Kádár-kori cenzúraKádár-kori filmcenzúra: A tanúMegint TanúBáron György
A szocialista országokban nem utólagos cenzúra működött, hanem már az első forgatókönyvi változattól folyamatos beleszólásról beszélhetünk. Az ezredfordulón beindult filmfelújítási program az utóbbi két-három évben komoly lendületet vett. Míg 2017-ig mindössze tizenhét mozgóképet restauráltak, most évente 25-30 felújított kópia kerül ki a laborból és az archívumból. Csak néhány az elmúlt időszakból: Jancsó Szegénylegények-je, Makk Szerelem-je, Huszárik Szindbádja, Mészáros Örökbefogadása, legutóbb Gaál István Sodrásban-ja, amelynek ezen az őszön Velencében volt a bemutatója. Ebbe a sorba illeszkedik az idén Cannes-ban (ismét) ünnepelt A tanú. Utóbbinál nem csupán filmfelújításról, vagyis értékőrzésről van szó. Ez csak a dolog egyik oldala, a másik az úgynevezett cenzúrázatlan változat helyreállítása, amely több ponton különbözik a mozikban, majd a cannes-i fesztiválon anno bemutatott, s legutóbb a 2006-os MOKÉP-lemezen kiadott verziótól. A „cenzúrázatlan változat” megjelölés nem pontos, mert ilyen verzió soha nem létezett, ezért azt nem is lehetett helyreállítani. Nem arról van szó, mint a hollywoodi filmeknél, hogy a mozikba kikerült producer’s cut mellett lappangott egy director’s cut, amely az alkotó eredeti szándékait tükrözte, s amelyet később elő lehetett venni, szükség szerint felújítani, vetíteni, DVD-n kiadni. A tanúnak nincs ilyen eredeti verziója, miként a többi magyar filmnek sincs. Ez abból fakad, hogy az úgynevezett szocialista országokban nem utólagos cenzúra működött, hanem már az első forgatókönyvi változattól folyamatos beleszólásról beszélhetünk, amolyan húzd meg-ereszd meg, csiki-csuki játékról a hatalommal. Tudjuk, hogy a film elindítását Újhelyi Szilárd közbenjárására maga Aczél György hagyta jóvá. Ugyancsak közismert, hogy a forgatás közepén le akarták állíttatni a gyártást, vagyis a filmkészítés minden fázisa a politika figyelő tekintete előtt zajlott. „A leállás után átírásokat kértek tőlem. Később Aczél mellém adta ideológiai komisszárnak Rényit” – mondta Bacsó Gervai Andrásnak (Gervai: A tanúk, Saxum, 2004. 102. o.) Ez azzal járt, hogy a cenzúra már a forgatókönyvi, majd a forgatási szakaszban változtatásokat kért, utóbbit nem kisebb kultúrpolitikai potentát hajtatta végre, mint Rényi Péter, aki nem csak a Népszabadság főszerkesztő-helyettese és az aczéli kultúrpolitika egyik kulcsfigurája volt, hanem a Filmművészeti Tanács elnöke is. A tény, hogy a kontrollt ilyen magas rangú kultúrpolitikusra bízták, arra utal, hogy a készülő filmnek kiemelt jelentőséget tulajdonítottak. Ez egyrészt magából a témából fakadt, mivel a kádári ideológia egyik legérzékenyebb pontját érintette: a viszonyt az ötvenes évekhez, amely a kontinuitás-diszkontinuitás széles skáláján mozgott, Moszkva és a keleti blokk felé inkább az elsőt, a magyar közvélemény és főleg Nyugat felé inkább a másodikat hangsúlyozva – utóbbihoz eredményesen használva fel a filmes magyar új hullám nemzetközi sikereit. A vezető politikusok személyes érintettsége is sokat nyomhatott a latban, elvégre Aczél, Újhelyi, sőt, maga Kádár is a rákosista koncepciós eljárások áldozata volt, s mindehhez adódott a Nagy Imre-per friss emléke. Bacsó egybehangzó visszaemlékezéseiből tudjuk, melyek voltak azok az epizódok, amelyeket Rényi kívánságára kellett leforgatnia, s az anyagba beillesztenie, vagy éppen kihagynia. „Szerinte a film nagyon egyoldalúan bírálta a kommunistákat, javasolta, mutassuk meg a szélsőjobbot is, az akkor még elevenen élő fasisztákat. Így került a filmbe egy nyilas tűzoltóparancsnok.” (i. m. 102. o.) Rényi ezzel