TelevízóFilmsorozat Marco PolórólA kínai kalandGambetti Giacomo
Római tudósítónk beszámolója.
Egyetlen hét leforgása alatt, 1982 májusában sugározta az NBC tévétársaság a Marco Polo című televíziós filmsorozatot az Egyesült Államokban. A sorozat az olasz kereskedő-felfedező távol-keleti utazásainak élményét rögzítő emlékiratok nyomán készült. (Az 1298-as keltezésű írás Marco Polo utazásai címmel magyarul is megjelent, 1963-ban.) Giuliano Montaldo rendezte a reklámmal együtt nyolcórás filmet, melyet Olaszországban 1982 decemberében játszottak az egyes műsorban tíz órában. A különbség onnan adódik, hogy Montaldo 82 nyarán Enrico Baraglio segédletével újravágta a filmet, mert elégedetlen volt az amerikai változattal. Beletett a sorozatba számos olyan jelenetet, melyet a hirdettető cégek kívánságára, időmegtakarításul kellett kivágnia, hogy helyet csináljon a reklámnak.
Az amerikai bemutatót rendkívül kedvezően fogadta a közönség (olyannyira, hogy, hála a Marco Polonak, az NBC tévétársaság ismét egyenrangú versenytársa lett a másik két nagy társaságnak, az ABC-nek és a CBS-nek), a kritika viszont meglehetősen tartózkodóan. Ennek ellenére két akadémiai díjjal jutalmazták a filmet: a kosztümök is elnyerték az Emmy-díjat, és a legjobb rövid sorozatnak járó elismerést is a Marco Polo kapta.
A kellemetlen és mindent eluraló reklámnak mégis nagyon nagy szerepe van a Marco Polo produkcióban, mely huszonegy millió dollárba került (a tízórás változat minden másfél órája körülbelül hárommillióba), de ez manapság korántsem számít rekordösszegnek Hollywoodban. A produkció kezdeményezője s megvalósításának vezetője az olasz állami tévé, a RAI volt, de finanszírozói közt szerepel az amerikai mosószergyártó cég, a Procter Gamble, mely az NBC-től megvásárolta a sugárzási időt, valamint néhány japán cég. A Kínai Népköztársaság is hozzájárult a költségvetéshez. A terv megtárgyalása 1979-ben kezdődött, s a világ számos tévétársasága előre megvette a sugárzási jogot. Eddig körülbelül negyven országban láthatták a nézők. Kínában vetítik egyedül mozikban – egyébként koncepciójában és megvalósításában is valódi mozifilm –, Kínában ugyanis még mindig moziba járnak többen.
A RAI-nál bevett gyakorlat, hogy bizonyos filmek elkészítésére szerződik filmvállalkozókkal, ad bizonyos összeget, s a megvalósítást rábízza a vállalkozókra. Aztán átveszi a kész filmet. Elméletben. Mert a gyakorlat sokkal bonyolultabb.
Közben a főszereplő személye is megváltozott. Mandy Patinkin már 1980 novemberében megkezdte a forgatást Velencében, de csaknem váratlanul otthagyta, s hazament Los Angelesbe, megijedt a figurától, akiről nem tudott semmit, a kortól, mely oly távol állt tőle – az 1300-as évek –, s a messzi, ismeretlen Kínában végzendő, hónapokig tartó munka is riasztotta. Ken Marshall vette át a szerepét; éppen akkor fejezte be Liliana Cavani A bőr című produkcióját, s a barátait akarta meglátogatni a Marco Polo stábjánál, amikor hirtelen belecsöppent a forgatásba, és szerződtették. Amerikai főszereplő kellett mindenképpen, mert a reklámoztató cégek, melyek a tőke egy részét adták, így kívánták, s Ken nagyon megfelelt. New York-i volt, s bár nem sok filmes tapasztalatot mondhatott magáénak, rendkívül formálhatónak bizonyult.
A reklámoztató cégek kívánsága volt az is, hogy a vezérhang angol nyelvű legyen, s direkt felvétel; tehát csupa angolul beszélő színészre volt szükség, a kínaiak és az olaszok közül is. Egy japán színész is szerepelt, Csin-Kin herceg, Kublai kán fiának szerepében, de a kínaiak tiltakoztak, hogy Marco Polo utáni második legfontosabb szerepet japán játssza. Egyébként egy nemzetközileg ismert arcra gondoltak, Toshiro Mifunéra. Végül is egy ötven feletti kínai színészt találtak, Ying Ruo Csenget, aki remek választásnak bizonyult. Ying egy prózai színház vezetője Pekingben, fordít, rendez és játszik is, többek között Shakespeare-t, s nagyon jól ismeri a nyugati színházat. Filmes tapasztalata kevés ugyan (bár nem Kublai az első filmszerepe), de ezt rendkívüli hivatástudattal és felelősségérzettel pótolta, komolyan elmélyült a kor és a szerep tanulmányozásában, már csak országának színészi presztízse miatt is.
