KönyvKét évtized filmtörténete egy olasz napilap hasábjainBádonfai Gábor
Mit tudhatnánk meg az elmúlt évtized vagy csak az elmúlt év filmvilágáról, ha valamelyik napilapunk kulturális rovatában megjelent írásokat egymás mellé tennénk? A filmművészet tarka mozaikja a legtöbb részletében óhatatlanul a felismerhetetlenségig hiányos lenne. Csak azért van így, mert jelentős alkotások sokszor késve, vagy egyáltalán nem jutnak el a magyar mozikba? Az okok egy része kétségtelenül a filmforgalmazás objektív és nem egyszer szubjektív korlátaiban keresendő. Csakhogy legnagyobb lapjaink még a Magyarországon bemutatott filmekről sem adnak elemző, átfogó képet. Az a néhány nagy példányszámú kiadvány pedig, amely hétről hétre megpróbálja nyomon követni a premiereket, sokszor mintha csak kereskedelmi érdekeket akarna szolgálni ajánló recenzióiban. S a szaklapok? Már csak terjedelmük és példányszámuk miatt sem vehetik át a nagyközönség folyamatos tájékoztatásának feladatát. Jó, ha saját céljaiknak meg tudnak felelni.
Az olaszországi Bariban székelő Laterza kiadó immár negyedik kötetben jelenteti meg a legnagyobb, legolvasottabb napilap, a Corriere della Sera filmkritikusának, Giovanni Grazzininek a lap hasábjain írt filmkritikái válogatását. A hatvanas évek száz filmben (Gli anni Sessanta in cento film), A hetvenes évek száz filmben (Gli anni Settanta in cento film), Filmművészet 1977 (Cinema ’77), Filmművészet 1978 (Cinema ’78) címmel. A hetvenes évekről szóló könyv egy év alatt négy kiadásban jelent meg (!), s a többi is több kiadásban elfogyott. A kiadó szándékait mutatja, hogy Grazzini kritikáinak gyűjteményét a legrangosabb, legsikeresebb, legnagyobb példányszámú sorozatában publikálta.
Visszatekintve saját kritikusi tevékenységére Grazzini így kesereg: „Az olasz sajtó még ma is úgy tekint valamennyi filmbemutatóra, mint kötelező híranyagra, amelyről írnia kell, anélkül, hogy önállóságát bizonyítandó, – az információ más területeihez hasonlóan – válogatna.” Más helyütt a terjedelem szűkössége miatt panaszkodik: „…a filmekre a sportrovat egyharmadának megfelelő terjedelem jut.” A kényszerűség azonban erényt szül, különösen, mert Grazzini értő, az újra, a lényegre érzékeny kritikus. Véleményét, ítéleteit méltányolni kell akkor is, ha gyakran nem érthetünk egyet vele, a szocialista országok filmművészetének társadalmi hátteréről pedig nemegyszer vitára ingerel. Személyes álláspontja, – s ez természetes – közel áll lapjának, a konzervatívból liberális-polgárivá vált Corriere della Serának az álláspontjához. Ritkán, csak kivételes filmek esetében írt három-négy gépelt oldalnál hosszabb kritikát, ám ezek a rövid írások a maguk nemében kiválóak, s így kötetbe gyűjtve az is kiderül róluk, hogy időt állóak. Mentesek a nagyképűségtől, sok kritikus bosszantó, tudálékos magamutogatásától. S ami talán még fontosabb, rámutatnak a filmművészet és a közönség, a filmipar és a sajtó, a film és kritika lehetséges sőt szükségszerű kiegyensúlyozott kapcsolatára. Grazzini írásait olvasva természetesnek tűnik; a XX. század legnagyobb tömeghatású művészete, a mozgókép (a tévé és mozi) csak az azt befogadni képes közönséggel együtt teljes. Jelentős alkotások esetében nincs ellentmondás a siker és a művészi színvonal között.
