györgyi: Ki ismeri Fekete Pétert? Fekete Péter
• Hankiss Elemér: Mit csinálna Maigret Kaliforniában?
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Viva filmművészet! Moszkva
• N. N.: A XI. moszkvai nemzetközi filmfesztivál díjai
• Matos Lajos: Kinoszauruszok és vad macskák Sci-fi fesztivál, Trieszt
• Jerney Judit: Kinoszauruszok és vad macskák Sci-fi fesztivál, Trieszt
• Rózsa János: Díjözön az Arénában Pula

• Gaál István: A római filmfőiskolán Egy vendégtanár jegyzetfüzetéből
• Kristó Nagy István: Disney világa
KÖNYV
• Hámori Ottó: Eleven filmtörténet
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Az első kísértés
• Dániel Ferenc: Gyere, igazodj el
• Gervai András: Az asszony is ember
• Schéry András: Vendégek vadnyugaton
• Loránd Gábor: Szótagrejtvény
• Dániel Ferenc: Visszajelzés
• Fekete Ibolya: A kétbalkezes és az örömlány
• Zalán Vince: Nem féj a feje a harkálynak
• Báron György: A busz
TELEVÍZÓ
• Miklós Pál: Pusztuló műemlékeink nyomában
• Rozgonyi Iván: A dialógustól balra Beszélgetés Bornyi Gyula tévéoperatőrrel
• Békés Tamás: A képernyő – holnap
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Pula

Díjözön az Arénában

Rózsa János

 

„A 26. Jugoszláv Játékfilmfesztivál védnöke Jugoszlávia elnöke, Josip Broz Tito.” Szemet szúr a fesztivál hivatalos tájékoztatójának fent idézett első mondata. Ha egy szocialista ország államfője, aki egyben a világ tekintélyes politikusainak egyike, nevét adja nemzeti filmgyártásuk évi seregszemléjének, ott a film – valóban igen fontos művészet lehet!

Irigyelhettük még Pulában a római kori Arénát, a vetítések színterét. A csodálatosan épen maradt falak között esténként nyolc-kilencezer néző izgult, kiabált, fütyült, beszélgetett, unatkozott: olykor meg azt figyelte, ami a vásznon történik.

Neon tudtam függetleníteni magam a környezettől. Ez sok esetben a filmek „dolgát” nehezítette: üres pillanatokban, kevéssé érdekes részeknél azon kaptam magam, hogy keresem a Göncöl-szekeret, csodálom a boltíves nyílásokon bekandikáló hold szabályos kifli alakját, nagyokat szippantok a friss tengerparti levegőből.

Művészet-e a film egyáltalán? Lehet az is. De egy kilencezres nézősereget egyszerre kielégíteni – képtelenség. Mindig van, aki fütyül ugyanakkor, amikor a másik tapsol, akinek unalmas az, amin más izgulni tud. A közönség számomra leginkább a régi úttörőszínházi előadások légkörét idézte: kifütyülte az „intrikust” és éltette a „hőst” gyermeki elragadtatással szurkolt a jónak – a rossz ellen.

A filmek jó része mintha a közönségnek ezt az igényét szolgálta volna, noha – mondják – az elmúlt időszakhoz képest lényegesen csökkent a jugoszláv filmre oly jellemző „partizán-témák” száma – a mai történetek javára. A háborúval és a felszabadító harcok történetével foglalkozó filmek pedig – úgy érzem – ma már nem a feltétlen közlés igényével, „belső” szükségletből kívánkoztak ki készítőikből, hanem western-mintára, mese-naivitással, szórakoztató célzattal készültek. Igaz, több esetben magas színvonalú technikai kivitelezéssel, nagy költséggel.

Nyilatkozatok hangzottak el azzal kapcsolatban, hogy „a technikai kivitelezés még a legrosszabb filmek esetében is magas színvonalú”. Ez – ha igaz is – mindig a „nagy profi” filmgyártás igénye. Nem biztos, hogy szerencsés törekvés a „kezdő”, fiatal, filmkészítésben még gyakorlatlan, hagyományokkal nemigen rendelkező országban – ahol a különböző köztársaságok filmstúdiói sok esetben csak legelső lépéseiket teszik a játékfilmgyártás területén – a „profizmusra” való törekvés. Sokunkat – így engem is –, jobban érdekelne, ha kevesebb „szakmai” pontossággal, „kócosabban”, de több belső meggyőződéssel és szenvedéllyel tudósítanának a filmek a mai élet gondjairól, a mindennapi problémákról vagy arról a speciális nézőpontról, ahonnan – csakis Jugoszláviából – ők látják a világ jelentős és kevésbé jelentős kérdéseit.

