TelevízóA jövő mozijaIllyés Gyula
A fényképészet nem ölte meg a festészetet. Fejlesztette még az arcképfestést is. A rádió fojtogatja a – hajdan oly virágzó – nyíltszíni tudósi és művészi fölolvasást. A televízió létében fenyegette a színházat, de azután meghátrált; s ezzel még támogatta is a leglényegében. Színházi élmény föltétele a vallásinál is eredendőbben az, hogy eleven emberi közösség egy atomja legyek; érzelmem azokéval együtt forogva indukál-elektrizál valami magasabbrendűt.
A mozit azonban lényegében fenyegeti a tévé. Csoda közbejötte nélkül a mai alakját magába emészti, a csontjáig összeropogtatja. Attól a perctől fogva, hogy a képernyő a szobám falán annyit tud nyújtani, mint – mondjuk valami nagyító szerkezettel – a mozivásznon.
Erre kell fölkészülnünk. A képernyőn mindenki színész lesz. Elkerülhetetlenül. Ugyanúgy, ahogy a katedrán, a templomi vagy népgyűlési szószéken, a vádlottak padján, a vérpadon. Akire közfigyelem várakozóan irányul, abban máris működni kezd az ösztön, hogy alakítson.
Erre kell nevelnünk máris mindazokat, akiket akár kívánt, akár nem kívánt szerep a tévé föl-vevőgépe elé rendel. Milliók és milliók előtt állnak, óriási hatás lehetőségével, felelősségével, de mégis reájuk visszaható érzelmi kapcsolat nélkül. A színházterem közönsége nemcsak azzal részese a játék alakításának, hogy pisszeg vagy kuncog, fütyül vagy tapsol, hanem már pusztán a figyelmével. A tévé szereplője napok, órák múlva, vagy hetek múlva kap ilyesmit, kihűlt újságlapon. S kitől így is? A bírálati szakma egy-egy kebelbélijétől. Olyantól tehát, aki éppúgy magányosan – vagyis egymelegű (vagy hidegű) terem nélkül – játszik szerepet, akárcsak a képernyő árnyalakjai. A nevelő szerepléssel is járó óriási felelősség terhét és munkáját így ők mégoly tehetséggel sem vállalhatják.
*
Kik hát? A közösségi felelősség milyen más-szerepű illetékesei?
Persze hogy égető vasat fogok s kínálok az olvasó kezébe ennek a kérdésnek már puszta érintésével.
A közművelődés, a köztudat kialakítása, kikalapácsolása a föld minden nemzetének nem is kulturális, hanem elsőfokú civilizációs hivatása. Különösképpen gondja az olyanokénak, amelyek ezúton sugározhatnak helyes nevelőhatást anyanyelvi közösségük közeli-távoli tömegeire.
Frissebben, közvetlenebbül már a nyomtatott betű nyújtotta tanulmányoknál. Ezek egynémelyikének szerkezetét különben a tévé ugyancsak alapjaiban fogja megrázni; rázza már most is.
Hogy a fejlődés milyen lépésekkel hagyja maga mögött a mindig bénító megszokást, arra a mi korszakunk egyik legmegmosolyogtatóbb példája: a világeseményeknek ugyanazokat a híreit, amelyeket a tévé este élőhanggal és mozgó képpel már ugyancsak tudatunkba vésett, másnap reggel nyolc–tíz órai késéssel az újságok első oldala harsányan úgy tárja elénk, ahogy – száz év előtt lehetett indokolt. Elmulasztva a mai kívánalmat, hogy tudatunk már ítéletre vár hiteles anyagot és – véleményt.
Dédapáink a betűt szentírásnak, a Bibliának tulajdonított hitelességgel mérték, a képet meg a szent ábrázolatoktól, a művészi festményektől kapott élmény emlékével. A mi szemünknek régóta más a nevelőiskolája. Előrenézésre biztat.
