KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/február
• Szabó B. István: Kultúra és kereskedelem A magyar film külföldön
• Ágh Attila: Ez is operett, az is operett Te rongyos élet
• Bikácsy Gergely: Közelkép fehérben Szeretők
• Trencsényi László: A bizonyítás elmaradt A mi iskolánk
• Schubert Gusztáv: Elfelejtett érzelmek iskolája Beszélgetés Xantus Jánossal
• Gulyás Gyula: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Gulyás János: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Papp Zsolt: Fassbinder és az ötvenes évek Lola
• Dés Mihály: Szalonna és banán A halál Antoniója
• Klaniczay Gábor: Rockerek, hippik, macskák Szubkultúra-koreográfiák mozivásznon
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Televíziós történelem Nyon
• Zalán Vince: Alkohol és zongora Lipcse

• Bernáth László: Hámori Ottó (1928–1983)
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Tű a szénakazalban
• Csantavéri Júlia: Tintin és a Cápák tava
• Gáti Péter: Az „aranyrablók üldözője”
• Harmat György: Vámhivatal
• Kapecz Zsuzsa: Cicák és titkárnők
• Jakubovits Anna: A kígyó jele
• Kapecz Zsuzsa: Bolond Erdő
• Schubert Gusztáv: Spagetti-ház
• Varga András: Gyilkosság ok nélkül
• Deli Bálint Attila: Cecilia
• Kulcsár Mária: Figyelmeztetés
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Politikusok a képernyőn
• Csepeli György: Éjjeli őrjárat
VIDEÓ
• Zelnik József: Talpalatnyi információ Videó és közművelődés
POSTA
• Prokopp Róbert: Az európai filmfőiskolások harmadik fesztiválja Münchenben
• Komár Klára: Trabant Olvasói levél
• Báron György: Válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Robert Aldrich (1918–1983)

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hámori Ottó (1928–1983)

Bernáth László

Most, hogy a nekrológok már mind megjelentek, elhangzottak a gyászbeszédek, ideje lenne valódi mérleget készíteni egy ember életművéről, egy emberéről, akit úgy hívtak, hogy Hámori Ottó. Ám akárhogy próbálom tárgyilagosan, kicsit távolról szemlélni azt a mindig oly nehezen meghatározható valamit, amit az utókor „életműnek” nevez, hiába szeretném külön-külön bemutatni, hol a helye a magyar irodalomban, film- és színházi kritikában, lapszerkesztésben, mindig az egész ember, egy különösen vonzó személyiség tolakszik az életmű elé. Az utóbbi években már lassú járású és kevesebb beszédű, látszólag mindig csak a racionalitás hideg hangjaira figyelő, valójában mély érzelmeket és indulatokat bölcs humorba oldó személyiség, aki már arra is tud vigyázni, hogy véletlenül se bántson meg senkit. Miközben nagyon határozottan és következetesen ragaszkodott esztétikai, világnézeti elveihez.

Ezért talán, hogy mindenkinek, aki beszél vagy ír róla, elsősorban a személyes találkozások élményei tolulnak föl emlékezetében. Nekem például azok a felejthetetlen délelőttök a hatvanas években, amikor még rendszeresen ő vezette a filmkritikusok díjkiosztását megelőző vitákat. Sokan voltunk, akik úgy éreztük, hogy ez az év legszórakoztatóbb attrakciója, humorosabb és vidámabb, mint a rádió vagy a televízió szilveszteri kabaréja. S hadd tegyem hozzá, sohasem a filmeken vagy filmeseken szórakoztunk Hámori Ottó jóvoltából – hanem önmagunkon, sutaságainkon, ahogy a demokráciát tanulgattuk – máig sem eléggé hatékonyan –, miként lehet szavazások sorával tisztességes kompromisszumot kötni (akkor kezdtük megérteni, hogy ilyen is létezik), hogyan lehet annyira különböző véleményeket olyan közös nevezőre hozni, hogy a végén mindenki magáénak érezze a döntést. Azok is, akik kezdetben egy másfajta végeredmény érdekében szálltak csatába. Körülbelül itt tanultuk először megérteni, hogy akinek homlokegyenest ellenkező a véleménye, mint a mienk, az nemcsak tisztességes ember lehet, de nagyon okos is. Talán nem elfogultság e sorok írójától, ha úgy gondolja, hogy a magyar filmkritika sok jogos – és nem kevés jogtalan – kifogás ellenére tisztább, egységesebb (a szó jó és szükséges értelmében), kevésbé tekintélytisztelő és egészében valódi értékorientációt képviselő, mint sok más, a filmnél nagyobb hagyományú kritikai műfaj. Ehhez az alapiskolához az egyik fontos osztályt a Hámori vezette vitákon jártuk ki.

