Magyar MűhelyBeszélgetés Jankovics MarcellelKüzdők, naphéroszok, alkimistákLukácsy György
„Én Toldiban nem egy szuperhőst látok… a Toldi kamasztörténet. És annak viszont lebilincselő.”
A Toldi
animációs filmsorozat bemutatására várva kértük beszélgetésre a Nemzet Művésze
címmel kitüntetett Jankovics Marcellt. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas
rajzfilmrendező, grafikus, könyvillusztrátor, kultúrtörténésszel arra keressük
a választ, melyek az elmúlt fél évszázad leglényegesebb animációs változásai, mit
jelent az alkotói stílus és posztmodernnek tartja-e magát.
*
2019-ben jelent meg az MMA
Kiadó gondozásában Varga Zoltán filmtörténész és
Hoppál Mihály etnológus-folklorista kötete, amelyben több mint fél évszázados
animációs rendezői és művelődéstörténészi pályáját mutatják be….
Úgy érzem, kissé vészjósló
beszélgetésbe kezdtünk, hiszen egy ilyen kötet, vagy a mostani életútinterjú
mindig amolyan élve boncolás. Különben is, kinek van kedve ötven évvel ezelőtti
dolgokról beszélni?! Olyan, mintha már nem is volnék aktív alkotó.
Akkor kezdjük a hamarosan
elkészülő Toldi-sorozattal!
Mindjárt jobb!
A Magyar Művészet című
folyóiratban 2018-ban közzétett egy tanulmányt, amelyben kifejti a készülő Arany
János-adaptáció művészi koncepcióját. Szóba hoz egy elődöt: Gémes József 1983-ban
szintén animációs filmet készített a Toldiból.
Vannak kézenfekvő különbségek, például az, hogy Gémes az egész trilógiát
összefűzte. Ezen kívül miben tér el a mostani Toldi víziója az
akkoritól?
Egyrészt éppen Gémes Jóska
filmje miatt húzódoztam sokáig attól, hogy elkészítsem a Toldit, hiszen
a Daliás idők munkálatait akkoriban testközelből nézhettem, mint amolyan
véleményező. Másrészt már akkor sem értettem egyet azzal a koncepcióval, hogy
Arany trilógiáját a költői szöveg nélkül, ráadásul egybefűzve viszik filmre. A
lényegi különbség viszont abban áll a Daliás időkhöz vagy Pálfi György –
végül meg nem valósult – játékfilmes koncepciójához képest, hogy én Toldiban
nem egy szuperhőst látok. Különben is alkotói önsorsrontás volna csupán az erős
Toldit láttatni. Bár talán ez jut mindenkinek először eszébe a címszereplőről,
Toldi Miklós természetfölötti erejét Arany sem hangsúlyozza túl. Egy mai
szuperhőshöz képest kifejezetten eszköztelen. Van viszont ennek a költői műnek
egy másik síkja, amelyik alkotóként sokkal jobban izgat. Annak idején nem ebből
a szempontból közelítettek Toldihoz az iskolában, de a Toldi egy
kamasztörténet. És annak viszont lebilincselő. Arany egyértelműen meghatározza
Miklós korát: „Pedig még legénytoll sem
pehelyzik állán.” De akkor miért ábrázolják őt fiatal férfiként? Egy igazi
kamasz, aki izompacsirta. Az apa sehol, a nők nem érdeklik, egyedül az anya a
fontos számára. A másik mögöttes, ami megragadta a képzeletemet: Arany remekül
érzékelteti, hogy a Toldi-történet hátterében mitologikus indíték áll. Ezt
húzza alá a tizenkét énekből álló szerkezettel, azzal, hogy Miklós igazi táltosküzdelmet
vív bikával és megannyi mitikus utalással.
Mondjuk így: „Mint a Sámsonétól, kiről írva vagyon, / Hogy ezer pogányt vert
egy álcsonttal agyon.”
Kissé
nyakatekert meghatározással: nevelődési elbeszélő költemény?
Én ezen
a szemüvegen át nézem. Jól kiolvasható, mi a fontos ebből Arany János számára.