Lenin elsőként lépett azok sorába, akik a film eszközeitől várták a jövő művészetének kialakítását. A jóslat, hogy ez lesz a korszaknak nemcsak tömegszórakozása, hanem tömegesztétikuma is, a lakásba telepíthető mozival kap történelmi távlatot. Láttam villogni tévéképernyőt ököristálló béres-dikója előtt, éjjeliőr-bódéban, tömegszálláson. Ezek az angol egyetemi előadókban és indiai leprakórházakban versenyt működő – vagyis közös célt is szolgáló – készülékek félelmetesen megrostálják az írott irodalom termék-magtárait. Az a rostálás nem jelent föltétlenül tisztítást. Ezeddig semmi sem igazolja, hogy itt az ocsút hullatja ki a rázás.
E fejlődés gyerekkorát éljük. A történelem szüleményeire is az a nevelés hat s fog hatni felnőtt idejükben is, amit serdülő korukban kapnak. A jövő mozijának ad eszerint szülői tanácsot, aki a mai tévét bírálja. Az összeszűkített szem az idei hibák fölfedésével évek múlva elfajuló torzulásokat akar – megelőzni, gyógyítani. Még műtéti élességével is. Mi indokolja, sőt sürgeti ezt?
*
Az, hogy a jövő e világméretűen széles körű moziját egyenrangúan élvezhetik a süketnémák is. Leolvashatják a szájról a beszédet a nyilván egyre sűrűbben vetülő közelképeken. A premier plánon.
Kevés tehát, hogy csak tökéletes szóejtést kívánjunk meg mindazoktól, akik a tévé képernyőjén – anyanyelvi közösségünknek e legnagyobb és legközelebbről látható színpadán – kapnak szerepet. Igen érzékeny és igen igényes közönség előtt. Nem tisztán beszélő jelentkezőket már a színésziskolák az első fölvételi próbákon könyörtelenül kiszűrik. A képernyőn szereplők beszédének hibáit milliók vetik vissza kínos szisszenéssel. Vagy sajátítják el tanulékonyan, mint divatosat, vagy felsőbbrendűt, mert hisz felülről jövőt.
Ám az a premier planban látható arc már vonásainak a puszta mozgatásával is behatóan nevel vagy ront: lelkületet fejez ki. Bármilyen riasztó követelmény: még karakterológia-isméből is vizsgázik, aki – anyanyelvünkkel az ajkán – itt lép függöny elé, e valóban világot jelentő deszkákon. Van hely, ahol ez a különös – újkori – szerep a szokásosnál is nagyobb fölkészültséget kíván s nagyobb felelősséget követel.
Nyilván nincs messze az a találmány sem, hogy – tán egy műhold közvetítő állomása révén – bármely leadó bárhova sugározhat. Így megannyi ország megoldást talál, hogy legtávolibb diaszpóráival nehézség nélkül kapcsolatot teremthet. Így adódhat helyzet, a világnak nem is egy pontján, amikor ez az egyszerre lelket üdítő, szívet erősítő mozi egy egész nép legfelsőbbrendű iskolája.
*
Magyarország tízmilliós lakosságán kívül a budapesti televízió még körülbelül másfél millió magyar ajkút szórakoztat. S egyben nevel akaratlanul és elkerülhetetlenül. Vagy tudat-tisztító, vagy tudat-zavaró irányban. Ennyi ugyanis azok száma, akikhez elhat – napi szellemi táplálékul – a Szabadság téri szellemi központ. Hangját ennyien hallgatják és bírálják. S küldenének panaszos fölszólamlást, ha tudnák, hova is és miképp.
Csak egyet a legkeserűbbekből.