nagy buzgalmában bakot lőtt, mert az a tény, hogy a kommunisták még a nyilasok szolgálatait is elfogadták, semmivel nem tüntette fel jobb színben őket. Így látta ezt Bacsó is: „Elfogadtam az érvelését, s beleírtam ezt a figurát, részben, mert a figura gazdagította a filmet, részben ez volt az egyetlen lehetőségem a film megmentésére.” (i. m. 102 o.) Beleszólt a filmkészítésbe Orbán László akkori kulturális miniszter is, aki kivágatta a „Dániel és bandája” fordulatot, nehogy a nézők a Rajk-perre asszociáljanak. Ezek nem lényeges beavatkozások, de mindenesetre nem az eredeti alkotói szándékból erednek, még ha Bacsó, aki remek dramaturg is volt, a film hasznára tudta őket fordítani. Akadt azonban fontos, a lényeget érintő változtatási kérelem is. Orbán miniszter – emlékszik vissza Bacsó – elrendelte, „pótfelvételben föl kellett vennem, hogy a film végén, az elmaradt kivégzés után a börtönigazgató odacsoszog, nézi a listát, Pelikán azt kérdezi: ’És Dániel Zolival mi van?’ – Nézi a listát: ’Őt már régen kiengedték.’” (Andor-Kende-Szabó B.: Bacsókönyv (Napvilág, 2007. 124. o.) Ez messze áll az eredeti alkotói szándéktól, elvégre a film minden epizódja, bármennyire abszurdnak is tűnik, valóságos, a kiürített uszodától a szocialista szellem vasútján át a magyar narancsig és a koncepciós perre készülő szereptanulásig – az egyetlen, ami nem valóságos, hogy a Rajkot idéző figurát, ellenétben a történelmi tényekkel, a film végén hazaengedik. Mivel az eredeti snitt nincs meg, csak a kényszerűen újraforgatott, ez került az úgynevezett „cenzúrázatlan verzióba” is, holott egyértelműen a lényeget érintő cenzurális beavatkozás terméke. Négy olyan jelenet is fennmaradt, amelyek visszakerültek a helyükre. Mindegyik régóta ismert, elvégre a MOKÉP 2006-os DVD-kiadásának extrái között láthatóak voltak. Ezek sorrendben a következők. A film negyvenötödik percében, amikor Pelikánt másodszor is bebörtönzik, a püspökkel folytatott párbeszédet, amelyben a főpap mind intellektuális, mind morális fölkénybe kerül a gátőrrel szemben, teljes egészében újra kellett forgatni. A cenzúrázott verzióban Pelikán a szocializmus építésének szépségeit ecseteli a püspöknek, erősen vezércikk-ízű mondatokban. „Ha most néha megnézem a filmet, mindig behunyom a szemem, annyira nem szeretem ezt a jelenetet. Falsnak érzem” – mondta Bacsó Andor Tamásnak (i. m. 123.o.). A másik lényeges változtatás a hetvenötödik percnél a sötétzárka-jelenet, amelyben Pelikán találkozik a bebörtönzött Dániellel. A félhomályos börtöncellában folytatott dialógus a film legnyomasztóbb három perce. Ebben Dániel azt állítja, nem az a fontos, ő bűnös-e, hanem az, hogy neki bűnösnek kell lennie. „Lehet úgy is bűnös az ember, hogy nem is tud róla” – mondja letargikusan, mint aki már mindenbe beletörődött. Ez a rész teljes egészében kimaradt a cenzúrázott változatból. A harmadik epizód, amelyből fennmaradt az eredeti felvétel: a börtönudvar az akasztófával. Itt két változtatást eszközölt a hatalom, s e kettő jól mutatja a cenzúra teljes kiszámíthatatlanságát. Közülük az első lényegi. Az eredeti változatban a jelenet Pelikán félközelijével indul, amint megáll az udvarra vezető rácsos ajtó mögött, kilép, felnéz, s egy téglafallal körülvett kivégzőnégyszöget lát, a fal tetején fegyveres őr járkál. A cenzúrázott verzióból ez a két néma beállítás kimaradt, alighanem azért, mert túl sötétnek, drámainak találhatták a film egészéhez képest. Itt ugyanaz a megfontolás működhetett, mint a sötétzárka-jelenetben: a hatalom igyekezett a filmet a tragédia felől a vígjáték irányába tolni. A másik változtatás inkább nevetséges, s jó példája lehet annak, mire is ugorhattak az éber cenzorok. Az eredeti felvételen a börtönőr azt mondja: „Tűnjön el, vagy a seggibe lövök.” Ezt újra kellett szinkronizálni, a következő szöveggel: „Tűnjön el, mert még dühbe gurulok.” Több filmrendező is beszámolt arról, hogy időnként, számukra is meglepetésként, a legártatlanabb mondatok estek a cenzúra áldozatául. Ez a fajta kiszámíthatatlanság növelte az alkotó kiszolgáltatottságát, elvégre arra nem nagyon lehetett épeszű magyarázatot adni, miért nem használhatta a bunkó börtönőr a „seggibe lövök” fordulatot, miért kellett olyan finoman fogalmaznia, mint egy vasárnapi iskolai kedvesnővérnek. „Ilyen infantilis dolgok voltak…” – jegyezte meg Bacsó (Beszélgetés Hirsch Tiborral. A tanú. DVD. MOKÉP, 2006). Mivel mindkét eredeti felvétel megmaradt, ez a két változtatás könnyen helyreállítható volt. A harmadik, leglényegesebb belenyúlás a börtönudvar-jelenetbe, amelyről korábban esett szó – Dániel felmentése –, eredeti felvétel híján nem volt helyrehozható, maradt a régiben. Pontosabb ezért úgy fogalmazni, hogy nem cenzúrázott és cenzúrázatlan változatokról beszélünk, hanem két verzióról, amelyek közül az elsőn a cenzúra erősebben, a másikon halványabban hagyta rajta bélyegét, s ezért az utóbbi közelebb áll az eredeti alkotói szándékhoz. A negyedik változtatás, a film vége nem a cenzúrával függ össze. Az eddig ismert moziverzióban Pelikán felszáll a zsúfolt pesti villamosra, mellette Virág elvtárs nyomakszik a tömegben. „Visszasírnak még maguk engem” – mondja Virág. „Hát, erre azért nem mernék megesküdni” – ezek Pelikán és a film utolsó szavai. A másik befejezésben nincs se villamos, se Virág, a gátőr elsétál a napfényes pesti utcán, s belevész a belváros békés forgatagába. Az úgynevezett cenzúrázatlan, restaurált kópiába e második került be, azt sugallva, hogy Bacsó hatalmi nyomásra tette volna be (vagy egyáltalán forgatta volna le) a villamosos zárást. Magam nem találtam nyomát, hogy a jelenet a cenzúra kívánságára került volna a filmbe. Bacsó Péter minden interjújából az derül ki, két vége-változatot készített, s sokáig vívódott, amíg végül a villamososat választotta. Bármilyen különös, nem azért, mert a politikai elvárásoknak kívánt volna megfelelni, hanem ellenkezőleg: azért, mert ezt tartotta a szomorúbbnak és igazabbnak. „Ez a saját meditációm és ingadozásom volt a két befejezés között. – mondta Hirsch Tibornak a 2006-os DVD rendezői kommentárjában. – Mikor kinyílt előtte a város és elvegyült a tömegben, ez egy optimistább befejezés volt. Evvel a (villamosos – B. Gy.) befejezéssel azt akartam sugallni, hogy még nagyon közel van a múlt, még nagyon itt van, érintésközelben. Egy villamoson utazunk, egymáshoz szorulva, mint a heringek, mint egy akváriumban együtt kell élnünk tovább. Ez, úgy érzem, egy realistább, kicsit pesszimistább vége a filmnek, mint a kitáruló, napfényes pesti körút.” Hasonlóan nyilatkozott Andor Tamásnak: „A film utolsó jelenete, hogy a villamoson együtt áll Virág elvtárs és Pelikán, és mint egy akváriumban, tátognak, jellemezte az akkori magyar társadalmat. Egymás mellett éltek azok, akiket börtönbe zártak, és akik börtönbe zárták őket. Ez máig élő dolog.” (Bacsókönyv. 126. o.) Paradox módon az alternatív finálé, amelyben hősünk elvegyül a tömegben, ma erősebbnek, megrendítőbbnek, mert kevésbé korhoz kötöttnek tűnik, mint a Bacsó által választott vég, a találkozás a hajdan rettegett főelvtárssal. De ez ebből a szempontból mindegy. Az eredeti változat helyreállításánál nem az ízlés és a vélemény számít, hanem a hűség az alkotói szándékhoz. Már ha ez egyáltalán rekonstruálható.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