Amikor Miklós hazatér a lápból, szenvedélyesen üdvözli az édesanyja. Ebben a
nagy szeretettel teli jelenetben viszont az élet elszivárog. Az anya ugyanis a
nagy érzelmek közepette nem veszi észre a sebeit, nem mosdatja meg, nem ad rá tiszta
ruhát, nem eteti meg, ahogyan pedig az anyák általában teszik. Vannak tehát
hézagok, amelyek fölött egy 29 éves költő átsiklik, de amelyekre egy
nyolcvanéves férfi – mint amilyen én vagyok – felfigyel. Már csak ezért is ki
kellett egészíteni képekkel az eredeti művet, és a film sajátos ritmusának
megtalálása miatt húzni kellett a szövegből. Ilyen szempontból gátlástalan
vagyok, nem fogok hasra esni egy 29 éves fiatal embertől közel nyolcvan évesen.
Már Az ember tragédiájánál is többen figyelmeztettek, hogy
szabadon kezelem az anyagot. Mindig azt válaszoltam, ugyan már, hiszen Madách
fiatalabb nálam… Mármint a Tragédia megírásakor az volt. Miközben
mindkét alkotót zseninek tartom, és természetesen tisztelem őket, egy filmes
feldolgozásnál az embernek ebben az értelemben pimasznak kell lennie. A Toldi
megrendelője először azt kérte, legyen olyan, mint a Magyar népmesék
sorozat. De hiszen az teljesen más! A Toldi kifejezetten realista munkám.
Mármint
nyilván realizmus Jankovics Marcell módra…
Igen, de
arra tényleg törekedtem, hogy az 1300-as évek Pestjét minél hűebben felidézzük.
Persze nem szó szerint. Először arra gondoltam, hogy a Képes Krónika
ábrázolásait veszem alapul, ahogyan korábbi munkáim során is tettem, de végül a
XIV. századi Manesse-kódex világát választottam. Ezek rendkívül gazdag, keretes
ábrázolások. A keretezést én is használom, amikor a szereplők belső gondolatait
akarom kifejezni. Így válik a kódex formai sajátossága a rajzfilmben stilizált
gondolatfelhővé. De a térképpel is szabadon bánok. A Pesten a középkorban
körülfolyó Rákos-patakot például felnagyítom. Egyrészt akkoriban valóban
jelentősebb folyócska volt, mint manapság, másrészt geget építek abból, ahogyan
az erejét időről időre fitogtató Miklós átugorja. Vagy csak megpróbálja
átugrani. És van még egy előnye ennek az ugrásnak. A szökellő Miklós szőke haja
gyönyörűen meglebbenhet a napfényben. László Gyula történész az Árpád népében
leszögezi, hogy „a szem- és a hajszínre
népdalunkat szokás idézni: »Se’nem szőke, se’nem barna az igazi magyar fajta.«
Amint a magyarságban ötvöződő fajtajellegekből látható, népünk úgyszólván egész
Eurázsiával rokon”. Ugyanakkor László Gyula
szerint a magyar népmesék finnugor alapja szőke volt. Általában fekete,
bogárszemű magyar gyereknek vagy fiatalembernek ábrázolják Miklóst, én viszont szőkének
rajzoltam, mert ugrás közben így aranyló Napként tündökölhet, és neki van
aranyhídja is. Ez a Toldi alkimista felfogása: az ólomegyszerűségű parasztfiú aranyló
vitézzé válik.
Merthogy az ön művészi
elképzelése szerint Toldi Miklós amolyan naphérosz.
