KritikaHárom színJátszi középkorReményi József Tamás
Kie¶lowski bejelentette: a Három színnel búcsúzik, nem forgat többé. Búcsúja, ha csakugyan az, egy életmű szintézise lehetne. Velencében a Kék, Berlinben a Fehér, Cannes-ban a Vörös – díjakkal méltányolt fesztiválhakni végig Európán. Kie¶lowski újabb impozáns vállalkozása a Tízparancsolat biblikus tételességét, valamint a Véletlen és a Veronika kettős élete determinizmusát vonja össze egy trilógiában, amelynek darabjai külön-külön, önállóan is értelmezhetők, együtt pedig oly hihetetlenül aprólékos gonddal megszőtt motívumhálót alkotnak, hogy (nem túlzás) köteteket lehetne írni róluk. Ezek a kötetek sorra elemezhetnék az emblematikus történeteket, a láncreakciókra épülő dramaturgiát, a színkompozíciókat; magasztalhatnák a kamerát, amely úgy „lép” a szereplők életébe, mint Jézus a tanítványai közé; hosszan dicsérhetnék a színészválasztás és -vezetés finomságait, a főszerepekben a három színésznő csodálatos képességeit. És mindenekelőtt tobzódhatnának az utalások tömkelegének megfejtésében, mert hiszen itt talányos jelentéseket mímelve minden és mindenki emlékeztet valamire, korábbi önmagára vagy hasonmására, egy futó emlékre, mozdulatra, a sors kifürkészhetetlen ismétlődéseire. Utalás az egész világ. Valóban: ha itt is, ott is előtűnik egy hétrét görnyedt néni, aki nem éri föl az élet megszokott szintjét, vagy ha föléri is, az a magány erőfeszítéseiről árulkodik – nos, akkor egy emberi szabadságról és szeretetről elmélkedő filmfolyamban, más-más összefüggésben, más-más dramaturgiai ponton mindezen a bravúrnak kijáró tisztelettel illik álmélkodni. (És ezek az öregemberek már a Veronikában is…). A kötetek, ha megszületnének, erősíthetnék az úgynevezett „európai film” hadállásait az amerikai invázióval szemben, a Három szín amúgy is erre a háborúra készült, az európai (film)művészet, az örökség életképességét bizonyítandó. Itt, alább csupán egy csüggedt előszó következik.
Kie¶lowski és a forgatókönyvíró Piesiewicz, két, ritka harmóniában egymásra talált alkotó, kigondolt egy hármas szerkezetű jelrendszert, amely a fölhasználható jeleknek tágasságot s ugyanakkor variációs gazdagságot kínál. Mint minden nagy ötlet, ez is egyszerű választáson alapul: három határtalan emóciókat hordozó szín bevetésén. Kék, fehér, vörös, ez együtt a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség trikolórja. (Nem egyszerűen a francia lobogóé, mint ahogy a magyar forgalmazás a rouge piros-ra fordításával leszűkíti az értelmezést, akárha Stendhal regényét Piros és feketeként emlegetnénk. Más kérdés, hogy a rendező a különböző interjúkban a francia zászlóra is rábólint, aminthogy trilógiája kapcsán az újságírók legbárgyúbb kitalációin is készségesen, rejtélyeskedőn mosolyog. Épp így akarta, így képzelte a fogadtatást.) De lehet más is a mondóka: a filmek felkínálják nézőiknek a Hit, Remény, Szeretet hármasát. Mert mi történik?
A Kékben egy asszony autóbalesetben elveszíti gyermekét és férjét, a híres zeneszerzőt. Jobban mondva elveszíti az Egyesült Európa himnuszán munkálkodó művészt, akinek halálával mintha maga a zene pusztulna el és az (európai) emberiség testvéri egyesülése hiúsulhatna meg. A folytatás terhe az asszonyra marad, s ő fájdalma elől a magány szabadságába, a szeretetlenségbe menekül. A megoldás sejthető: a zenét és az életet nem lehet nem folytatni. A himnikus tanulság megkoronázásaként fölhangzik Szent Pál korinthosziakhoz írt első leveléből az intelem: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom”.
A Fehér a három közül a legprofánabb történet, a legtöbb motívumot hozza az európai társadalomról mint gazdasági-szociális formációk egyvelegéről, mégis: a lengyel bevándorló férjet kiebrudaló, majd Varsóba utána utazó párizsi hölgy megvilágosulása, börtönbe kerülve az alávettetésben gyúló szenvedélye nem egyszerűen egy férfinak szól, hanem a „mélységből kiáltok hozzád, Uram” imádságbéli címzettjének. Nincs egyenlőség semmilyen kapcsolatban, sulykolja a cselekmény – nem sokkal elmélyültebben a „hol az egyik szeret igazán, hol a másik” köznapi bölcsességénél – de sokkal fontosabb ennél a konklúziót követő megrendülés, az egyenlőtlenség felismerésének áhítata.
