Rock Térítő

Angyali kísértetek

Schubert Gusztáv

Igazuk volt az indiánoknak, akik azt tartották, hogy a portré elveszejti a lelket. Az egyéniség szüntelen mozgás, a jellem történet. Csak elbeszélni lehet, leírni nem. Ezért nem ismerünk magunkra a (túl csúf vagy túl szép) gyorsfényképek múltból, jövőből mit sem érzékeltető jelenvalóságában (és ezért lehet mégis jellemábrázoló ereje a történéseket és lehetőségeket a „termékeny pillanatba” sűríteni képes portréfestészetnek). Ugyanezért képtelenség, ha a filmes, akinek pedig módja lenne modellje életét nyomon követni, hősét „jellemző” pózokban mutogatja (a zenészt zenélés, a festőt festés, a hegesztőt hegesztés közben), de konfliktusait, rokon- és ellenszenveit, jelleme megnyilvánulásait homályban hagyja. Xantus ugyan szabálytalan hőst és szabálytalan formát választott (Pajor Tamásról, az extravagáns new wave zenészről készített dokumentumfilmjébe két szörnyű-víg operácskát illesztett), de ez sem mentette volna meg attól, hogy rajta ne vesszen egy velejéig hamis műfaj buktatóin. Hanem kegyes volt hozzá a szerencse: modellje nem maradt veszteg, élt, amikor pedig a műfaj szabályai szerint szoborrá kellett volna merevednie. Pajor Tamás élete a forgatás alatt (ha nem is a kamerák előtt) vett éles fordulatot. A másként zenélő, másként éneklő és másként élő „ördögi” muzsikust egyszer csak megváltja valaki. És ebben a drámai változásban végre megpillantjuk a jellemet, amely addig az állóképekben sehogy sem tudott megmutatkozni.

Azt, hogy miként, miért lett Pajor Tamás lázadó, a filmből nem tudjuk meg. Föltörekvésében gátolt „hátrányos helyzetű” éppúgy lehet, mint a készen kapott, örökölt ambícióktól megcsömörlött középosztálybeli. A dalszövegek mindenesetre ez utóbbit valószínűsítik: ezek a songok nem a kirekesztés, hanem a beolvasztás ellen tiltakoznak. Egy erkölcsi-szellemi tartás és eredetiség híján élő réteg szokásrendjét utasítják el. Pajor nem térítő, hanem eltérítő, nem új tant hirdet, hanem a meglevőt tagadja. Ha a filmben valami, úgy a dokumentumok közé illesztett két bizarr kisjátékfilm az, amely – miközben a valóságban végbemenő átváltozás motívumát játékos-ironikus formában megismétli – új világról ad hírt. Minden kor a maga képére formálja Eldorádóit. Itt nem sült galambok röptében, aranyhegyekben, hurik táncában gyönyörködhetünk, hanem a vágyak könnyű teljesülésében. A képzeletbeli Balaton Bárban (Delphin csodálatos átváltozása) már szerelmi drámák sincsenek: a város legszebb nőjén marakodó „rejtői felmenőkkel bíró vagányok” (Xantus) viszályát megoldani jóságos Mágus jő elő, elővarázsolva az imádott nő pontos mását. Ha pedig valaki a vesztés gyönyörének foglya, mint Berti, A tetszhalottnak, Víg Mihály és Másik János zenés játékának címszereplője, a mágia azt is kisegíti, ha az Igazi Nő meglátogatja, asztráltestét porhüvelyéből kiemelve könnyedén kitérhet előle.

Mindennek persze nem sok „értelme” van. Ezt azonban hiba volna számon kérni. Nemcsak azért, mert a gondolatok hiányáért bőségesen kárpótol e filmek érzéki szuggesztivitása, az a tény, hogy dramaturgiai, képi, színészi előadásmódjuk borzasságával, játékosságával üdítően különböznek a magyar filmezésben uralkodó konvencióktól. Hanem azért is, mert az új érzékenység nem a világ újfajta értelmezése, új stílusú ábrázolása akar lenni, hanem maga az új világ. A fikció oázisa a földhözragadtság és szabályszerűség sivatagában. Az „új érzékeny” művész nem programokat alkot, hanem Ludwig bajor király módján önnön lakhelyéül szánt (természetszerűleg eklektikus) álomvilágot. Kinek-kinek szíve joga beleköltözni vagy (érdeklődéssel, közömbösen) elmenni mellette.