A Kínával való kapcsolatot az első perctől alapvetőnek találták. A krónika szerint – de lehet, hogy ez már a legenda világába tartozik – Marco Polo útirajzának megfilmesítéséről először Pekingben esett szó, amikor Forlani külügyminiszter 1977-ben vagy 1978-ban a kínai vezetőkkel tárgyalt. A barátság és az együttműködés vágyát hangsúlyozták a nyugati Marco Polo életművében, aki kolonializálás és hatalomvágy helyett testvériségre és tapasztalatcserére vágyott. Erről írt útirajzában, melyet genovai fogsága alatt diktált egy börtöntársának.
A kínaiak az első perctől a legnagyobb készséget tanúsították az együttműködésre. A Marco Polo volt egyébként az első közös film, melyet jórészt Kínában forgattak, a kínai szervek és a pekingi filmközpont közreműködésével, kínai tőkével és technikával is. Kína szakembereket is adott, még katonákat is. Egy csomó délceg katona szolgáltatta Kublai kán őrségét (egy szép napon az őrség felére csökkent, mert valami kormányfő érkezett kínai látogatásra, s fogadására szükség volt a délceg katonákra a repülőtéren is).
Bár a film eredeti nyelve angol és a három forgatókönyvíró közül az egyik, aki mellesleg szólva dokumentálhatóan nem játszott vezető szerepet a forgatókönyv kialakításában, angol: David Butler, a másik két forgatókönyvíró Vincenzo Labella és maga Montaldo; az operatőr Pasqualino De Santis, a filmvilág egyik nagysága, Visconti utolsó filmjeinek munkatársa, Rosi, Bresson és Losey összes filmjét ő fotózta; a díszlet Luciano Ricceri munkája, ő Piero Gherardi, Fellini munkatársának tanítványa. Ettore Scola állandó segítőtársa, kezdve az Egy különleges naptól egészen a rendező betegsége miatt félbeszakadt franciaországi, utolsó filmig, ő készítette Franco Rossinak az Aeneis és Odüsszeia tévésorozatának díszleteit; az Emmy-díjas kosztümöket Enrico Sabbatini tervezte és nemcsak látványnak szépek, de híven tükrözik a szereplők egyéniségét, pszichéjét, környezetét.
Ha valami panaszunk mégis lehet a Marco Poloval kapcsolatban, az az, hogy a gondos operatőri munka, az értékes jelmezek, díszletek nem érvényesülnek eléggé a tévé kis képernyőjén, ráadásul fekete-fehérben, ahogyan még sokan nézik. Ebben a tekintetben Kína van a legjobb helyzetben, hiszen ott a mozivásznon, színesben, remekül fog érvényesülni mindez (a reggeltől estig türelmesen jegyért állók jutalmaként). A Marco Polo Montaldo eddigi filmjeihez, például a Sacco és Vanzettihez hasonlóan nagy kultúráról és humánumról tanúskodik. Montaldo hivatástudata – melynek egyik bizonyítéka, hogy nem szuperfilm-specialista, se kommersz tévéfilm-sorozatok gyártója – mind a részletekben, mind a tömegjelenetekben, mind abban megnyilvánul, hogy munkatársainak tág alkotóteret nyújtott, De Santis színtechnikájának éppúgy, mint Ricceri fantasztikusan hű díszlet-rekonstrukcióinak (a San Marco bazilikát és a Dózse palotát csodálatosan építette fel gipszből a velencei Lidón, hogy a nagy „sátor-városról” ne is beszéljünk), Sabbatini kosztümjeit pedig kiállításokon mutatják be New Yorkban, Spoletóban, Velencében és Japánban.
Az olasz állami tévé ez esetben is teljesítette azt a feladatát, hogy életre hívjon olyan filmeket, melyek nélküle sosem jöhettek volna létre, mert a szemellenzős, rövidlátó filmvilág eladhatatlannak ítéli őket, vagy a filmforgalmazók nem veszik át őket „lehetetlen” hosszúságuk miatt, sorozatban vetítve viszont egyenesen képernyőre kívánkoznak. Ma a három és fél órás Elfújta a szél legendás időtartama elképzelhetetlen, viszont nyugodtan lehetne tíz óra, és von Stroheim vagy Eizenstein „átkozott” filmjeit, vagy Visconti és Dreyer „lehetetlen” témáit is meg lehetne csinálni tíz órában.
Lehet ilyen körülmények közt a tévét még a mozi ellenségének tekinteni?
Székely Éva fordítása
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1554 átlag: 5.36 |
 |
|
