KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
   2021/december
MAGYAR MŰHELY
• Orosz István: Szindbád, bon voyage! A rajzfilmes Gyulai Líviuszról
• Gelencsér Gábor: Elveszett illúzió Premodern értelmiségi melodrámák 1.
• Pápai Zsolt: Befejezett jelen idő A kísérletezés szabadsága – Inforg Stúdió, 2000–2010
• Stőhr Lóránt: Beavatás a varázslatba Örök varázs – Tóth János kinematográfus
• Kelecsényi László: Filmregény Magyar filmek, 1896-2021
PREMIER PLÁN
• Barabás Klára: „Az én politikám a zene” Beszélgetés Tony Gatliffal
ÚJ RAJ
• Kovács Kata: Nyughatatlan lelkek Claudia Llosa
• Kovács Kata: Nyughatatlan lelkek Claudia Llosa
VÁROSFILMEK
• Jordi Leila: In Limbo generáció Kínai városfilmek
• Varró Attila: A nyüzsgés és a lárma Swinging London
• Pethő Réka: Szavakról, képekben A Francia Kiadás
• Kovács Kata: Poszter Párizs Könyvesbolt Párizsban
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Huber Zoltán: Le Corbusier rémálma Dean Motter: Mister X
A ZSÁNER MESTEREI
• Géczi Zoltán: Sensei Sonny Chiba (1939-2021)
FILM + ZENE
• Déri Zsolt: Gazdag szövet Todd Haynes: The Velvet Underground
TELEVÍZÓ
• Navarrai Mészáros Márton: „Egy precíz pali” Beszélgetés Radó Gyulával
FESZTIVÁL
• Nagy V. Gergő: A perverzeknek nincsen gyógyír Bologna: Il Cinema Ritrovato
• Huber Zoltán: Lábadozások kora Toronto
• Teszár Dávid: Gengszterfilmes kánaán Koreai Filmfesztivál 2021
KRITIKA
• Fekete Tamás: Mártírok útja Pablo Larraín: Spencer / Benedict Andrews: Seberg
• Bakos Gábor: A rettenet öröksége Evolúció
• Gelencsér Gábor: A szószék esztétikája Magyar Passió
• Barotányi Zoltán: Kint is, bent is Keith English: Elk*rtuk
• Roboz Gábor: Csendes forradalom Bergendy Péter: Post Mortem
MOZI
• Sándor Anna: Sabaya
• Forgács Nóra Kinga: A boldogság íze
• Teszár Dávid: A Goya gyilkosságok
• Pazár Sarolta: Hajtóvadászat
• Vajda Judit: Én vagyok a te embered
• Varró Attila: Rifkin fesztiválja
• Kovács Gellért: Rejtély a Riviérán
• Alföldi Nóra: Túl jó srác a pasim
• Lovas Anna: Örökkévalók
• Herczeg Zsófia: Szellemirtók – Az örökség
STREAMLINE MOZI
• Baski Sándor: Almák
• Benke Attila: A lengyel Hüakintosz
• Bárány Bence: Finch
• Varró Attila: A Vadnyugat törvényei szerint
• Lichter Péter: Snow Hollow farkasa
• Bonyhecz Vera: Kóristalányok
• Vajda Judit: Szegény tehén
• Zalán Márk: Montreáli Jézus
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Kalandor tendenciák

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

A rajzfilmes Gyulai Líviuszról

Szindbád, bon voyage!

Orosz István

Gyulai Líviusz (1937-2021) grafikáiban és rajzfilmjeiben az ízek és az abszurditások, a látványok és a trópusok, vagyis a stílus és a humor mindent fölülír.