Az évi 28–30 játékfilm meglepően sok stúdió terméke. Ezek egyike-másika most jelentkezett először Pulában. A szétszórtság valószínűleg nem könnyít a helyzeten, hiszen a gyártó vállalatok zöme egy-két-három filmet készít évente. Saját tapasztalatból tudjuk, milyen nehéz még az öt filmet gyártó hazai stúdiókban is tervezni, tematikailag „egészséges” arányokat elérni. Még ennél is kevesebb film esetén ólálkodik a veszély: a filmtervek közül csak az készüljön el, amiből a „remekmű” születhetik... Ez az elvárás pedig nem szokott beválni.

A jugoszláv filmek jelentős része az országon belüli stúdiók koprodukciójából születik, beleértve a televízió együttműködését. Talán éppen ez utóbbi „életközelsége” lehet az oka annak, hogy az érdekesebb filmek egyike-másika a tévé közreműködésével készült. Legalábbis ilyen, számomra talán a legérdekesebb, Goran Paskaljević harmadik játékfilmje: Múlnak a földi napok. A film főhőse elhatározza, hogy élete hátralevő napjait hasonló korú társai között, öregek otthonában tölti. A történet legfőbb érdekessége nem is maga a „sztori”, hanem az emberi kapcsolatok gazdagsága, a szép, igaz részletek és a szereplők (nagyrészt amatőrök) őszinte, átélt játéka, megkapó, hiteles viselkedése. Szép, komoly, egy pillanatig sem érdektelen munka.

Jelentős még – a díjak száma. Csak a hivatalos zsűri kiosztott 20 (azaz húsz) díjat, ezen felül még hat oklevelet. Vitathatatlanul érdekes a fesztivál nagydíjasa, a Trófea, a Novi Sad-i „Neoplarfta” stúdió produkciója. Egy vizsgálóbizottság egyéves munkáját követhetjük nyomon, mely a luxuskörülmények között élők, nyaralóval, villával, motorcsónakkal, nyugati gyártmányú autóval rendelkező állampolgárok jövedelmének forrásait hivatott felderíteni. A film arról enged elgondolkozni, hogy eltűrhetőek és elnézhetőek-e ezek a társadalmi különbségek a jugoszláv társadalomban. Kérdés persze, hogy a „szemet szúró” társadalmi különbségek megszüntetése megoldaná-e a valóban meglevő társadalmi konfliktusokat, vagyis a társadalmi konfliktusok megoldásának első lépéseként el kell venni a motorcsónakokat, nyaralókat...? A film inkább a kérdést veti fel, a bizottság munkájának olykor tragédiákba torkolló felelősségét érzékelteti. (Rendező: Karolj Viček, forgatókönyvíró: Ferenc Deák.)

Komoly, felelősségteljes film Az újságíró, rendezője és a forgatókönyv írója Fadil Hadžić. A film fő vonalában egy fiatal újságíró csatázik az igazságáért saját szerkesztőjével. Milyen kritikai szerepe lehet egy politikai napilapnak egy szocialista országban – kérdi a film, és főhőse azt próbálja bizonyítani, hogy az igazság kimondásának nem lehet és nincs is politikai veszélye. Számomra a film legnagyobb értéke: a tisztesség.

Ha eddig nem tettem volna, Pulából kezdhettem volna igazán értékelni „Pécset”, a mi szerény, sokszor szidott kis „szemlénket”, és filmgyártásunkat, mely mindmáig még egy nemzeti „fesztivál’’-t sem érdemelt ki... Noha a kultúrát sosem a művek „átlaga” alapján mérjük, hanem a kiemelkedő alkotások jelzik a színvonalat – egyik tekintetben sincs igazán szégyellni valónk.

A megnyitó napján az első vetítés előtt pompás tűzijátékot produkáltak az Aréna fölött. Arra gondoltam, vajon hány petárda robbant már odahaza – a magyar film tiszteletére?

És még valami, amiért őszintén irigykedtem.

Az utolsó vetítés után, a közönség élénk reakciói kíséretében kiosztották a díjakat. Minden díj alkalmával, amikor a zsűri nem egyhangúan, hanem szótöbbséggel döntött – így a nagydíj esetében is – közölték azt is, név szerint, hogy ki, melyik zsűritag szavazott az adott film mellett, ebből következően, hogy ki ellene! Személy szerint, felnőtt módon, vállalva – saját – döntésének felelősségét – a nyilvánosság, a közönség előtt is!

Vagy elképzeltem magunkat, amint ipari televízión figyeljük – filmesek és újságírók – a zsűri munkáját, a záróülést, amikor a díjakról döntenek a pécsi–miskolci–veszprémi magyar filmszemléken, és így kipattan a hétpecsétes titok: ki melyik filmre szavazott!

Persze nem tudtam igazán magam elé képzelni a képet...

Csak irigykedtem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/10 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8117