Kritika

Víkend

Túllőttek a célon

Soós Tamás Dénes

Nem a Víkend hozza el a magyar thriller reneszánszát.

Velejénél ragadni meg az aktuális közérzetet sosem állt távol a magyar thrillertől. A legékesebb példa András Ferenc Dögkeselyűje 1982-ből, melyben a kirabolt taxisofőr öntörvényű igazságosztása a rendszer elleni lázadás szimbólumává vált. A partvonalra szorult, célját vesztett értelmiségi szorongását közvetítette a Kontroll is, ami A nyomozóhoz hasonlóan az ezredforduló utáni, egyre kuszább utakon barangoló énkeresés élményét tükrözte. De említhetnénk a Szabadság – Különjáratot is, ami az ‘56-os forradalom előtti géprablás ürügyén a manapság aktuális „menni vagy maradni” dilemmát tapogatta körül.

A Víkendre is rápréseli bélyegét a korhangulat – a Duna-mély pesszimizmus és az embertársakba vetett hit szertefoszlása. A történet eleinte a Gyilkos túra erdélyi variációjának tűnik, ám az alaphelyzetet – egy simlis ügyvéd-házaspár és a felmentetett építési vállalkozó illegális vadásztúrára indulnak Erdélyben – végül nem a helyi lakosok és a fővárosi hobbivadászok konfliktusára élezi ki, hanem arra, ahogy a korrupt elit felszámolja önmagát, mikor csupán feltételezett bűntények miatt kezdik zsarolni egymást.

A thriller gyakran fakasztja izgalmait gátlástalan ármánykodásból, ám a Víkend alkotói érezhetően túllőttek a célon. Nemcsak arról van szó, hogy a történetbe nem helyeztek akárcsak némileg pozitív hőst, és ezzel megtagadták a nézőtől a thrillerben nélkülözhetetlen azonosulási pontot, hanem olyan egydimenziósan negatívra írták a figurákat, hogy azok antihősként sem tarthatnak számot az érdeklődésre. Az ügyvédnő (Gryllus Dorka) alakját ugyan árnyalták némileg a szexjelenetekkel, ahol a domináns, nagyszájú nő eleinte önként veszi fel az alávetett pozíciót, ám taszítóan vulgáris természetével messze áll attól, hogy a megalázkodás/függés lélektanát feltáró, fassbinderi karakterré váljék – a tesze-tosza férj és a humánum szikráját sem villantó vállalkozó pedig csupán a thrillerdramaturgiát működtető, emberi arcot nélkülöző papírfigurák maradnak. Mátyássyt az Utolsó idők után ismét a szituáció feletti kontrollját elvesztő ember válaszreakciói érdekelték. A Víkend ívét a magabiztos ügyvédnő személyiségének széthullása rajzolja meg, ám jellemfejlődése ellenére sem válik belőle ideális thrillerhős. A műfaj alapvetően az összeesküvés révén veszélybe kerülő és aktivizálódó átlagembert mozgat, aki felnő a szokatlan kihívásokhoz – a Víkend antihősnője viszont épp ellenkező utat jár be, a számára idegen környezetben egyre inkább megroppan és a történet előrehaladtával passzív áldozattá válik.

A Víkend összességében olyan benyomást kelt, mintha az alkotók túl akarták volna teljesíteni a ritkán készülő magyar thrillerre nehezedő elvárásokat. Túl sok csavart szerelnek a történetbe, túlbonyolítják az átverések szövevényét, eredeti fordulattal mégsem szolgálnak. A megidézett külföldi mintáktól – a Gyilkos túrától, a Szalmakutyáktól, az Eden Lake-től – ugyan következetesen eltérnek, de nem passzintanak sajátosan, netán archetipikusan magyar történetet a helyükre. Amerikai séma alapján megszülethetett volna az Erdélyi Láncfűrészes Mészárlás is, amelyben az irracionális fenyegetést jelentő erdélyiek lekaparják az úri bűnözők arcáról a vastag bőrt és a civilizáció hámrétegét. A Víkend azonban politikailag korrekt, a vadászó városiak a halált, az esküvőre készülő erdélyiek – többnyire – az életet képviselik. Ennek ellenére az utóbbiak nézőpontját is problémás felvenni, mert nem felderítik a bűnügyeket, hanem az egymásra mutogató gyilkosok meséi alapján állnak bosszút, csökkentve ezzel a gonoszok megbűnhődésével járó katarzisélményt.

Hiába bánik tehát magabiztosan az információadagolással és mozgatja jó tempóban a párhuzamos történetszálakat Mátyássy, és hiába fényképezi fenyegetően grandiózusra a Kárpátok ormait és erdőit Győri Márk, a filmből nemhogy kipereg, de tiszteletét sem teszi benne az a zsigeri, gyomorba vájó feszültség, amely a műfaj klasszikusainak sajátja. A Víkendet nem fogja egybe markáns szerzői vízió vagy tényfeltáró hevületű társadalomkritika sem, és ahhoz, hogy kiábrándult közérzetéhez jobban passzoló dark thrillerré váljék, hiányzik belőle a horrorisztikussá keményedő atmoszféra és az ember/bűn természetéről tett erős állítás is. A Víkend így a műfajnak csak a minimumát nyújtja – és ez még egy olyan filmgyártásban is kevés, ahol a thrillernek nincs erős tradíciója, de egy Dögkeselyűje, Defektje, Kontrollja mégis született.

VÍKEND – magyar, 2015. Rendezte: Mátyássy Áron. Írta: Gál Péter, Tóth Csaba és Mátyássy Áron. Kép: Győri Márk. Zene: Hérincs Dániel. Szereplők: Gryllus Dorka (Márta), Simon Kornél (László), Lengyel Tamás (István), Árpa Attila (András), Vass Teréz (Alina), Szabó Domokos (Fővadász). Gyártó: KMH One. Forgalmazó: InterCom. 100 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/10 52-53. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12422

Cikk értékelése:

szavazat: 46 átlag: 5.07