Kultuszmozi

Psycho 60: Beszélgetés Végh „Vozó” Zoltánnal

Belebújni Hitchcock bőrébe

Varga Zoltán

Magyar szerelmeslevél Hitchcock főművéhez: hatvan színésznő szerepel a hatvanéves Psycho újraforgatott zuhanyjelenetében.

Kis csúsztatással a filmtörténet eddigi bő százhúsz évének éppen a felezőpontján áll a kereken hatvan esztendeje bemutatott Psycho. Miként a film menetében majdnem a játékidő felénél hoz radikális fordulatot a zuhanyjelenet felzaklató attrakciója, drasztikusan lezárva az addigi központi hős, Marion Crane történetét, úgy maga a Psycho is fordulópont a filmtörténetben: innentől kezdve a vásznakon és képernyőkön egymásra licitálnak a borzalomjelenetek, s Norman Bates nyomában egymással versengenek a kéj- és sorozatgyilkosok. „A Psycho a határ, mely után nem lehet filmet csinálni a régi módon, mert ez a film merte először kimondani, hogy itt az új világ, de korántsem szép, valami legyőzött mindent, ami emberi volt” – fogalmazott Király Jenő (A film szimbolikája II/2).

Ha Hitchcock volt a mozi Shakespeare-je, akinek munkásságát éppúgy könyvtárnyi szakirodalom tárgyalja, mint az „avoni hattyúét”, akkor a Psycho az angol-amerikai filmrendező Hamletje: külön blokk a nagy remekmű titkait fürkésző elemzések, esszék, tanulmányok, monográfiák áradatában. A nemzetközi szakirodalom gazdagságából nyújt ízelítőt a Metropolis folyóirat 2004/1-es száma; a magyar fogadtatástörténetből kiemelendő Janisch Attila esszéje (Filmvilág 1993/10), Báron György kismonográfiája (Alászállás az alvilágba), a közelmúltból pedig Király Jenő több mint negyven oldalas, lenyűgöző Psycho-analízise, amely utolsó könyvében, A mai film szimbolikájában olvasható. Hitchcock főműve természetesen az alkotókat is mindmáig inspirálja, köztük a hazai filmeseket. A zuhanyjelenetet itthon jobbára röpke pillanatok erejéig idézték meg: Janisch Attila az Árnyék a havon, Csáki László pedig Néhány szó című animációja egy-egy képsorában. Érdekes módon a Psychóhoz legerősebben kapcsolódó magyar (tévé)film, Fazekas Lajos Defektje a zuhanyjelenetet csak nagyon közvetett módon idézi (a Defektről részletesen lásd Hegedüs Márk Sebestyén írását a Filmkultúra online-on).

A Psycho-tisztelgések hazai sora a jeles évforduló alkalmával alighanem az eddigi legmerészebb projekttel bővült. Végh „Vozó” Zoltán és csapata újraforgatta a zuhanyjelenetet, azzal az alapvető és meghökkentő különbséggel, hogy snittenként más-más színésznő látható: pontosan hatvanan keltik életre Marion Crane, illetve „Mrs. Bates” alakját. A televíziós sorozatokban dolgozó harminchat esztendős rendezővel a Psycho 60 ötletéről, megvalósításáról és persze az eredeti jelenetről, valamint a tökéletes – és tökéletlen – másolatokról beszélgettünk.

*

Több éve töltesz fel egyszerre informatív és humoros videóesszéket a Hitchcock Challenge nevű YouTube-csatornádra. Kronológiai sorrendben elemzed Alfred Hitchcock filmjeit, és ezidáig az 1935-ös 39 lépcsőfokig jutottál. Amikor megkérdeztem tőled, hogy a Psycho bemutatójának hatvanadik évfordulójára készülsz-e különkiadással, nem hittem, hogy a felvetésből olyan „hógolyó” válik, amely a Psycho 60 létrejöttének „lavináját” eredményezi.

