CybervilágA. I. – Mesterséges értelemAndroid-szerelemKömlődi Ferenc
Újabb 2001. Űrodisszeia? Spielberg filmjét nézve kockáról-kockára Kubrick-nyomokért kutakodunk.
Stanley Kubrick hosszan, legalább tíz évig dédelgette-finomította a Mesterséges értelmet. Vázlatokat készített (a kliprendező Chris Cunningham robotokat is tervezett hozzá), aztán leforgatta a Tágra zárt szemeket, és meghalt. Mi lett volna, ha álmait maga viszi celluloidszalagra? Újabb 2001. Űrodisszeiát ünnepelnénk? Film- és kultúrtörténeti mérföldkőről beszélnénk? Csábító a képzeletbeli összehasonlítás, hiszen – hiába Spielberg a rendező és a forgatókönyvíró – kockáról kockára, jelenetről jelenetre Kubrick-nyomokért kutakodunk. Pedig felesleges a Rosszon felülkerekedő Jóságban hívő, tudományos-fantasztikumnak álcázott tündérmeséket gyártó Spielbergen számon kérni a Mester pesszimizmusát, rideg és kíméletlen tárgyilagosságát, disztópiát az utópia helyett. A Mesterséges értelem nem 2001. Űrodisszeia, nem film- és nem kultúrtörténeti mérföldkő. Nem Szárnyas fejvadász, nem eXistenZ, nem ellensúlyozza a kultuszfilmekké nemesedett negatív jövőképeket. Pedig ezért vártuk annyira: hogy a veretes pesszimista víziókkal végre-valahára azonos esztétikai értékű „optimista” mozit állíthassunk szembe. Megint nem sikerült. Az aprólékosan kidolgozott tárgyi valóság, a (neves mesterséges intelligencia-szakértők – Ben Goertzel, Ray Kurzweil – szerint) többé-kevésbé hiteles android-ábrázolás, a (néha, különösen a végén szentimentalizmusba fulladó) humanizmus, egy-egy remeklő epizodista (mint Jude Law, az erotikus masszázsra szakosodott mechanikus Dzsigoló Joe) ellenére a részletekbe veszünk, kidolgozott karakterek helyett tézisfigurákat kapunk, döcög a forgatókönyv, három film és három finálé sűrűsödik egybe. Az első rész (David otthon) izgalmas, a második (David a nagyvilágban) látványos, míg a harmadik (David az ismeretlenben) egyrészt katartikus, másrészt tömény giccs. Pinocchióként, Ózként keressük a Kék Tündért, a Szent Grált, homo sapiensek és – az evolúció köztes (cyborg/transzhumán) állapotait átugorva – poszthumánok között bolyongunk.
Apokalipszis után
A történet valamikor a XXI. század közepén játszódik. Ötven év Arthur C. Clarke szerint még prognosztizálható, a jelen trendjeiből következtethető jövő.
A természetvédők (egyik) pesszimista forgatókönyve vált valóra: a sarki jégtáblák megolvadtak, szökőárak pusztítottak, emelkedett a tengerszint, vízbe enyésztek a partmenti nagyvárosok (Velence, New York, Amszterdam), mementóként csak Manhattan néhány felhőkarcolója meredezik az ég felé. Drasztikusan csökkentek a nyersanyagforrások, a mainál lényegesen kevesebb a lakható tér. A kormányok népességszaporulat-korlátozó törvényeket léptettek életbe.
Talán így lesz, még valószínűbb, hogy nem, de (szerencsénkre) Spielberg nem időzik sokáig a katasztrófán. Alig érezzük, hogy egy kisebb világvége utáni időket írunk, annyira tiszta és annyira zöld közegben bonyolódnak az események. Hideg és fenséges a természet, a laboratóriumokat egyre ősibb erdők mélyére rejtik. Burkokat húzunk magunkra, azokban éljük tovább a kertvárosi létet. Majdnem úgy, ahogy a XX. század végén: a környező mikrovalóság csak árnyalatokkal módosult. Áramvonalasabbak (és abszolút környezetbarátok) az autók, formatervezettebbek a bútorok, tágabbak, de idegenebbek a belső terek, nagyobb a rend, több a gép. Túl clean, túl rideg ez az otthon. Még nem annyira szabályozott, mint a Szép új világban, nincsenek „okos” tárgyak, VR és AR sincs, mindössze egy kicsit más, mint ma, de hiába, félelem vesz erőt rajtunk. Az első rész végére ebbe a félelembe dermedünk bele: lassan és észrevétlenül. Láthatatlan a kamera, nincsenek drasztikus vágások, visszafogott a rendezés. Akár egy kisrealista, s nem egy sci-fi opusban, úgy telnek-múlnak a hétköznapok.