A hatvanas és a hetvenes évek a filmművészet jelentős évtizedei, és nemcsak Európában. Teljes-e a kép, amelyet Grazzini a szükség szülte erény alapján elénk állít? Nem, nem teljes. A hiány a napilapok kritikai rovatának természetéből adódik. A napilapok csak azokat a filmeket ismertetik, bírálják, amelyek a mozihálózatban bemutatásra kerülnek. Így több olyan film is hiányzik a sorból, amelyik a különböző filmfesztiválokon sikert aratott, s nagyrészt kívül reked a harmadik világ, Ázsia, Dél-Amerika filmművészete is. Az olasz filmforgalmazás hibájából a szocialista országok filmjei sincsenek – talán csak a szovjet filmművészetet kivéve – jelentőségükkel arányosan képviselve az itáliai mozikban. Hogy némileg enyhítse az olvasó hiányérzetét, Grazzini egy-egy, a lapokban meg nem jelent fejezetet csatol könyvéhez a lengyel, a magyar, a jugoszláv, a kínai filmművészet irányzatairól, eredményeiről. A válogatás szempontjait tehát lehet vitatni. Egyet azonban semmiképpen. Az összegyűjtött írások hiteles, átfogó panorámáját adják az Olaszországban bemutatott filmeknek, alkalmasak arra, hogy egy jó ízlésű, értő vezető segítségével az olvasó, a napilapok olvasója, aki egyben a mozilátogatók többségét jelenti, eligazodjon a mozivászonról rázúduló információtömegben megértse a világot, amely körülveszi.
A hatvanas és hetvenes évek magyar filmjei közül (ilyenformán) csak Jancsó Miklós Csillagosok, katonák és Sirokkó című filmje kapott helyet. Ez bizony igaztalanul kevés. A magyar filmről szóló külön fejezetben Jancsó mellett csak Kovács András, Szabó István és Gyöngyössy nevét említi, elismerőleg. Rajtuk kívül (elmarasztalóan) Bacsó, Dömölky, Fábri és Grunwalsky neve szerepel. Néhány más nyugat-európai országban kedvezőbb a kép, s ez az olasz piac gyakran érthetetlen elzárkózásával magyarázható, és talán mi sem tettünk meg mindent filmművészetünk olaszországi elismertetéséért.
Az elmúlt két évtized filmművészetének panorámája tehát, amelyet Grazzini összegyűjtött kritikái mutatnak, „csak” az olasz mozinéző lehetőségei szempontjából teljes. Értékelése, ennek alapján, mégis elfogadható. A hatvanas évek fordulatot jelentenek a filmművészetben. Az évtized születését Godard Kifulladásig, Cassavetes New York árnyai, Antonioni A kaland, Fellini Édes élet, Visconti Rocco és fivérei jelzik, s olyan filmek búcsúztatják, mint Ferreri Dillinger halottja, Hopper Szelíd motorosokja, Jancsó Sirokkója, Passolini Medeája. A hatvanas évek elején minőségi változás következett be, a filmművészet soha ilyen mélységben nem mutatta meg a polgári társadalom konfliktusait, eszmei zűrzavarát, soha ilyen fájdalmas önelemzéssel nem tárta elénk az elidegenedés, az etikai kódex változásának problematikáját. Logikus az út az Édes élet pokoli riportjától a Dülinger halott szimbolikus revolverlövéséig. De említhetnénk a Magyarországon is látott alkotások közül Fellini Nyolc és féljét, Antonioni Vörös sivatagját, Bergman Csendjét, Tati filmjeit.
Kevésbé lenne borús a kép természetesen, ha a bemutatott filmek köre tágabb volna. Grazzini a bevezetőben hangsúlyozza is, hogy a kelet-európai szocialista országok filmművészetét a hatvanas években az új iránti elkötelezettség, „új horizontok keresése jellemezte”.
A szerző értékelése szerint – s azt hiszem, egyetérthetünk vele –, a hetvenes években tovább éltek a hatvanas évek művészi törekvései, de kevesebb jelentős mű született. A kötetben közölt kritikák azt bizonyítják, hogy újabb kommerszializálódási folyamat zajlott le. Míg a hatvanas évekről szóló kötet felsorolt 100 filmje egytől egyig súlyos mondanivalójú, színvonalas alkotás, addig az új kötetbe nem jutott ennyi remekmű, még a legelkötelezettebb alkotók is engedményeket tettek a kommersznek.
Grazzini könyveit olvasva óhatatlan vissza és vissza kell térni ahhoz a gondolathoz, milyen kár, hogy hazánkban nem honosodott meg az a „rossz gyakorlat”, amely szerint minden filmbemutató kötelező híranyag, a művészileg jelentős filmek bemutatása pedig ünnep, amely nem maradhat észrevétlen legolvasottabb sajtótermékeinkben. A filmeket milliók nézik. Bizonyára lenne igény nemcsak a folyamatos útmutatásra, de kötetbe gyűjtve – Grazzini könyveihez hasonló –, naprakész, praktikus filmtörténetre is.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 889 átlag: 5.45 |
 |
|