Egyértelműen beleillik
abba a sorba, amelyhez Héraklész, a népmesei Erős János, vagy éppen a Kalevala
Kullervója tartoznak. A mitologikus tizenkét éneket tizenkét részben
visszük filmre, ami felvet egy dramaturgiai nehézséget. Mivel a televízió az
egyforma hosszú epizódokat szereti, ezért főcímek nélkül nem lehet hosszabb
egyik rész sem nyolc percnél. Arany János a leíró költészetnek is nagy mestere
volt, de a Toldiban egyenetlenek ezek a részek, úgyhogy inkább a sűrítést,
rövidítést választottuk, mint azt, hogy egyes epizódok aránytalanul hosszúak és
eseménytelenek legyenek. A kérdésével kapcsolatban viszont fontos valamit
kimondanom. A művészi koncepció valóban az enyém, de a Toldi már nem az én
filmem, hanem a mi filmünk – szoktam mondani a gyerekeknek. A gyerekek
negyven-ötven éves alkotók, akik annyi ötlettel, gondolattal járulnak hozzá a
filmhez, hogy az már tényleg nem csak az én agyszüleményem. Csákovics Lajos
kivitelező rendező nélkül például egészen biztosan nem sikerült volna
elkészíteni a filmet. A számítógépes animációval belépett egy új rendezői elv
az általam ismert alkotói folyamatba. A kompozitálás a régi trükk-kamerás felvételek
korszerű számítógépes formája. Olyan lehetőségeket nyit meg ez az újítás, ami
alapjaiban változtatja meg az animációról alkotott nézeteinket. Már csak ezért
is érthetetlen, hogyan jöhet létre ilyen technikai adottságok mellett olyan
vizuális szörnyedelem, mint A pozsonyi csata. Az új technológiának
köszönhetően a festett háttér már nem síkban mozog, így a budai hegyeink is mozogva
nevetnek együtt Miklós diadalával. A jelenben is zajló fejlődésbeli ugrások már
nem nemzedéki váltásokat rajzolnak ki, hanem szinte évről évre változnak az
alkotói lehetőségek, s ezáltal az animációs filmmel szembeni esztétikai
elvárásaink. Visszatérve a munkatársaimra, megnyugtató, hogy jön utánunk a
következő nemzedék, és közösen dolgozhatunk. Alkotóként például egyáltalán nem szorongok
amiatt, sőt kifejezetten üdítő, hogy ha mondok valamit, a fiatalok gyakran előállnak
egy jobb ötlettel.
Gémes Józseftől tehát
könnyen el tudott szakadni. És a saját korábbi művészi értelmezésétől? A Méry Ratio
Kiadónál megjelent egy Toldi
az ön illusztrációival, arany és fekete-barna színben ábrázolta Arany János
eposzát.
Szellemileg akkor is a
naphéroszok mitologikus világának megjelenítése izgatott, ezért használtam
aranyat is a fekete és a fehér mellett, a képek alapszíne az említett „barna”,
azaz a régi papírok barnás árnyalata. Grafikai értelemben azonban könnyedén el
tudtam szakadni attól a felfogástól. Egyébként történt már velem hasonló.
Miután 1981-ben elkészítettem a Fehérlófia című filmet, illusztrálnom
kellett a mese alapján megjelenő könyvet. Ez már csak azért sem nehéz, mert az
állókép logikája eltér a mozgóképétől. Ráadásul engem sohasem tanítottak arra,
hogy legyen egy stílusom, s azt ismételjem mindig. Én mindig a történethez
alkalmazkodom, abból bontom ki a mese szellemiségéhez illő vizuális koncepciót.
A Toldi egyértelműen a mítosz felé hajlik. Ahogyan Miklós a malomkővel
küzd, az egyértelműen a mesevilágunk egyik motívumára utal: Erős Jankó is a
malomkerékkel a karján verekszik.
Akad még hasonlóság a két
mesei szereplő között: Erős Jankó a mostohaapjával küzd, Toldi pedig – kicsit
figyelemelterelő módon – a bátyjával. A mostoha a mesékben gyakran elidegenített
édes szülő. Ahogyan Aranynál Miklós testvére, György is amolyan apakép?
