Láttuk mégTangókTamás Amaryllis
Ahogy a száműzöttség mindig külső kényszer következménye, úgy erről filmet csinálni sem elhatározás kérdése, hanem belső kényszeré.
Esetleges és tépett világunkban a szabad választás egy kofferban elfér, ne gondoljuk hát kívülállóként, hogy ebben a történetben a művészi választás szabadsága diadalmaskodik. Solanas vizuális diskurzust folytat velünk és szereplőivel (egy Párizsban élő argentin művészközösséggel), akik az otthoni diktatúra elől – „hol vágóhidat tart fenn a zsarnokság” – menekültek. Tagjai mély politikai, ideológiai és egzisztenciális krízisen mentek keresztül, hazájukból kulturális örökségüknek csak egy-egy foszlányát hozták magukkal: Cortázar és Borges néhány művét, San Martin tábornok és a tangófejedelem, Gardel nevét, a tangó életérzését, az argentin szabadságharc halványuló emlékét.
A film groteszk történetek költői, álomképszerű füzére, hősei a száműzetés valóságát és mítoszát egyaránt megélik, hétköznapjaikban otthonra vágynak, ahol szabadon élhetnek, alkothatnak és halhatnak. Az emigráció végtelen csigalépcsőjét mászva azonban az otthon kalandja ugyanúgy elérhetetlen, mint „a száműzetés Odüsszeiájának”, a tangodiának a létrehozása idegenben.
Solanas műve a száműzöttség tragédiájáról szól. Nincsenek benne durva történelmi analógiák, nem a nagybetűvel írt Száműzetést elemzi, hanem a csendes, szinte észrevétlen felismerést és érzést: a sehova sem tartozás hidegét, amelytől megváltozik a környező világ. A mindennapok zegzugos rejtelmeit a bensőséges kis kamaraművek-jelenetek elevenen és gazdagon teszik átélhetővé. Az apró élménytöredékek felfedezni (s nem leküzdeni) segítenek zavarunkat. Egyszerre érezzük a gyökérvesztés fájdalmát, és a külvilág, az élet vigasztaló sokszínűségét – amely Solanas otthontalanjait bátorítja abban, hogy újra láthassák önmagukat, és túléljék a minden porcikájukba beivódott száműzetést. Solanas – tangó-mitológiájának – elkezdett mondatával többet tud elmondani, mint más egy befejezett eszmefuttatással. Töredezett, szétforgácsolt tanulmánya politikai vélemény és művészi elgondolás: a szellem (a kultúra) kényszerű függőségének felismerése a mindenkori hatalomtól.
A rendező, akit Mnouchkine, Brook, Strehler mágikus-rituális színháza vonz, inspirációt, ösztönző erőt nyújthat egyszerűségében is kihívó filmjével azoknak, akik költészettel, varázslattal, képzeletbelivel és fantáziával „megálmodott” filmekre várnak.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1180 átlag: 5.37 |
 |
|