Mielőtt emlékeztettél rá, hogy hatvanéves a Psycho, nem is voltam tudatában az ünnepi évfordulónak, és arra sem gondoltam, mivel készülnék erre. Azt viszont korábban is tudtam, hogy ha a Hitchcock Challenge-ben eljutok a Psychóig, valami különlegesre lesz szükség. A jelenet újraforgatására gondoltam, ami lehetetlen feladatnak tűnik elsőre, de ha a képsort nem mint „nagy egészet” nézzük, hanem a snittek egymásutánjaként tekintünk rá, akkor a snitteket újra lehet gyártani egyenként. Amikor az ember ezt eldönti és felfogja, kezelhetővé válik a feladat. Minden egyes snittet – szám szerint ötvennyolcat – külön-külön meg lehet csinálni, összerakva őket pedig úgy fog kinézni a képsor, mintha profi film lenne. Az összes snittet kategóriákra bontottam, szerkesztettem egy brutális Excel-táblázatot, amelyben minden képhez tartozik több tucat oszlop; listáztam, mire kell figyelni: van-e benne vér, láb látható-e vagy váll, látunk-e arcot vagy nem stb. Ez a projekt a te ötletedre az én fejemből pattant ki, de a csapat alaptagjai nélkül nem jöhetett volna létre. Sváb-Kovács Szilveszter gyártásvezetőnek olyan mély hite volt ebben a munkában, hogy azt nem tudom elmondani; Bagi Ákos operatőr ugyanolyan megszállott, mint én, és elképesztő, ahogyan kockáról kockára másolta a világítást; és miként Hitchcockot támogatta a felesége, Alma Reville, úgy állt mellettem a menyasszonyom, Garaczi Aranka, nélküle biztosan nem ment volna. A színésznők közül Trokán Anna mondott elsőként igent a felkérésre; ő utána annyira lelkesen segítette a projektet, hogy az hatalmas motivációt jelentett a csapatnak, a nevek pedig újabb neveket hoztak.

Hitchcock egész életművében rendszeresen alkalmazta a montázs formanyelvi eszközét – A férfi, aki túl sokat tudott koncerttermi merényletének ritmikus montázsától kezdve az Idegenek a vonaton főhősét és gonosztevőjét váltogató párhuzamos montázson és a Hátsó ablak Kulesov-effektust újragondoló vágásain át a Madarak vagy a Téboly képtöredékekbe komponált rémségeiig. A korai Hitchcock-filmek közül a Szabotázs késelésbe torkolló konyhai jelenete pedig, ha távolról is, a zuhanyjelenetet vetíti előre. Visszanézve úgy tűnik tehát, mintha Hitchcock egész életében a Psycho zuhanymontázsára készült volna.

Igen, Hitchcock a montázs nagymestere volt: a lehető legtöbbször montázzsal oldott meg minden bonyodalmat. Persze használta a hosszú beállítást is – mint A kötélben –, de amit igazán tökélyre fejlesztett, az a montázs. Ma már nem így vágnák meg ezeket a jeleneteket, mindegyik pár kockával tovább tart, mint amennyire kellene. Ezáltal jobban fölfogja a néző, de ettől lesz olyan érzésünk, hogy nagybetűs Snitteket látunk, a „Snittmúzeumban” sétálunk: látjuk a képeket egymás után, és miután kijöttünk a teremből, összeáll a történet. Hitchcock piedesztálra emelte a snitteket, ma már ez nem jellemző hozzáállás.

Csak a zuhanyjelenetet cikkek, esszék és könyvfejezetek miriádja elemzi, még külön könyvet is szenteltek neki, sőt, 2017-ben egészestés dokumentumfilmben is boncolgatták (78/52: Hitchcock’s Shower Scene). Mindmáig magasztalják az elvontság és az érzékiség hihetetlenül kényes egyensúlyát: sem a meztelenséget, sem a vérontást nem láthatjuk közvetlen módon, a kép- és mozdulattöredékek együttese által a fejünkben mégis teljessé válik az élmény. Hogyan látja olyasvalaki ezt a montázst, aki történetesen éppen újraalkotja, és kívülről tudja az egészet?

Technikai szempontból arra jöttem rá, hogy nagyságrendekkel bonyolultabb, mint eredetileg hittem. Minden egyes snittel sokat kellett foglalkozni, ahogyan Hitchcock is „megsimogatta” mindegyiket. Neki sem véletlenül tartott összesen hét napig, hogy leforgassa, szép lassan állt össze: ettől ilyen kifinomult. Olyan, mintha egy szoborról beszélnénk, melynek az apró hajlatait ötödik körbejárásra sem veszed észre, csak akkor fedezed fel azokat, amikor elkezded te magad kireszelni-kicsiszolni a szobrot, és rájössz, hogy még kisebb ráspolyra van szükség, még kisebb csiszolóra, még kisebb smirglipapírkával azt a sarkot is meg kell csiszolni. Minden snittnél rengeteg részletre kellett figyelni. Nekünk azért volt nehezebb, mert mi újragyártottunk valamit; Hitchcocknak annyival volt könnyebb, hogy ő bármire azt mondhatta, hogy „ez így jó lesz”. Mi a lámpákat is megpróbáltuk odahelyezni, ahol eredetileg álltak, a díszletet is igyekeztünk úgy megépíteni, hogy olyan legyen, mint Hitchcocknál. Ez nem mindig sikerült: a csempék például nem ugyanakkorák, és erre csak menet közben jöttem rá.