 

Már kiállító művész volt, jegyzett grafikus, sőt országosan ismert illusztrátor Gyulai Líviusz, amikor 1974-ben a Pannónia Filmstúdióba került. A stúdió volt akkoriban a magyar animáció „hivatalos” intézménye – a szinkronosokkal osztották meg a Vörös Hadsereg úti (ma Hűvösvölgyi út) épületet, ám így „félházzal” is úgy emlegették, a Pannónia a legnagyobb európai stúdiók egyike, amit a nemzetközi fesztiválokról elhozott díjak igazolni is látszottak. Az előző évben, ’73-ban mutatták be az első egészestést, Jankovics János vitézét, és a sikeren felbuzdulva már tervezték a másodikat, a Lúdas Matyit. Osvát András, a dramaturg barát ajánlatára hívták meg Gyulait, hogy legyen a Dargay Attila által rendezett film grafikusa – úgy mondták „hátterese” – s nagyvonalúan azt is fölajánlották neki, válasszon maga mellé munkatársakat. 1975 januárjában végeztem a közeli Iparművészeti Főiskolán, Líviusz átjött a diplomakiállításra, s rábökött a munkáimra, szívesen dolgozna velem. Így ismerkedtünk meg. Stábunk harmadik tagja egy chilei lány lett, Amaya, aki a Pinochet-diktatúra elől menekült Magyarországra. A November 7. téren (ma Oktogon), Líviusz műtermében dolgoztunk, s miután el kellett hagynom a Herman Ottó utcai kollégiumot (valaha ő is lakott ott), egy Szív utcai albérletbe költöztem, hogy a közelben lehessek.

A fenti bekezdést akár el is hagyhattam volna, hiszen a hivatalos „filmográfiába” egyetlen szó sem menthető át. Aki ismeri Líviusz „pontozásos” módszerét, a rendkívül aprólékos tollrajz technikát, azt nem lepi meg, hogy képtelenek voltunk tartani a gyártási határidőket. A háttereket végül a Nepp József által vezetett team festette meg, de mindhárman Pannóniások maradtunk, és Líviusz hamarosan belevágott első önálló filmjébe, a Delfiniába (társrendező: Lisziák Elek, zeneszerző Szörényi Levente). Az első film lett, de korántsem az első forgatókönyvből. Már a soproni rajziskolában, ahol Ágoston Ernő tanítványaként a „képzős” felvételire készült, képregényekkel szórakoztatta társait. „Minden alkalomra rajzoltam egyet és előadtam nekik. Ezek már valójában képes forgatókönyvek voltak, bár akkor erre még nem így gondoltam.” A filmes pálya előzményeként tartotta számon a Golyós mese 1958-59-ben, másodéves főiskolásként szilveszteri díszlet gyanánt rajzolt képregény változatát. „Egy golyó elindult, ment körbe a falakon, és mindenféle dolgok történtek vele. Negyven évvel később csináltam meg a statikus rajz megelevenített változatát”. És 2000-ben meg is nyerte vele Rómában az első internetes animációs filmfesztivált.

Mindenféle dolgok történtek vele… Hogy micsodák, azon töprengjenek a teoretikusok, Líviusz legtöbb filmjében anekdotázik, sziporkázik, ötleteket vet föl és ejt el, úgy szövi a mese fonalát, oly csapongva s közvetlenül, akár, ha a barátaival csevegne. Akinek megadatott, hogy egy pohár bor mellett (tinto rosso – Tintoretto) hallgassa Líviuszt, az persze tudja, hogy a legszerteágazóbb történetek is – miközben mindenféle történik bennük – visszakanyarodnak főtémához, persze a maguk dupla mőbiusz csavarintásával, ami talán már nem is fontos, mert az ízek és az abszurditások, a látványok és a trópusok, szóval a stílus és a humor úgyis mindent fölülír. Talán Fellini volt képes rá, hogy hasonló önfeledtséggel játsszon. És persze Krúdy. Van, amit nem olvastál tőle? – kérdeztem egyszer. Rengeteg – felelte hamiskás mosollyal, és beszélni kezdett Ábrándiról és Rezeda úrról, Szindbádról és Templáriusról és a követhetetlenül sok hasonmásról, aki mind Krúdy volt, vagy Krúdynál is Krúdybb. „Kérdezték a Pannóniában, van-e ötletem, mondtam, hogy igen, Krúdy. Hiányoltam, hogy a humorát sosem domborítják ki, ezért akartam erről animációt készíteni.” Krúdy Gyula Óbudáját csavarogta be, amikor a Delfiniába belefogott, és krúdys nosztalgiák lengik át a Pannónia és a Szojuzmultfilm koprodukciójában, részben Moszkvában forgatott filmet is, amelyet annak idején be sem mutattak, mert állítólag a kísérő szovjet „nagyfilm” túl gyengének találtatott. Na persze az övé mellé állítva. „A lányom első elemista volt, és elgondolkodtam azon, milyen gyerekkort okozhat, ha rideg betonkockákban nevelkednek fel a gyerekek, bensőséges sarkok, meghitt utcácskák, fák nélkül.”  

Fata morgana az egész élet – idézte De Ronch kapitányt –, vagyis minden csak délibáb, ám a pálya elejétől tervezett Krúdy adaptációba, a szebb napokat megélt ulánus kapitány, s az ifjú alteregó merészen erotikus és bájosan nosztalgikus történeteibe csak 2007-ben fogott bele.  Legalábbis látszólag akkor, mert amikor csak tehette, andalító krúdyádákat rendezett…, rajzolt vagy mesélt. És e mesékben szívesen ismertünk vásott kentaurokként, piruló sellőkként, kukázó csavargóként, botcsinálta prófétaként, kiöregedett nőcsábászként, szakállas nevelőnőként magunkra, hisz bármivé változtunk azt konstatáltuk, hogy itt szeretnek minket. Egyszerre éreztük, tudtuk, és tapasztaltuk, hogy Gyulai Líviusz mindnyájunkat nagyon szereti.  Habókos, elvetemült, torzonborz esetlenségünk dacára, vagy talán éppen azért.

A filmes életmű második darabja, az Új lakók (1997) már igazi sikerfilm lett. Onnan, a November 7. téri műteremlakás környezetéből választotta magának a témát – vagy a téma őt: „Egy utálatos, a bérházunkban lakó házmesternőről készítettem, aki – miután mindenki szokatlan volt neki – minden lakót rendszabályozott az operaénekestől kezdve a cigányprímásig; a filmben aztán igazán elemébe kerülhetett, hiszen kentaurok költöznek a házba.” A hatalmát fitogtató házmester nemcsak Gyulainál jelent meg, Szoboszlay Péter Rend a házban című filmje teremtette meg a rajzfilmes prototípust, amely az irodalomba – legemlékezetesebben Ficsor „elvtárs” révén – már jóval korábban bejelentkezett. 

Az Új lakók hősei egy kentaur család tagjai, akik fura életvitelükkel, különös barátaikkal (sellők, faunok, minótauroszok, hárpiák járnak hozzájuk vendégségbe) és persze mitologikus meztelenségükkel nagyon kilógnak a függőfolyosós szürke bérház nyárspolgári környezetből. A lakók, élükön a házsártos házmesternővel pokollá teszik az életüket. A szelíd kentaurok nem tudván – de nem is nagyon akarván beilleszkedni, elhagyják a házat, amelyről azonban kiderül, már nem lehet úgy lakni benne, mint azelőtt.  A magukra maradó lakókban, legfőképp a gyerekekben kicsírázik a gondolat: másként is lehetne élni, sőt másképpen kellene. A cannes-i meg a kairói, a szaloniki és a lipcsei filmfesztivál zsűrije alighanem pontosan értette a szatíra mögötti áttételeket, amikor versenybe válogatta, és amikor díjazta a filmet. 1977-et írtunk.

Az Új lakókhoz hasonlóan személyes, életrajzi indíttatású film Az én kis városom is. Nosztalgikus anziksz, az eltűnt gyerekkor felidézése: apró mozaikok, boltok, épületek, emberek, álmok, mesék, szerelmek. Gyulai amarcordjának városa Sopron; emlékszem, amikor a forgatás során a Sopronból származó kollégával Richly Zsolttal a helyi üzletek cégtábláit sorolták – emlékezetből. A háború után került az erdélyi Barótról Sopronba, ott nőtt föl, az ottani közkönyvtárból ered legendás olvasottsága is. Valahol úgy mesélte, a szocialista átképzésre küldött gyorstalpaló könyvtárosok helyett gyakran ő, az olvasótermi törzsvendég kiskamasz bonyolította a kölcsönzést.

