Magyar MűhelyGyulai Líviusz: JónásA cethal nemeziseVarga Zoltán
Gyulai Líviusz negyedszázada készült szatirikus Jónás-variációjának ökológiai vádirata aktuálisabb, mint valaha.
Huszonöt esztendővel ezelőtt, az 1977-es Új lakókat követően közel két évtizedes
kihagyás után, a Jónás című
rajzfilmmel tért vissza a grafikusművész Gyulai Líviusz az animációs rövidfilmkészítéshez
– időközben sorozatokat jegyzett, a Jómadarakat
(1979–80) és a Tinti kalandjait (1987–89).
A Jónást 1998-ban Cannes-ban a versenyprogramban
vetítették; sikerét követően Gyulai folytatta az animációs rövidfilmeket. A Golyós mese (1999), a Szindbád, bon voyage! (2000), Az én kis városom (2002), a Könny nem marad szárazon (2003), a De Ronch kapitány naplója (2007) vagy Az őrangyal (2009) az utóbbi évtizedek
egyik legmarkánsabb stílusú animációs munkásságát eredményezték itthon. A
rendező Jónás-variációja a bibliai történet szatirikus újraírásától (avagy
átrajzolásától) az ökológiai katasztrófára figyelmeztető vádiratig jut el; a művészre
jellemző ironikus közelítésmód köntösébe burkolt problémák az eltelt
negyedszázad során csak még égetőbb kérdéssé fajultak.
Segítség, hal nyelt el!
Az illusztrátorként jól
ismert művész nem először, nem is utoljára fordult Jónás történetéhez: korábban
rézkarcban dolgozta ki a rajzfilm alapötletét – a cethal „új lakója”
kényelmesen berendezkedik a bálnabendőben –, később Babits Mihály Jónás könyvének 2001-es kiadásához
készített litográfiákat. A mindössze négy perces rajzfilm az előbbi változat
pazar kiterjesztéseként, továbbgondolásaként született, utóbbihoz a közös bibliai
forrás köti. Míg Babits elbeszélő költeménye az eredeti szöveg mind a négy
egységének egyéni átiratát kínálja, addig Gyulai variációja csak a második történetegységre
épít – az engedetlen próféta három napot s három éjjelt tölt a cethal gyomrában
–, amely irracionalitása, csodás elemei révén a köztudatban mindmáig elevenen
él. A bibliai történet Gyulai által is felhasznált mozzanatai Carlo Collodi
meséjében és az abból készült Walt Disney-mesterműben, a Pinokkióban (1940) is megtalálhatók, a teljes Jónás-történet pedig egy
számítógépes animáció, a Jónás és a
zöldségmesék (2002) dolgozta fel – mondani sem kell, Gyulai Líviusz puritán
rajzfilmje a tiszteletbeli előzményre éppúgy nem hasonlít, mint ahogy a
zöldségfigurákat szerepeltető kalandos musical-komédiához (!) sem áll közel
(finoman szólva). Szavak nélkül lejátszódó, csupán két szereplőre – Jónásra és
a cethalra/bálnára – komponált, minimalista látványvilágot kínáló szatírája
voltaképpen az eredeti tantörténetet sajátos robinzonáddá változtatja, amelyben
a szigetnek a cethal belseje feleltethető meg (nem mellékes adalék, hogy Gyulai
Robinson Crusoe-illusztrációkat is
készített). Míg a Pinokkióban az
egyetemes animációtörténet nagy pillanatait tartogató csúcsponton a cethal belső
börtönvilágában is játszódnak jelenetek, érdekes módon a Jónásban csak kívülről – a főhős által vágott „ablakkeretek” mögött
– láthatjuk, mi történik belül, a bálnában. Ebben rejlik egy önreflexív gesztus:
a képmező köralakú leszűkítése a Jónást
a némafilmek jellegzetes vizuális eszközhasználatához közelíti, a maszkolással
készült felvételeket idézi meg. Ugyanakkor ez a képalkotás valamiféle
kívülállói pozíciót is lehetővé tesz a nézőnek: mivel sohasem kerülünk igazán
közel a túlbuzgó Jónáshoz, egyfajta megfigyelőként követhetjük végig, mi történik
„odabent”.
Gyulai Jónásáról nem
tudni, miféle isteni megbízatás elől menekül (ha menekül bármi elől egyáltalán),
a nyitó képsorok in medias res a zúgó
tenger habjait láttatják, egy árva árboc ágaskodik csupán a
csattogó-villámszóró fellegek alatt. A hullámok úgy tűnnek olykor, mintha
kézfejet formáznának, az árboc pedig ceruza vagy toll is lehetne: akár a versíró
Babitsra, akár a rajzoló Gyulaira tett (ön)reflexióként is megállja helyét ez a
geg, amelyhez hasonlót többet is tartogat a Jónás
képi humora. Ilyen mindjárt az árboc átváltozása: oszlopként hősünk álldogál
rajta, gyufaként sütéshez használatos, gyertyaként világítani lehet vele. Jónás
gátlástalanul feltalálja magát, minden a rendelkezésére áll, legyen szó –
újfent önreflexív poénként – a főcím O betűjéről (amely úszógumiként segít a
vízfelszínen maradni) vagy mindenekelőtt a cethalról.
Romboló ezermester
Az elnyeletéstől kezdve éleződnek
ki igazán az addig „ártalmatlanabb” humorral kedveskedő gegek, s a gombszemű pálcikafiguraként
megformált Jónásból egyre inkább antihős válik, míg a súlyos-ormótlan cethal a
tehetetlen áldozat szerepkörébe kényszerül. A Jónás-történetet vizsgáló tanulmányában
az irodalomtudós Hans Robert Jauss (az írás magyarul a szerző Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat –
irodalmi hermeneutika című kötetében olvasható) az engedetlen prófétát „a
modernség deheroizált »hőseinek« távoli őseként” értelmezi, s voltaképpen ehhez
a közelítésmódhoz csatlakozik Gyulai is. A rajzfilm azonban nem a kudarcra
ítélt menekülés vagy az engedetlenség révén teszi antihőssé, hanem azáltal,
amit ez a Jónás magától értetődően tesz: az óriáshalat saját privát „meg nem
újuló” erőforrásaként feléli, elfogyasztja. Kezdetben egy kitört fog, majd – a
kissé abszurd rajzfilmhumor ragyogó példájaként – a bálna testén ejtett köralakú
kivágás jelzik félreérthetetlenül az ember(ke) igényét a korlátlan ki- és
felhasználásra. Jónás előbb csak éhségét csillapítja (a cethalból vágva ki
ebédjét), igényei azonban az önfenntartástól egyre inkább a civilizáció
áldásainak újrateremtése felé tolódnak: fest és fürdőt vesz, a köralakú
kivágások gyarapításával valóságos luxushajóvá változtatja a lassan pöfögő
óriáshalat (még hajóavató ceremóniát is rögtönöz!), s vörösre mázolja a bálna
oldalát.
