KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/április
FILMSZEMLE
• Balassa Péter: A fényírástudók felelőssége
• Kovács András Bálint: Új kiúttalanság Fiatal filmesek
• Sneé Péter: Úgy, mint Hitchcock, csak kicsit jobban Beszélgetés Szirtes Andrással
• Báron György: Kicsi, de nagyon erős Fekete rekviem
• Székely Gabriella: A kis generáció Potyautasok

• Reményi József Tamás: A megszokott rabság A szolovkiak hatalma
• Bikácsy Gergely: Szabadság, Éjszaka Az ismeretlen francia film
• Bikácsy Gergely: Teltkarcsú szívdobbanás Túl szép hozzád
• Fáber András: Mozart, a fakutya Amadeus
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Holt Költők Társasága
• Létay Vera: Hódító Pelle
• Fáber András: Monsieur Hire
• Barna Imre: Milyen finomak a fehérek!
• Schubert Gusztáv: Éljen soká az úrnő!
• Kövesdy Gábor: Egyet ide, egyet oda
• Szemadám György: Vaklárma
• Tamás Amaryllis: Hívd a rádiót!
KÖNYV
• Molnár Gál Péter: „A szerelem elfárad” Színészmemoárok
KRÓNIKA
• (X) : Filmterjesztő specializáció Esztergomban

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Éljen soká az úrnő!

Schubert Gusztáv

 

A magyar filmbarátoknak már megint nincs szerencséjük egy klasszikussal. Az Éljen soká az úrnő! Olmi mifelénk alig ismert pályáján ugyanis olyan kitérő, mint Fellininél a Zenekari próba. És ugyanolyan kudarc is. A hasonlóság a két film, a két rendező között ezzel véget is ér, hiszen Fellini a vérbő és mágikus realizmusból szállt alá a képes beszéd kimódoltabb fantasztikumához, míg Olmi a Facipő fájának földközeli költőiségéből igyekezett a mitikus képzelet magasába emelkedni. A jelek szerint hiába. Nem konok (unalmas?) aprólékossága húzza le a filmet; a nekirugaszkodás lendülete elégtelen, a látomás földhözragadt. Ha valami ebben a filmben figyelemreméltó, az éppenséggel a módszer, az irrealitás higgadt dokumentálása, az a törekvés, hogy szörnyűségek és szörnyek nélkül borzasszon el, ott mutassa meg az ördögöt, ahol igazából rejtőzik, a részletekben.

Olmi egy dúsgazdag matróna születésnapjára invitál bennünket, valahová egy észak-olaszországi kastélyszállóba. Szemünk és fülünk egy ártatlan ifjú, Libenzio, a pincértanonc. A fiú egyre több nyugtalanító furcsaságot tapasztal; az ebédlő ablakai elé golyóálló üvegparavánokat állítanak, a pincében, mintha egy bűntény bűnjeleit látná, a vendégeknek felszolgált ínyencségek egyre gyanúsabbak, a finom békaleves talán undok pocsolyalé, egy vendég szívrohamot kap (de nincs kizárva, hogy megmérgezték), az aranyhajú Botticelli-angyalka pedig, akibe Libenzio első látásra beleszeret, talán nem is ijedt elsőbálozó, hanem kéjencek kedvére szervírozott liliom. És mindenek fölött az asztalfőn ott trónol a lárvaarcú, néma signora; amint színházi távcsövét meresztgeti vendégeire, és aranyszívókán szívja pezsgőjét, „olyan akár valami hatalmas rovar” (Olmi). Itt valami nagy-nagy titok lappang. Kétórányi sejtetés után azonban az események nem hitchcocki, hanem didaktikus fordulatot vesznek. Gyanúnk, hogy mélyértelmű rejtelmes história helyett csupán osztályharcos allegóriát látunk, végül beigazolódik. A rémisztő öreg hölgy képében maga a Gazdagság, az ifjúságot elemésztő Kapzsiság, a költészetet elpusztító Könyvelés, a természetességet gúzsbakötő Etikett ölt testet. A vendégek – bankemberek és iparbárók – élőhalottak, az ünnepség színhelye ilyenformán: kísértetkastély. Ahonnan – miként azt végül Libenzio is teszi – jobb menekülni.

Higgyük el? Egy túlélt, kiszikkadt életforma szenvtelen krónikája (amivé Olmi filmje allegorikus szörnyek nélkül lehetne) akár meggyőző is volna. Egy allegória azonban nem bizonyíték semmmire. Mert nem a megismerés eszköze, hanem megkövesült előítélet. Az animizmus a természetbúvárlatból már jó ötszáz éve kihalt, de még ma sem tudunk szabadulni attól a primitív vágytól, hogy a társadalmi jelenségeket meg ne személyesítsük, és meg ne nyugodjunk a bizonyosságban: a zsidók, a gojok; a burzsujok, a bolsik; a pápisták, a kálomisták az okai mindennek. Az életerőket elszívó Tőke? Ugyan? Olmi látomása csak egy dologra figyelmeztethet; nincs az a tehetség, amelyen az allegória úrrá ne lenne.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/04 60-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4330