Hogy mit ajánlott? Talán, amit maga is kedvelt. Ajánlotta például az Egy komisz kölyök naplóját, a tizenkilencedik századi kisvárosi Amerikában játszódó humoros csíny- és galádság-almanachot, amiről csak később, valamikor a 60-as években derült ki, hogy egy Metta Victoria Fuller nevű hölgy írta. (Addig elé Karinthy ál-fordításnak, azaz eredeti művének hitték.) A könyv, és folytatása az Egy komisz kislány naplója alapján filmsorozatot készített, ahogy egy másik feltehetően ajánlott mű, Mark Twain Egy jenki Arthur király udvarában című regénye nyomán forgatókönyvet írt. Ajánlhatta továbbá – ahogy három évtizeddel később nekem is – Stephen Leacock írásait. Gyulai mellett Chaplint és a Monty Pythont is elvarázsolta a kanadai abszurd humora, a középkori lovagregényeken, a múlt század elejének szentimentális limonádé-irodalmán és az angol krimin egyszerre gúnyolódó fergeteges paródia (pedig ők nem is Karinthy Frigyes fordításában ismerték meg). Leacock nyomán készült Gyulai Könny nem marad szárazon, avagy Gertrúd a nevelőnő (2004) című 7 perces animációja – és egyik leggazdagabbra metszett linóleumdúca Gertrúd a nevelőnő címmel (1971), amelynek egyik levonatát az Uffizi Képtár gyűjteménye is őrzi.  És persze folyamatosan ajánlotta Krúdyt, azaz önmagát Szindbád képébe bújva.

A 6 perces Szindbád, bon voyage! (1999) című animációban egy kukázó toprongyos hajléktalan kel útra a lomok közt talált repülő varázsszőnyegen, hogy egy teret s időt egymásba keverő féktelen álomutazás alanya legyen. Quodlibet-mozi – mint a filmes életmű szinte mindegyik darabja, s talán nem belemagyarázás, ha a kultúrtörténeti utalások (vagy inkább ironizálások), a grafikai stílusok ütköztetése (olykor szelíd összebékítése) révén, meg persze az alteregó-jelmez miatt némi posztmodern flörtöt is észrevesz bennük a recenzens.  

A 8 perces Az őrangyalban (2009), egy tündérszárnyon közlekedő glóriás nemtő viszontagságait mutatja be. Hiába a jobb sorsra érdemes mennyei lény buzgalma, nem bír a rábízott két rosszcsonttal, dicstelen pályaelhagyásra kényszerül, a gézengúzok – a komisz kölykök – pedig tovább élik animált világukat a filmsorozatokban.  

A filmtörténet (legalábbis a Nemzeti Filmintézet grémiuma) a gazdag életműből a Jónást választotta „alapfilmmé”. A legemberibb ószövetségi próféta történetére – pontosabban a történet parafrázisának mozgóképes feldolgozásra utaló grafikák már 1956 táján megvoltak, maga a mozi azonban csak 1996-ban készült el. „Minimalizmusa” kuriózum az életműben (két szereplő s egyetlen helyszín), s különlegessé teszi a benne felsejlő politikum is.  De miről is szól a Jónás – Gyulai Líviusz interpretálásában? A hatalmas cet lenyeli az elázott, gombszemű karikatúra emberkét, akiről kiderül, igencsak életrevaló; ahelyett, hogy kétségbe esne, belülről kezdi keseríteni a hal életét. Berendezkedik, saját kénye-kedve szerint él, ablakokat nyit a szörnyön, tüzet rak benne, vacsorát főz, magától értetődő természetességgel múlatja a neki dolgozó időt. „Babits szállóigéjéből – »a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak« – csak az utóbbi érvényes, a talpraesett fickónak meg sem kottyan a küldetés, a cet viszont lassan leamortizálódik a film végére, s a kis prófétának – immár rutinosan – új lakás után kell néznie” – összegzi a történetet az Archívum esztétája Orosz Annaida. Hogy ne maradjon kétségünk a metafora értelme felől, a böhömnagy fogvatartót, mielőtt az belepusztulna a sorozatos tortúrákba hősünk még rikító festékkel át is mázolja… Vörösre! Lehet, hogy mégis bölcs dolog volt várni negyven évet a forgatással?  