Én annak értelmezem: a Toldi
tulajdonképpen a báttyal való küzdelem a felnőtté válásért. Érdekes, hogy ez az
olvasat nemigen kap figyelmet. Igaz, Arany izgalmasan alakítja át ezt a
narratívát, mert Miklós riválisa, a saját bátyja szánalmas vetélytárs. Miklós
valójában nem Györggyel küzd, hanem önmagával. A felnőtté válással: ezért
serken a bajsza a filmem végén. S ezért – mintegy jósló módon – jelenítem meg
kissé elemelten a fináléban Rozgonyi Piroskát, Miklós későbbi szerelmét, akit
sosem vesz majd feleségül. Ezért is tűnik el a nő, mint egy viharban úszó fehér
hattyú. A szerepcserék – mint a Toldi esetében a báty és az apa
azonosítása – azonban sosem az alkotói önkényen múlik, és nem tetszőleges vagy
ideologikus, mint a nagy botrányt kavaró, Meseország mindenkié című
átírás esetében. A mesei szerepek ugyanis évszázadok alatt kicsiszolt
funkcióval bírnak. Ez a kulturális eltérésekkel együtt is így van. Mondok egy
példát. Hamupipőke figurája például a magyar népmesében fiú, míg Nyugaton lány,
de ez a lényeget nem érinti. A hagyományos népmesékhez nem szabad hozzányúlni,
lehet más meséket, történeteket írni, de nem szabad bevett mesének álcázni. A
német mesékben egyébként azért szerepelnek lányok, mert a német nyelvben a nap
Die Sonne, vagyis nőnemű. A magyar mesékben viszont napkirályfi és holdvitéz
van – vagyis hímnemű. Ugyanez a kulturális különbség máshogyan is tetten
érhető. A híres Grimm-mesékben ugyanazt a történetet más szemszögből mondják el,
mint mi – mondjuk úgy – Keleten. A Grimm fivérek leírásában nem a hőst látjuk a
vándorútján, hanem a királylányt mindenféle bajában, akihez mintegy váratlanul
megérkezik a hős. A királylány története a fontosabb számukra, a hős csak akkor
lép be a képbe, amikor a lány az üvegkoporsóban fekszik. A hős dolga annyi,
hogy életre csókolja a lányt. A magyar népmese ezzel szemben úgy kezdené a
történetet, hogy volt egyszer egy királyfi, aki egy napon elindult az
üveghegyen is túl lévő királylányhoz, közben akadályokba ütközik, legyőzi a
sárkányt és így tovább. Természetesen mindkét – a keleti és a nyugati –
szemszögnek létjogosultsága van. Nem vagyok én valami megkövült vagy busa
magyar – ilyen szláv névvel nem is volnék hiteles ebben a szerepben –, hogy a
magyar formát jobbnak gondoljam, inkább annak örülök, hogy látom, két módon is
meg lehet közelíteni ugyanazt a témát.
A Toldiban a Nagy Lajos király korából származó
Manesse-kódex mellett merít a Pinterest nevű közösségi képmegosztóból is. S ez
a fajta vizuális merítés kézjegyévé vált. Néhány fontos utalás korábbi alkotásaiból: a Képes Krónika világa gyakran felsejlik a filmjeiben, Az
ember tragédiájában Ádám és Éva ahhoz hasonló neonkontúrral rendelkezik,
mint a lélek Desmond Morris A csupasz majom című ábrázolásán, a János vitéz
megidézi a Sárga tengeralattjáró című Beatles-klipet. Ha a
Jankovics-filmeket nézzük, mondhatjuk ezt az eljárást posztmodern gesztusnak is,
ami ebből a szemszögből kifejezetten konzervatív beállítottság, hiszen a vendégszövegek
beemelése nemcsak kulturális tudatot feltételez, hanem a múlt értékeinek
megbecsülését. Kiegyezne a posztmodern jelzővel?
Azzal együtt, hogy az
irodalmi posztmodern egyik legmeghatározóbb magyar alakjának, Esterházy Péternek
a Harmonia Caelestis című könyvét és a szösszeneteit kifejezetten
kedvelem, magamra nézve nem tartom szerencsésnek a posztmodern jelzőt. A
posztmodern amúgy is amolyan világnézet lett, és ebből a szempontból számomra
nem kedves. Ha magamat kellene jellemeznem, szabadelvű, nemzeti, keresztény
emberként írnám le a beállítottságomat. A stílus kérdéséről azonban valóban sokat
gondolkozom, és rájöttem, nem az a fontos, hogy milyen grafikai eszközöket
alkalmazok, hanem az a gondolat, ahogyan megközelítem a tárgyamat. Sokan
mondják, hogy nem lehet eltéveszteni, ha valami magán hordozza a kezem nyomát.
Az az érdekes, hogy mindez úgy jön létre, hogy nem ragaszkodom úgymond egyetlen
stílushoz. A múlt tiszteletével kapcsolatban megkerülhetetlen, hogy nálam ez
azért is alakult ki, mert nagyon rossz a véleményem a jelenről, és rettenetes a
jövőről. Nem elsősorban a kultúrára utalok, mert az csupán következmény, hanem
ahogyan példaképem, David Attenborough is fogalmaz: a világ állapota aggaszt. A
Sárga tengeralattjáróra is szeretnék visszatérni, mert ezzel sokáig
piszkáltak. Egyetlen dolgot vettem át abból az animációból: a csizmákat. A János
vitéznél nekem arra volt szükségem, hogy Jancsit két lábbal a földön álló,
ugyanakkor az ég felé törekvő embernek ábrázoljam. Ezért kellettek a nagy csizmák.
A békaperspektívának tehát filozófiai mondanivalója volt. Heinz Edelmann
grafikus másik találmányát, a drótonhúzós, szecessziós utánérzésű, vurstliszerű
figuramozgatást pedig a János vitéz készítésekor ránk kényszerített, rendkívül
gyors munkatempó miatt integráltuk.
A munkásságát áttekintő
kötet bemutatóján kifejezetten keserűen említette, hogy más grafikusokkal
szemben – hadd utaljak most az Ön által is nagyon tisztelt Kas János vagy
Gyulai Líviusz képi világára – nincs Jankovics-rajzstílus. Miért ismerjük fel
mégis egy-két képkockáról, hogy ez Jankovics-film?
Ez valóban létező
ellentmondás, de én is csak tapogatózom. Számomra sosem a saját rajzstílus volt
fontos, hanem a megkülönböztethetőség. Az 1960-as években nagyon zavart, amikor
egy volt osztálytársam az utcán megkérdezte: „Te még mindig azokat a kis
hülyeségeket csinálod?” Így utalt az akkoriban rendkívül sikeres Gusztáv-sorozatra.
Akkor ért meg bennem, hogy mást kell csinálni, különben rajtam marad, hogy én
csak kis hülyeségeket készítek. A másik Gémes József szűkszavú véleménye az akkor,
vagyis 1977-ben éppen Arany Pálma-díjat nyerő Küzdőkről. Azt mondta
róla: „Nem rossz, de nem annyira jó, mint a Sisyphus.” Még azt sem
szeretem, ha az új alkotásomat egy korábbihoz hasonlítják. Az ember tragédiáját
például önmagáért szerették vagy utasították el. Senki sem hasonlította össze a
Gusztávval vagy a Fehérlófiával. Viccesen úgy mondhatnám:
szeretek még magamtól is különbözni.
A felsorolt filmeket mégis
csak összeköti valami: a küzdés gondolata…
Ez valóban kulcsfogalom
számomra, és nem keverendő össze a küszködéssel. Megszámoltam, hányszor
használja Madách Imre Az ember tragédiájában e két szót. Ha jól
emlékszem, harmincnyolc alkalommal ír a küzdésről, és mindössze egyszer
használja a küszködés szót. Az athéni színben bukkan fel az utóbbi kifejezés,
amikor Miltiadész már tudja, hogy vesztésre áll. Ha az ember öregen és betegen
már csak a túlélésre játszik, az csupán küszködés – én viszont dolgozom. Nemrég
a Toldi egyik megbeszélésén hátradőltem, hogy ha végzünk, azzal én be is
fejeztem az animációs filmes pályafutásomat. Mire régi, kedves munkatársam,
Vécsy Vera gyártásvezető figyelmeztetett, hogy megígértem, ha folytatódik a Magyar
népmesék-sorozat, részt veszek benne. Hiába, ha az embernek olyan kollégái
vannak, mint Vera vagy Mikulás Ferenc producer, nem lehet csak úgy hátradőlni: ilyen
remek munkatársakkal jó együtt küzdeni egy életen át.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|