S ebből talán következtethetünk arra is, mit jelentett a lapszerkesztésnek az a gyakorlata, amit ő képviselt a kulturális sajtóban. Az olvasók közvéleménye nem nagyon tudja, érzékeli, mit is jelent a lapszerkesztés.

Az olvasó egyes cikkeket olvas, legföljebb a képekre, a külalakra figyel még, s értékeli mindegyiket külön-külön, a maga módján. Aki azonban egy vendégeskedésnél hosszabb időre megfordul egy redakcióban, az tudja, hogy a kötőszavakig bezáróan milyen jelentősége van a szerkesztő munkájának, még ha történetesen azt a kötőszót, sőt, magát a cikket sem olvasta. A szerkesztő szellemujja ott van a lap minden oldalán, minden sorában.

S a több mint két évtizeden át Hámori Ottó szerkesztette Film, Színház, Muzsika annak a szellemiségnek lenyomatát viselte magán, amely azokon a szórakoztató filmkritikusi vitákon alakult ki. Az idősebb újságírógárda mellé egyre több fiatalt vett fel, s véleményüket még akkor is tiszteletben tartotta, amikor maga másfajta kritikai álláspontot képviselt, s mindezt az elvszerűség határain belül.

Azoknak az elveknek határain belül, amelyeket Hámori Ottó nem langyos szemináriumi órák tanulmányanyagaként sajátított el, hanem amelyek először érzelmileg kötelezték el. Mindjárt olyan szörnyű következményekkel, amelyekkel századunkban a Gestapo tudott szolgálni, még egy 16 éves fiú számára is. Aztán, amikor a fényes szelek fújták a megszenvedett elvek lobogóját, akkor sem a kötelező igehirdetés könnyebbik lehetőségét választotta. Átvitatkozta az ifjúságát: az elveket nem fölöttünk lebegő absztrakciókból vagy valamiféle isteni gondviselésből eredeztette, hanem a valóság tényeiből, eszményeiből, művészi jelenségeiből vélte – nem könnyen és nem is mindig egyértelműen – kiolvashatónak.

Kritikusként ilyen alapállásból közeledett a művekhez, irányzatokhoz; lelkesen támogatva azt, amiről úgy vélte, hogy a legerőteljesebben hat vissza a valóságra és kíméletesen elutasítva azt, amit vagy akit korábban nagyra tartott, ha a valóság mást jelzett, mint amiről a mű hozott hírt. Kritikái, publicisztikái beépültek a szellemi köztudatba, s nem horgas indulataikkal, csípős szavaival tette azokat hatékonnyá, hanem a beleélésnek, együttörvendezésnek, s ha kellett, a határozott elutasításnak olyan egyensúlyával, amely meggyőzővé tette az írást s mívesen megformált állásfoglalást.

Beleélő készségének igazi lenyomatai szépírói munkásságában lelhetők fel. Első évtizedeiben oly hányatott élete bőséges élettapasztalattal, emberismerettel ruházta fel. Novellái, regényei lapjain századunk közepének megannyi figurája tűnik fel, sokféle alakban, de mindig megszenvedett igazságokkal. Legjelentősebb művében, a Fogd kézzel a halat című regényben, egy roppant nagy ívű életpályát rajzol meg emlékezetesen. Hőse legendás alakja az illegális mozgalomnak, olyan kemény emberi tulajdonságokat kovácsolt ki belőle a kor, amelyek példaadóvá, vonzóvá teszik jellemét. S Hámori művészi erejét, tehetségét mutatja, hogy ugyanilyen hiteles képet rajzol hőséről, mikor ez az acélnál keményebb jellem a hatalom kohójába kerülve, szemünk láttára szétolvad. A regény a felszabadulás utáni irodalmunk legjobb prózai munkái közé tartozik.

Hámorit ennek ellenére nem nagyon fogadta be az irodalmi közvélemény, mint a szerkesztő-újságíró-írókkal oly gyakran megesik ez mifelénk. Ez – legalábbis külsőre – nem nagyon zavarta. Tette a dolgát, s jelen volt nemcsak írásaival, hanem személyiségével is a kulturális újságírás társadalmi szervezetében: elnökeként egy testületnek, amely nem választott funkciója miatt tisztelte s gyászolja most megrendülten korai távozását. Személyisége, mely nekünk, kritikus kollégáinak most már mindig előbb jelenik meg képzeletünkben életművénél, nincs többé. De ha jobban odafigyelünk arra, amit egy rövidre szabott életút alatt létrehozott, észre fogjuk venni, hogy ez a személyiség beépült minden művébe, s mint minden igazi érték, itt van s jelen lesz a magyar kultúra szervesen továbbépülő, hatalmas épületében.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/02 40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6511