Nem lehet a filmes oeuvre-öt úgy elemezni, hogy ne figyeljünk közben a párhuzamosan futó illusztrátori életműre, hisz a folyamatos kölcsönhatás mindkettőn megfigyelhető.  Weöres Sándor Psychéjének illusztrálása óta a könyvillusztrátorok közt is a legelsők közt emlegették, a kortársak (Rékassy Csaba, Kondor Béla, Würtz Ádám, Berki Viola, Réber László, Heinzelmann Emma, Reich Károly, Kass János) mellett a régebbi klasszikusok is eszünkbe juthatnak, Lesznai Anna édeni meseillusztrációi, Kozma Lajos Balázs Béla műveihez készített könyvdíszei, Zichy Mihály romantikus Madách értelmezése, Liezen-Mayer Sándor híres Faust-illusztrációi, meg az a százötvenkét fa-dúc, amelyet Comenius Orbis pictusáboz Bubenkius, vagyis Bubenka Jónás metszett. Toldozhatnánk a listát sokáig, hogy mégis Jónás mesternél állapodtunk meg, az csak játék a nevekkel, a lőcsei Jónástól Gyulai Jónás filmjéig, onnan meg a mester Jónás illusztrációihoz akarok visszakanyarodni.

2001-ben jelent meg Gyulai Líviusz litografált illusztrációival Babits Mihály verse, a Jónás könyve. Újdonság volt az addigi illusztrált (képekre is „lefordított”) kiadásokhoz képest, hogy Babits kézírását kísérték a rajzok. A költő szálkás-kalligrafikus, a szecesszió korában iskolázott, mégis okossá, mértéktartóvá szelídült betű-sorai alapján dolgozott, és ez különös jelentőséggel bírt.  A tollal írt szöveghez tette hozzá a tollrajz-litográfiákat. Nem csak a gondolatot, nem csupán a mesét figyelte, a formát is. Ami azonnal szembeötlő, az írás és a rajz tüneményes egyneműsége. Mintha azonos kéz fogta volna a tollat, mintha egyazon toll sercegett volna a papiros és a kőtábla fölött. A formai rokonság ellenére mégsem nehéz különbséget találni Gyulai Jónás-képe és Babitsé között. A költő hűvösebb magasságokban szárnyaló lírájához Gyulai földibb, joviálisabb érzelmeket társít. Babits fölényes eleganciáját megtartva kívül marad a történeten, mosolyog rajta, Gyulai együtt lélegzik Jónással, s amikor kineveti a prófétát, magán is kacag. Humor, önirónia, szelíd bölcsesség sugárzik a litográfiákból, de egy szemernyi fölény, vagy fellengzős rátartiság sincs bennük. A verset olvasva látjuk Jónás „lotykos, rongyos, ragadós ruháját”, a rajzokat nézve érezzük a szagát is. Tudja mesterien, amit Babits is tudott, hajlítani, váltogatni a formát. Kézre áll neki minden, a finom pontozás, a lendületes vonal, a laza ecsethúzás. Izgató, bravúros nézőpontváltásokkal és a hozzájuk tartozó stílusváltásokkal játszanak a lapok. Az Úr és Jónás szemszöge, a rajzolóé, a nézőé – és a megengedő, baráti gesztus: folytasd te olvasó, ezt a vonalat akár te is húzhattad volna, ezt a foltot már te is idetehetted volna. Érezzük a baráti kéznyújtást: az olvasót, aki „befejezi” a művet, Gyulai egyenrangú társnak gondolja. Megejtő az a természetesség, ahogy Gyulai könyvet illusztrál – és ugyanolyan magától értetődő, ahogy filmet csinál.

A kelleténél talán hosszabban foglalkoztam az illusztrációkkal, holott a filmes Gyulairól kell írnom.  Az indokolhatja mégis a kitérőt, hogy képes filmforgatókönyvei is önálló műtárgyak, illusztrált albumok, amelyek alapján nem csak ő, már szinte bárki megrendezheti a filmet. Voltaképp ez történik most is, Gyulai Líviusz utolsó – poszthumusz – filmjeit az Egy jenki Arthur király udvarában című sorozat új epizódjait az évtizedek óta vele dolgozó stáb folyamatosan készíti tovább, az élet mellett az alkotásban is társ Vennes Emmy, és a „társrendező” Máli Csaba irányításával.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/12 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15147