A Vörös azután különös nyomatékkal erősíti föl azt az érzésünket, hogy vallásos iskoladrámát látunk, folytatásokban. A harmadik rész hősnője fogoly, fotómodellként a konzumkultúrához, magánemberként egy kisszerű, szeretni sem képes, ám féltékenykedő fickóhoz láncolva. Megismerkedik egy bíróval, aki aktív korában legálisan, nyugdíjba vonultan illegálisan ítélkezik embertársai fölött. „Az emberek rosszak” – mondja. „Nem, csak erőtlenek” – válaszolja a lány, s a fogolyléten túlra mutatóan minden gesztusa, ellentétben az ítélkezőével, részvéttel teli. Kapcsolatuk az idegenségtől közelít a szeretet felé, mígnem a bíró följelenti önmagát (áldozatot hoz), s egyszer csak álmodni is képes: boldog jövőt álmodik – nem magának – a lánynak. Ettől aztán megnyílik az Ég, a La Manche-on ítéletidő tombol, ám ott hajózó hősnőnk az elsüllyedt kompról megmenekül – a Kék és a Fehér főhőseinek társaságában. Igen, ők és csak ők kegyelemben részesülnek, a bíró (immár Bíránk) álma megmenti a kiválasztottakat. Oly sok véletlenen át, azokon keresztülhatolóan – istenem, mennyi jobb sorsra érdemes trouvaille-jal élnek alkotóink kedvelt véletlenjeik megkonstruálásában! – győzedelmeskedik a szükségszerűség, a Törvény.
Föl se tudunk állni a zsöllyéből. Lenyűgöz a záróképhez – szó szerint – előhalászott szereplők látványa. Szellemes blöff. Ellenkező előjellel ugyanaz a megoldás, mint amit az anekdotabeli folytatásos regény írója alkalmazott, megunván a végeérhetetlen penzumot: hajóra rakta az egész kompániát és a tenger fenekére küldte őket. Kie¶lowski hősei viszont haladékot kaptak, itt vannak közöttünk. Azaz hát itt volnának, ha a jelek hordozásán túl valóban emberi fizimiskájuk és sorsuk volna. De csupán egy moralitásjáték figurái ők. Egyre szkeptikusabb nézetek szerint új-középkort írunk, és a katasztrofizmus árnyékában, meglehet, újra szükség van a hajdani allegóriák tanításaira. Ehhez viszont a Három szín előadásmódja tetszetősen bőbeszédű.
Mindent túlságban kapunk. A legtriviálisabban épp a színek játékában. Az elöljáróban emlegetett kötetekben mutatós magyarázatok sorjázhatnának arról, hogy miért vörös annak a fiatalembernek a terepjárója, akivel a szomszéd leány (a főhősnő) véletlenül nem (véletlenül sem) találkozik, hogy aztán a fináléban ő is kikeljen a habokból, s a lelkek a kegyelemben egyesülnek. Miért vörös az ágytakaró (bélése!), az óriásplakát, a zsöllyeszék (amelyben a bíró vallomást tesz), miért vörös a szerencseautomata nyerő-gyümölcse… Nem pusztán arról van szó, hogy tolakodóan sok ez így, hiszen dönthetett volna a szerzőpáros, az operatőrökkel karöltve, úgy is, hogy csupán egyetlen tárgy hordozza a vörös jelét, vagy hogy tüntetően egyáltalán ne szerepeljen ez a szín. Kardinálissá váló szerzői megoldásként van baj vele: így is, úgy is spekulatív játék van mögötte, nem egy eredeti elgondolás mélyebb logikája.
Kie¶lowski bejelentette: a Három színnel búcsúzik, nem forgat többé. Elmegy horgászni, szemben a vízzel, háttal a világnak. Felhagy azzal, aminek egyik legnagyobb mestere (volt?), aminek Az amatőr, a Véletlen, a Rövidfilm a gyilkolásról remekeit köszönthetjük. Búcsúja, ha csakugyan az, egy életmű szintézise lehetne, erre mutat az ambíció és a forma. Mégsem összefoglalás született: a rendező látványos pasziánsszal elénk rakosgatta összes lapját, gyönyörködik bennük. Minket is gyönyörködtetni akar saját megrendültségünkben. S közben eltökélt pedantériával törekszik arra, hogy tanításai mögött titkokat sejtsünk.
Ars celare artem; az igazi művészet titkolja, hogy művészet volna. Kie¶lowski tettetett naivitással szegi meg ezt az elvet: éppen a titokkal, a titkos jelekkel bűvészkedik úgy, mintha azok mindennapi jelenlétükkel pusztán talált tárgyak volnának. A művészi sugallatot a rendező mintha rejtené előlünk, megfejtéseinkkel, ha találóak is, csak tévedhetünk. Játszik velünk, akár a bújócskázó kisgyerek, aki ránk szól, ha rossz irányba megyünk: „Nem ott vagyok!”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2691 átlag: 5.29 |
 |
|