E milliós tömegek a magyar nép történelmét tartózkodási helyükön nem a magyar nézőpontból ábrázolva kapják, hanem gyakran – minden nép vetekszik egymással – éppenséggel a magyarral ellentétesből. S megesik, hogy az esztendő egyik legnagyobb ünnepén a néma áhítattal várakozó családoknak hazai magyar nyelvű leadónk a magyarok honfoglalásáról például kültelki kabarék gúnyolódó szintjén és módján sugároz szellemi élményt. Ez a nem párját ritkító panasz megszégyenítő is. Kifejeződik vajon figyelmeztetés is? Ez néha sommásan. Csak cseppnyi ízelítőt ebből is.
Ha a központtól távolibb anyanyelvi területek egy része itt s ott szomjasan csüng szellemi életünknek mindennél nagyobb hatású működésén, más része amott csüggedten elfordul tőle s a maga módján ellene szavaz. Jó ideig csak a balatoni üdülők közönsége hangoztatta, míg végül – ahogy olvasom – egész gyári kollektívák hivatalosan is megfogalmazták „szereljék le a televízió nemrég fölállított helyi erősítő állomását”: zavarja a bécsi és a gráci adást.
A tévékészülékek nyilván fokozódó versenye csak közvetve foglalkoztathat bennünket; autóbuszútitársam szívesebben hallgat jó németségű beszédet, mint rossz magyarságút, ha odaáti kisebbségből érkező íróbarátom szava szerint náluk egy-egy hét alatt a helyi három magyar adásban több szó esik, például, a történelmi események során, népi és nemzeti tudatunkról, mint amennyi ideátról (statisztikát készítettek) egy-egy hónap alatt. Mindezért nem egy épülettömbnek, hanem egész nemzeti életünknek gárdája számolhat a lelkületével, mérlegelheti felelősségét.
*
A verseny nagyobb tétért folyik. A népek összebékítéséről, épp ott, ahol annyi melléhallás is zavarta a békét.
Csak egy példát – egy kis statisztikát – erre is. Szociológiai fölmérés készült nemrég vegyes lakosságú szlovákiai falu 1000 szlovák anyanyelvű és 1000 magyar ajkú lakosáról annak számbavételére, hogy hányan nézik a magukat szlováknak deklarált lakosok közül a magyar tévét és hányan a magyarok közül a szlovák nyelvűt. Az igazi fölfedezés az volt, hogy milyen jelentős tömeg nézi és hallgatja ezt is, azt is. Azaz milyen meglepően nagy azoknak a száma, akik bár nemzeti feszültségek idején egyformán „nyitottak” erre is, arra is. Akiket a kétnyelvűség még nem tett kétfélévé; akikben az ős békeérzet mintegy függőben tartja, hogy ide csatlakozzanak-e vagy oda. Vagy föntebb maradjanak: au dessus de la melée.
Tanulságos lenne ilyen statisztika valamennyi szomszédos nép közt. Tanulságos és szükséges a világ minden anyanyelvi közössége között.
Küszöbünkön a holnap, amikor a tévéadók seregében lesz versenytárs a budapesti. Világrészek állomásai közt válogathatnak a magyar anyanyelvű készülékbirtokosok is. Különös felelősséggel kell tehát szembenézniük a magyar torony kezelőinek.
A világban szétszórt magyarok nyilván nem a könnyű szórakoztatás programjaiért fogják Pestre csavarni a gombot. Ilyet versenyen kívül kapnak a jazz-zene és a mindenkori modern tánc szülőhazájából, nagyipari telepeiről.
A magyar tévé tehát ilyet egyáltalán ne sugározzon?
Nem mondhat le természetesen erről a végeznivalójáról sem. De az, hogy munkamegosztással dolgozzék, most már sürgető.
Nem elképzelhetetlen az a holnapután, amikor a mozi annyira a tévé képernyőjén talál új lehetőségeket, hogy esténte az egész világ egyetlen óriási nézőterembe telepszik. S tán megelevenül a színházi nézőtérnek az a sajátos varázsa is, hogy bár külön helyiségekben, bár egymástól távol is, lelki kapcsolatba kerülünk, akik így – e képernyős moziban – egymás mellett ülünk. És élünk.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 711 átlag: 5.61 |
 |
|