Jónás cinikus művész, aki
az általa pusztított nagy halban kis halakat fest a vászonra – nem érdektelen
párhuzam, hogy Albert Camus novellája, a Jonas
vagy a mester dolgozik címszereplője festőművész, akit ugyan nem cethal,
hanem a maga ácsolta padlástér sötétsége nyel el. S Jónás romboló ezermester is,
akinek – hasonlóképpen, mint a klasszikus amerikai rajzfilm figuráinak – akár a
semmi közepén is a keze ügyébe kerül bármilyen tárgy, amire csak szüksége van,
a horgászbottól és a fűrésztől kezdve a serpenyőn és a festékesvödrön át a létráig
és a pezsgősüvegig. (Nemcsak a burleszk által ihletett rajzfilmben, de az
élőszereplős burleszkben is találhatunk előképet: A navigátor, Buster Keaton 1924-es klasszikusának főhőse és
menyasszony-jelöltje az óriáshajón rekedve kénytelenek feltalálni magukat; ám Jónás
izgágaságával ellentétben ők legfeljebb maguknak ártanak balfogásaikkal, a
természetnek nem.) Küllemében – leegyszerűsített megjelenítésével – Gyulai
Jónása a Rózsaszín Párduc-széria Kisemberként
emlegetett nevenincs intrikusát idézi; utóbbi mindig pórul jár, a Párduc állandóan
kifog rajta, itt azonban a képlet éppen fordított: ha a Párduc a Kisember
nemezise, akkor Jónás a cethalé. Ahogyan Jónás egyre nagyobb teret igényel (a
természetből, a világból), úgy fogy el a bálna: kiszipolyozva és kilyuggatva a
behemót végül hullámsírba süllyed.
Korábbi és későbbi
műveihez képest komorabb témákkal terhes rajzfilmjével Gyulai bevallottan a
környezet felélésének paraboláját dolgozta ki: „szeretném, ha maguktól jönnének
rá a nézők, hogy a Jónás-film a világ
elpusztításáról szól” (Magyar Nemzet,
1998. május 5.). A „mögöttes jelentést” kínáló animációnak nagy hagyományai
vannak a magyar (és a közép-kelet-európai) filmtörténetben (lásd erről Vörössel festett láncok című esszémet: Filmvilág 2014/6). Ebben a sorban
Gyulai Jónását különlegessé teszi,
hogy az „áthallásos” fogalmazásmódot már nem a diktatórikus berendezkedést
célzó politikai kritika jegyében – s nem cenzurális kötöttségek ellenében – használja,
illetve nem is közvetlenül politikai, hanem ökológiai (az újabb szakzsargonnal
élve: ökokritikai) gondolatok közlését célozza. (Bár nem lehetetlen a politikai
értelmezés sem: Orosz Anna Ida arra hívja fel a figyelmet – a Filmarchivum.hu
oldalon –, hogy a vörössel bemázolt cethal az egykor szuverén államokat
bekebelező Szovjetunióra, a bálna végzete pedig a szovjet expanzió csődjére is
utalhat.) A Jónás teljes mértékben
beleillik az ökotudatos, illetve ökokritikai közép-kelet-európai animációk
kollekciójába (Gerencsér Péter nemrég közölt hiánypótló esszét ezekről a
művekről: Filmvilág 2020/12), s
azt a vonulatot példázza, amely azt fürkészi, hogy az ember miként zsákmányolja
ki az erőforrásokat s teszi tönkre az ökoszisztémát.
A Jónás befejezése mégis kétértelmű, ez pedig az eredeti
Jónás-történet szokatlan végszavával rokonítható, a (szó szerint) nyitva
hagyott kérdéssel (amely Jauss szerint „a mai olvasó számára minden bizonnyal
meglepően modern”). Miután Gyulai Jónása ismét a tengerben hánykolódik, újra
cethal nyeli el – s minthogy rögtön a vége főcím következik erre, joggal
sejthetjük, hogy minden kezdődik elölről, Jónás ezt a jószágot is „feléli”
majd. Csakhogy a főcím után még egyszer láthatjuk a nyugodtan úszkáló, (akkor
még) sértetlen cethalat, s néhány másodpercre elbizonytalanodunk: talán –
bármily valószínűtlen is ez – Jónás tanult a történtekből, s ezentúl
mértékletesen és józanul bánik a természettel. Mielőtt azonban ez a halvány
reménysugár felülírná a korábbi történések borúlátó diagnózisát, szép csendben
– szinte észrevétlenül – eltűnik a bálna egyik foga. Emlékeztetőül: az első
cethal felélésének folyamata is egy fog kitörésével kezdődött…
Az esszé szerzője a Magyar Művészeti Akadémia
Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasa.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