Pajor előtt azonban nemcsak a képzeletbeli Balaton Bár, de evilági modellje, a Fiatal Művészek Klubja sem nyílik meg. (Állandó részegsége, agresszivitása miatt kitiltják.) Az otthontalanság, tehetetlenség érzése mind mélyebbre sodorja a kábulatban. „Az isten levette rólam a kezét – emlékszik vissza megtérve, a gyülekezet színe előtt erre az időre –, és tényleg minden nap életveszélyben voltam, és azért is csináltam olyanokat, hogy tökrészegen kiugráltam ablakokon, vagy pedig leugrottam emeletekről, meg autók elé ugrottam, ilyen brahizásokból, meg nem tudom miből, szóval teljesen démoni dolgokat csináltam, de aztán az utolsó időkben ez teljesen besűrűsödött, és száguldó autók tetején ugráltam, mint a kaszkadőrök, és naponta összeverekedtem, és akkor effektíve az történt velem, hogy tele voltam sebekkel emiatt, ezek nem akartak begyógyulni, és akkor azt mondtam, hogy na jó, ennek a fele se tréfa, és a koncertek se sikerültek, és mindenben azt láttam, hogy ez már nem az Úr áldása (nevetés), és kijöttem ide, egyből megtértem, megkeresztelkedtem, és akkor egyből éreztem, hogy az Úr levette bűneimet” (taps, halleluja!-kiáltások).

Ennyit tudunk meg a filmből a megtérés körülményeiről. Annyi mindenképpen kiviláglik, hogy nem az esetleges előnyök vonzották a rocktérítőt a másik táborba, hanem a halálfélelem taszította oda. De a szökésért, a jelek szerint, nagy árat kellett fizetni. Ami orvosi szempontból hepiendnek látszik, a személyiség felől közelítve leépülésnek mutatkozik. Pajor az ép testért ép lelkével fizetett.

Mert az, hogy a megtisztult lélekből nemcsak a „káros szenvedélyek”, „ördögi kísértetek”, de a művészi érzékenység is hiányzik, egy percig sem lehet vitás. Elég a rocktérítő és hittérítő dalszövegeit egybevetni (Pajor a gitárjához ugyanis hű maradt, és megtérése után zenei tálentumát az Úr szolgálatába állította.) Istenes énekeiben nyoma sincs a korábbi gazdagságnak és eredetiségnek. „A moziműsor után kutatsz vasárnap délután, a feleséged és te túl vagy már a vacsorán, így válik háztartási eszközzé az eszméd, sétáló párok egyike lettél! Az afrikai éhezőknek küldöd el a hasad, nem vigyázol, és elméd kétfelé hasad! Ez már dupla pszeudó, ez már tripla csavar!” A „sátáni” Pajor még így énekelt. A Szentlélekkel eltöltekezett hittérítő szövege (és zenéje) már semmitmondóvá simul, érvelés helyett csak sulykol és fenyeget: „Igen él, él az Úr! Igen él, él az Úr! Igen él, él az Úr! Igen él, él az Úr! Kinyújtja karját és megrendülnek az erők, amik a Földet tartják! Igen él, él az Úr! Igen él, él az Úr…” Élet vagy művészet? „Pokolra kell annak menni”, aki poétává, zenésszé, festővé, filmrendezővé lesz Magyarországon? A mai közhiedelem szerint igen. De hát hol a pokol? A „magyar Pimodán, az Alkohol-hotel” nem termi, hanem csak befogadja a géniuszokat. Mifelénk a szesz ma sem felgerjeszteni, hanem tompítani hivatott az érzékenységet, hiszen ág-bogas mindennapok közt forgolódva már csupa ideg és seb vagyunk. A Pimodán tehát éppenséggel menedék. A pokol odakint van. Ha „pokolra kell menni”, éppen színjózannak kell maradni. A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Pajor csak Pimodánt cserélt: „a drog helyébe beült a Szentlélek”. Ahogy a metamorfózis titka után nyomozunk, idővel mind jobban megértjük, nem is történik olyan nagy csoda, csak a testi ember tett itt pálfordulást, a kétféle szerep és lélekállapot között nincs áthidalhatatlan távolság. A program és a kellékek, díszletek különbözősége alól a liturgia hasonlósága is elősejlik. A rocksztár (nem keverendő össze a talpalávalót kínáló könnyűzenésszel, „a rock and roll az nem egy tánc”), akárcsak egy pap, szertartást végez és igét hirdet. A hasonlóságot maga Pajor is megérzi: „még egy templomban sincs több ember ennél, nem akarom magamat egy paphoz hasonlítani, de viszont itt legalább olyan fontos dolog történik… és egy templomba sajnos úgyse megy el senki” – kiáltja oda közönségének. Pajor Tamás nemcsak rocksztárként, hanem prédikátorként is karizmatikus személyiség. Hanem egy dolog karizmatikusnak, az aktuális közérzület és a közhiedelem perfekt kifejezésével közkedveltnek lenni, vezérré válni, és egy másik úttörő (avantgarde) művésznek lenni, megtalálni a jelenben a holnap uralkodó eszméjét, „felismerni a szükségszerűséget.” Pajor nem karizmáját veszíti el, az áttérés után sötét ragyogása fehér izzásba vált át, hanem művészetét. De azt már jóval korábban. Feltehetően még akkor, évekkel a filmforgatás kezdete előtt, amikor belépett a rock-szektába. A szekta (bármilyen jelszót írjon is zászlajára) feltétlen engedelmességet, a tanításban való megátalkodott hitet követel meg, a művészet viszont nincs örökös kétely, a dogmák folytonos kritikája nélkül. Pajor annak ellenére maradt művész, hogy szektatag, rocksztár lett. Már ameddig az maradhatott. Mert bármennyire eredetiek is e rebellis szövegek és rockzenék, az önállóság lehetetlensége érezhetően kikezdi, gúzsba köti a vitathatatlan – és nyilván nem könnyen mulandó tehetséget. A szektának nincs szüksége eredetiségre, szokatlan fordulatokra, csak a közösen elfogadott hitvallás közérthető direktíváit akarja viszontlátni és hallani. „A sebesség, a rock and roll megszállottja vagy!” Ez a tiszta beszéd. Amikor Pajor Tamás sztárból prédikátorrá, sátánpártiból istenhívővé lesz, művészetében nem következik be fordulat, csak a már korábban megkezdődött leépülés fejeződik be viharos gyorsasággal. Szöveg immár tökéletesen alkalmazkodik funkciójához, ízig-vérig propaganda-„költészetté” silányul.