Több a gép: nemcsak computerek, kenyérpirítók, porszívók, azaz öntudat és egyéniség nélküli masinák vesznek körül minket. A tudósok egyre emberibb küllemű robotokon munkálkodnak. A teremtmények valószínűleg már régóta sikeresen áthomorítanak a Turing-teszten. Teremtőik másra vágynak, azt akarják, hogy ők is ugyanúgy érezzenek, mint az organikus földi halandók. Elsőként Hobby professzornak sikerül a nagy mű. Gépgyermekét, Davidet, a szériaindító terméket szeretetre programozta. „Azért teremtette Isten Ádámot, hogy szeresse Őt” – magyarázza kutatótársainak a professzor. Spielberg nem esett az obligát hollywoodi hibába: Hobby nem válik Frankensteinné, David sem lesz gyilokgép. Igazi szellemtestvérei a Harmadik típusú találkozások idegenjei vagy E. T., az imádnivaló földönkívüli.
Programozható-e a szeretet, az érzések? Mi a lélek, létezik-e egyáltalán, elválasztható-e a mechanikus, fizikai testtől a nem-mechanikus, spirituális szubsztancia? Gépnek tekinthető-e az emberi agy? Descartes még dualizmust hirdetett, Bergson az anyagi valóságtól független misztikus életerőről, élan vitalról elmélkedett, Lucretius, majd De La Mettrie gépként definiálták a homo sapienset. „Az agy egyfajta számítógép” – állította egy 1997-es interjúban Daniel Dennett. Roger Penrose vagy John Searle nem így látja, egyikük sem hisz az „igazi” mesterséges intelligenciában. A valósághoz (mai tudásunk és tudományunk szerint) leginkább az emergencia-elméleten alapuló „mechanikus részekből összeálló organikus egész” koncepció közelít. Fordított logikával: ha az organikus mechanikus elemekre bontható, vagy ha agyunk valóban computer, akkor az érzéseink is kódolhatók, programokba írhatók. Előbb-utóbb adottak lesznek a technikai-tudományos feltételek, tehát gondolkodó és érző mesterséges intelligenciát hozunk világra.
Mint David, aki szeret, aki él-hal Monicáért, nevelőanyjáért. A szülők hús-vér, organikus („orga”) gyermeke, Martin – az Alcor „legális halott” klienseihez hasonlóan – mélyhűtött állapotban várja, hogy gyógyíthatatlannak vélt betegségének ellenszerére leljen a medicina. Addig meg a bérelhető, vásárolható gépember-gyerek (android, azaz robot, azaz mesterséges intelligencia) is elmegy, így Henry Daviddel kedveskedik Monicának. Többé-kevésbé beválik, bár az emuláció csak szimulációra sikeredett, hibák csúsznak a mechanizmusba. Eszik, holott nem szabad. A szakértő nézők meg jót mosolyognak: pont az organikus táplálék tenné tönkre az óramű pontosságú „mechát”?
Nagyobb baj, hogy David valóban érez – érzőbb és átérzőbb a környező emberi világnál. Egyetlen társa, lelki kisöccse Martin bohókás gépmacija: együtt taszíttatnak ki az Édenből. Emberré akar válni, úgy érzi, csak akkor nyerheti vissza a (sziruposan) szomorú Monica szeretetét. A néző természetesen régóta vele van, mert emberként kezeli az ennyire szívhez szóló nem-biológiai entitást.