Olyan, mintha egy kicsit „átszellemültél” volna Alfred Hitchcockká…

Ha az ember bele akar bújni Hitchcock bőrébe, ha meg akarja tudni, hogy mit érzett a mester, hogyan gondolkodott, min ment keresztül, miért hozta éppen azokat a döntéseket, ahhoz úgy kerülünk a legközelebb, ha megcsináljuk mindazt, amit ő csinált. Egy tökéletes másolattal tudunk a legtöbbet tanulni a filmkészítésről. Nem csak mi forgattuk újra a zuhanyjelenetet, mások is megpróbálták már: a YouTube tele van ilyen képsorokkal, de ezek elnagyolt, igénytelen munkák. Nem véletlen, hogy Hitchcocké a mestermű, az említett utánzatok meg... nos, nem azok.

A projekt legkülönösebb eleme, hogy minden snittben más színésznő(k) szerepel(nek). Mi vonzott ehhez a megoldáshoz, és hogyan sikerült kivitelezni?

Úgy gondoltam, ha csak simán újraforgatjuk a jelenetet, az nem elég méltó a hatvanadik évfordulóhoz; ennek nehéz feladatnak kellett lennie. Nehéznek, de még megvalósíthatónak: láttam fázisonként, hogyan lesz kidolgozható. Az pedig szép főhajtás, hogy hatvan színésznő szerepel benne. Hitchcock imádta a színésznőket; még ha az ellenkezőjét híresztelik is róla, tisztelte őket a maga módján. Adódik a rokonság Pálfi György filmjével is, a Final Cuttal, ahol láthattuk, hogyan működik az a koncepció, miszerint minden snittben másvalaki viszi végig ugyanazt a cselekvést, mozdulatot. Nem féltem tehát, hogy nem lesz követhető. Ez az elhatározás egyfelől megnehezítette a gyártást, hiszen hatvan színésznővel sokkal nehezebb forgatni, mint eggyel; másfelől viszont megkönnyítette, mert így mindenkitől csak pár órát kellett kérnem, hogy áldozzon erre a projektre. Ennyi mindenkinek volt – hét napra senki sem mondta volna, hogy „a tietek vagyok”. Hihetetlen felkészültséggel érkeztek a színésznők, pedig valakinek csak a lábát, másnak csupán a kezét látjuk; Hartai Petra például úgy jött, hogy „letáncolta” a mozdulatát, vagy Gubás Gabi is pontosan tudta, hogyan fordítsa a karját. Nagyon igazságtalan lenne a többi ötvenöt színésznővel szemben, ha akár csak öt nevet emelnék ki; mind a hatvanan „leg”-ek valamiben. De ha egyvalakit kellene kiemelnem, akkor bátran mondhatom, hogy az Törőcsik Mari. Egy megvalósult álom, hogy vele vehettük fel az utolsó snittet.

A zuhanyjelenetet számtalanszor imitálták a thriller és a horror, illetve a giallo és a slasher műfajok alkotói, de rengeteg paródiája is készült. Évtizedek óta jó eséllyel előbb találkozik a néző egy idézettel, utánzással, mint az eredetivel.

Először a Rendőrakadémia 3-ban találkoztam vele, abban a jelenetben, amikor Zed késnek tűnő fogkrémmel riogatja zuhanyozó szobatársát, Sweetchuckot. Csak később, a Psychót látva jöttem rá, hogy mi ennek a jelenetnek a háttere. A zuhanyjelenet ma már akár külön zsánernek is mondható.

A másolatok és idézetek népes táborában kitüntetett – ám nem éppen becses – hely illeti meg a Gus Van Sant-féle kiátkozott Psycho-remake képsorait. A te projekted nyilvánvaló rokonságban áll vele, miközben – számomra legalábbis – homlokegyenest eltérő irányt képvisel. Mit gondolsz erről a változatról?