A történet itt véget ér. A filmben csak egy halálra szánt ember csodálatos megmenekülését, váratlan metamorfózisát látjuk, a rendezővel készült interjúból (Filmvilág, 1988/7.) azonban tudjuk (de vajon miért csak onnan?), hogy Pajort a Neurotic és holdudvara is követte a Jézus-hitbe. Feltehetjük, hogy nem kivételes esetről van szó, hanem a rock válságának logikus következményéről. Úgy tűnik föl, a hazai rock-ideológia végóráit éli, nem külső erők csapásai, hanem önnön tehetetlensége alatt roskad össze. A lázadás komoly dolog, a tajtékzó düh félelmetes, de évtizedeken át énekelgetni a rombolásról, tetszelegni a harag pózában, az már csak nevetséges. Ha a tizenévesek egymást követő rajainak ez új lehet is, azért, amikor a heavy rock már negyedszázados történetet produkál, nem nehéz átlátniuk, hogy ez nem lázadás többé, csak üzlet, hogy a kemény rock (legyen bár metál vagy new wave hangzású) nem maga a keménység és erő, hanem – akár a body building – csak annak látszata. Ma már az ellenkultúrában is csupán az számít hitelesnek, ami cselekvésbe torkollik. Aki elhitte a rocktérítőknek, hogy egy új világhoz elegendő a régit lerombolni, az most a skinhead pragmatizmusban találhat magára: a koncert pogromban folytatódik. Azok pedig – így maga Pajor Tamás is –, akik a puszta lázadásból kiábrándultak, de azért integrálódni a képmutatónak, anyagiasnak tartott „hivatalos” társadalomba mégsem akarnak, az alkotó cselekvés lehetőségét többnyire a vallásban találják meg. Csak hát az erkölcsi megtisztulás nem elég a válság megoldásához: hiszen nem a morál összeomlása temette maga alá a gazdaságot és a politikát, fordítva történt. Szokjon le ugyan minden magyar a narkóról, szeszről, dohányról, álnokságról, gyűlölségről, a 14 órás munkanap vívmánya, a közlekedés, bevásárlás, ügyintézés mindennapos tortúrái, a nincstelenség és feleslegesség lassú kínjai révén továbbra is ott lenne a helyünk a világ leghalandóbb nemzetei között. De hát az absztinenciát aligha lehetne sikeresen propagálni, a narkó meg az immoralitás ennek a csikorgó gépezetnek nélkülözhetetlen kenőolaja, általuk forog és darál le bennünket gyorsabban. Miért hosszabbítanánk meg kínjainkat? Ami pedig a magunk egyéni megváltását illeti, mivégre ez a mohó tisztaságvágy; „mit jelent embernek lenni – bűnök nélkül?…” (Pilinszky).

Ami Pajor Tamás szemében üdvtörténet, Xantus értelmezése szerint kudarc, egy tehetség elkallódásának rémhistóriája. Meglehet, ez a film ennél is rosszabbról hoz hírt: a végletes gondolkodás örök körforgásáról, a nyomában fellépő szellemi leépülésről, amelyben a hivatalos és az ellenkultúra egyaránt megnyomorodik. Hiába cserélünk hitet, sorsot, hiába menekedünk meg halálos veszedelmekből, mindegyre ugyanoda jutunk. Csöbörből vödörbe.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1988/12 27-29. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4877

Cikk értékelése:

szavazat: 1017 átlag: 5.69

előző 1 következő

új komment