Ludd tábornok örökösei
A második rész eseménydúsabb, hőseink a mindentudó Kék Tündért kutatják, a Mad Max, a Gépnarancs és a Szárnyas fejvadász képsorait idéző poklokat járnak be. Menekülnek és megmenekülnek, miközben különös szerzetekkel, az előző – még nem érző, csak tudatos – robot-generáció leselejtezésre ítélt példányaival hozza össze őket a végzet. De miként lehet egy robot érzelmek nélkül tudatos? „Kétlem, hogy valaha is könnyű lesz a film androidjaihoz hasonló élethűséggel beszélő, érzékelő programokat készíteni anélkül, hogy érzelmeket adnánk nekik – állítja Ben Goertzel. – Az emberi tudatban összekapcsolódik a gondolkodás, az érzelem, a cselekvés, és nagyon valószínűnek tűnik, hogy ugyanez jellemzi majd a mesterséges intelligenciákat is.” Esetleg másként gondolkodnak, másként éreznek, mint a homo sapiens, de azért gondolkodnak és éreznek. Mi viszont éppen ettől a másságtól rettegünk. David túlzott, kiszámíthatatlan érzékenységétől. Nem ezt vártuk tőle, a professzor nem egészen erre programozta. Prognózisainkban nem így látjuk az intelligens gépeket: hidegebbek, racionálisabbak, számítóbbak az embernél. A hollywoodi filmek általában ebből az alapvetésből indulnak ki, gonosz Terminátoraik a végletekig túlzott ésszerűség vérgőzös orgiáin pusztítanak. Számításból és nem gyűlöletből ölnek. Úgy vélik, ők az uralkodó faj, pusztuljon a többi! „Gyenge” szuperintelligenciák: gépagyuk az emberéhez hasonló módon működik, csak lényegesen – százszor, ezerszer, tízezerszer – gyorsabb. Nem lenne szükséges, hogy kiirtsanak minket. Békésen élhetnénk egymás mellett, isteni képességeikkel segíthetnének, pátyolgathatnának. Az „elmegyermekek” (Hans Moravec) nem szoktak a szülők életére törni. Viszont sokkal látványosabb, jobban filmezhető, ha mégis. És ezt a – Kevin Warwick által plasztikus képekben felvázolt – lehetőséget sem zárhatjuk ki. Szerencsénkre Davidet és géptársait teljesen más fából faragták, de a robot–ember háború disztópiája Spielberg világszemléletével sem egyeztethető össze.
Szintén nem logikus, miért kell a meghibásodott, rendeltetésüket (például a szexuális szolgáltatásnyújtást) rosszul teljesítő, drága robotokat megsemmisíteni, miért nem célszerűbb újra- és/vagy átprogramozni őket. A rájuk vadászó kommandósok nem logikai-technikai kérdéseken bíbelődnek. Parancsot hajtanak végre, az elfogott példányokat (a nép szórakoztatására) római stílusú és hangulatú amfiteátrumba viszik. A színielőadást, a Húsvásárt avatott MC, a ceremóniamester Lord Johnson-Johnson, egy XXI. századi luddita vezényli le. Spielberg telibe talál: a vehemens férfiú, a gépromboláson túllényegülve, a mindenkori intoleranciát, a másság gyűlöletét, hatalmi pozícióból történő megsemmisítését nyíltan követelő erőket jelképezi. Fizimiskája alapján hamisítatlan texasi bunkó: csattogós csizmát és cowboy-kalapot hord, zsíros képpel fröcsög a mikrofonba. A robotok meg égnek, hulladékká és hamuvá porlad a fém. Kéjtől vonaglanak a nézők, őrjöng a nagyérdemű. Bömböl a heavy metal. Félelmetes színház. Tudatunkban történelmi képsorok peregnek: autodafé a Szent Inkvizíció rendezésében, boszorkányégetés, tűzkeresztek Ku-Klux-Klan módra…
Johnson-Johnson az X-Men Kelly szenátorának elképzeléseit valósítja meg. Mindketten organikus soviniszták. Ludd tábornok, Jeremy Rifkin, Unabomber a szellemi elődeik. Pragmatikusabbak az elődöknél: átkozzák a gépi civilizációt, de közben hasznot – pénzt és népszerűséget – húznak belőle. Úgy gondolják, ez kell a csőcselékszámba vett népnek. Tényleg ez kell? Tényleg ennyire kegyetlenek lennénk?
Nem – sugallja Spielberg, mert nem hagyják veszni a könnyező android-gyereket. A közharag a kínzók ellen fordul. Oldódik a Kubrickhoz méltó színekkel megfestett lidércnyomás: David, Teddy maci és Dzsigoló Joe megmenekülnek. Nem a robotok jelentik az igazi veszélyt. Ha megszoktuk őket, már nem a gépi tulajdonságaikat féljük. A beléjük programozott emberi jegyek riasztanak, önmagunktól rettegünk: Hobby irigységétől, mert egyéniségétől akarja megfosztani Davidet, Johnson-Johnson kegyetlenségétől, a Joe barátjának mutatkozó férfi árulásától. Csak álca, mellébeszélés, hogy „túl sok”, „túl gyors” és „túl okos” robot lesz a Földön.
Spielberg a XXI. század egyik legfontosabb etikai kérdését teszi fel: rendelkeznek-e jogokkal a gépek, s ha igen, akkor milyen jogok illetik meg őket? Ma még mosolygunk, a választ poénokkal intézzük el…
A harmadik nemzedék
David a nagyváros színpompás tömegében, fényáradatában, az örökös álarcosbálban az adatárus Know doktornál kopogtat, hogy megtudja, merre található a Pinocchio-történet fababáját valódi fiúcskává varázsoló Kék Tündér. A doktor – a film egyetlen virtuális valóság utalásaként – egy elképesztően aktív, Einstein-szerű holografikus kép, a mai avatárák leszármazottja. Az „adok-veszek” kofastílusú dialógus egyértelműsíti: a közeljövő legfőbb értékei információ és tudás.
Minden út Manhattanbe, a nyüzsgő metropolisz ellentéteként ábrázolt hajdani világközpontba vezet. Csend és nyugalom honol, víz és enyészet az úr. Lenyűgöznek a képek, az elemek csapásait méltósággal tűrő Chrysler torony és a többi, az óceánból éppen csak kiemelkedő felhőkarcoló, múltunk és tovatűnt dicsőségünk látványa. David alászáll, az egyik teremben – mint a 2001. Űrodisszeia Jupiter-jelenetének magányos űrhajósa, történetesen egy másik David – hasonmásával, szériatárs androidgyerekkel találkozik. Miután megöli a klónt, teremtőjével szembesül. És ezernyi Daviddel… Rádöbben, ő csak a gyerekpótló androidok prototípusa, futószalagtermék. Adják-veszik, akár az információt, talán valamivel kevesebbet ér. A hús-vér gyerekeknél is, bár nagy előnye a kevésbé költséges karbantartás.
A romantikusok azért nem találták meg a Kék Virágot, mert a Kék Virág csak a képzeletükben létezett. A Kék Tündér is csak David látomása, a doktor nem hozzá, hanem robottestvéreihez küldte Manhattanbe. Nem akar szériadarab lenni, eldobja a klónéletet. Helikopterrel, macival egyetemben, az óceánba veti magát, halálában lesz emberré.
Vitatható létfilozófiai alapokból indul ki… Képzeljük el, ha az egypetéjű ikrek is így gondolkodnának! És ha az emberklónozás – a tiltások, a fenyegetések után, esetleg száz év múlva – köznapi szokássá válik, ők szintén mondjanak le a létről? Hiába a számos hasonmás, a homo sapiens egyéniségét a genetikai örökség és a környezet formálja. Az intelligens, érző robotokét pedig „csak” a környezet – és a belsejükben futó programok. Az azonos külső ellenére ugyan miért lennének belülről is egyformák, mint az emberklónokkal riogató propaganda- és tantörténetek szomorú antihősei?
Kubrick alighanem David halálával zárta volna opusát. Spielberg folytatta… Szerencsétlen hősünk az óceánfenéken landolva – ki mással? – a Kék Tündérrel találkozik, majd kétezer éves álomba merül. Filozófián innen és túl, tündérmesét mesél a Kék Tündér. Bugyutát, de optimistát, giccseset, de könnyfacsarót, abszurdot, de felemelőt, hogy a befejezés közérthető és egyértelmű legyen. A Mesterséges értelem valóban nem 2001. Űrodisszeia…
Davidet a film harmadik generációs mesterséges intelligenciái ébresztik fel. Az ember kihalta utáni világ lakói számára ő a homo sapiens korának mementója. A különös entitások „erős” (poszthumán) szuperintelligenciák, istenlények, mai léptékkel. Nincs jelentősége, hogy gépek vagy nem gépek. Az evolúció bennük folytatódott. Szeretettel gondolnak ránk. „Mindig úgy véltem, a jövő mesterséges intelligenciái megbecsülik, hogy az ember-gép civilizáció leszármazottai, és tisztelettel gondolnak őseikre” – írja Ray Kurzweil.
Spielberg osztja Kurzweil álláspontját. A Harmadik típusú találkozások idegenjeihez hasonló küllemű lények pedig David leghőbb kívánságát teljesítik: Monicát egy napra feltámasztják, anya és gyermek egymásra talál. Hogy miért csak egy napra, s miért nem örök időkre? Halhatatlanságot halandóknak ők sem adományozhatnak. Holott, feltételezzük, birtokolják a szükséges technológiákat.
Hiába megható, mégis bosszantó a befejezés. És – más okokból – nemcsak a befejezés. A Mesterséges értelemben (szakszerű fordításban intelligencia lenne, s nem értelem) benne volt a mérföldkő lehetősége: Spielberg súlyos filozófiai problémákat boncolt, humanista/transzhumanista válaszokat adott. Mindezek ellenére egyszerűsített, és nem árnyalt, klisébe merevítette az egyedit.
Pedig Stanley Kubrick emléke előtt tisztelgett.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2229 átlag: 5.44 |
 |
|