Büszke vagyok Gus Van Santra: bátor és hatalmas lépés, hogy ezt az utat választotta; nem lehet annál közelebb kerülni Hitchcockhoz, mint amilyen közel ő jutott hozzá. Van Sant megcsinálta azt is, ami technikailag Hitchcocknak nem sikerült, a szemről induló variózás és az ablakig mozduló kocsizás nála megszakítatlan snitt (Hitchcocknak vágnia kellett, miután Alma kiszúrta, hogy Janet Leigh nyelt egyet). A bevágott viharfelhők, megmondom őszintén, nekem tetszenek, a vágás ritmusát pedig jobbnak tartom, látszik rajta a filmiparban eltelt harmincnyolc év. Az viszont nem tetszik, hogy játszik a kamerasebességgel: ugyanaz az esztétika áll mögötte, mint a felhők bevágásánál, de éppen ettől lesz sok. Csak akkor értékelhető Van Sant zuhanyjelenete, ha az eredetihez hasonlítjuk: felfogható úgy, mint variáció egy témára. Ez az ínyencek számára nagyon érdekes megközelítés lehet. Amit mi csináltunk, hasonló, csak könnyebben megérthető és elfogadható mind a nagyközönségnek, mind a filmrajongóknak, mert ez csak három perc, csupán a kulcsjelenet. Nem valami mást akartunk elmondani, hanem szóról szóra ugyanazt és ugyanúgy, mint a mester. Gus Van Sant ebbe beletette az egóját, ami sokaknak nyilván nem tetszik. De úgy vagyok vele, hogy bárcsak megcsinálhatnám azt, amit ő, és bárcsak annyian utálnának emiatt, ahányan őt utálják ezért. Azt meg kell jegyeznem, hogy sajnos még egyszer sem tudtam végignézni a Van Sant-féle Psychót úgy, hogy ne aludtam volna el rajta. (nevet) Mindazonáltal nagyon szívesen végigmentem volna azon az úton, amit ő végigjárt. Arra vágyom, hogy Gus Van Sant és/vagy Patricia Hitchcock tweeteljen a Psycho 60-ról. Ha ez megtörténne, akkor már békében vagyok magammal, az már valami.

Hol látható a Psycho 60?

Mindenki megnézheti! Az interneten már lefoglaltuk a címet (http://psycho60.hu), ott fönt lesz örökre, hacsak le nem tiltatják. Ez a képsor nem fesztiválra készült, nem kiválasztott közönségnek szól, nem azért csináltuk, hogy díjesőt hozzon, hanem hogy bárki megnézhesse. Azért készült, mert hatvan éves a Psycho. Ez nonprofit projekt volt, ezért nem is akarnám, hogy nehéz legyen hozzáférni. Mindenki kedvességből, szeretetből, ingyen jött el közreműködni: én magam megdöbbentem, mennyien vettek részt szívesen ebben, és kérték, hogy benne lehessenek. Az a minimum, hogy hozzáférhető legyen. Az egyik oka, hogy újraforgattam, éppen az volt, hogy az emberek – főként a fiatalok – tudjanak róla. Hatvan színésznő a zuhanyozóban, ez kattintásvadász cím; aki megnézi, legalább egyszer olvassa Hitchcock nevét, legalább egyszer megnézi a Psychót, látja az eredeti vagy az újraforgatott zuhanyjelenetet, tanul, érez valamit a közös filmművészeti örökségünkből. A Madarak a kedvenc Hitchcock-filmem, de ha arra gondolunk, mi marad(t) a Hitchcock-életműből, a Psychónál kötünk ki. Mennyire érdekes, hogy egy ember életműve mivé kondenzálódik, mi marad belőle ötven, száz, ötszáz vagy ezer évvel később! Neki ez az egyetlen jelenet, sőt: a kés-emoji marad(t), szerintem – ma már – ez az öröksége. Újabb hatvan év múlva százhúsz éves lesz a Psycho, akkor már nem biztos, hogy emlékezni fognak a zuhanyjelenetre, de a kés-emoji az akkori iPhone-okban és Androidokban ott lesz. Egy ember teljes életműve egy rajzocskában kondenzálódik: erre jöttem rá, mialatt ezt az egészet csináltam. Ez egyszerre szörnyű és fantasztikus.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2020/11 23-26. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14696

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -