A kisjátékfilmek természetes élőhelye mára az internet lett, ott ugyanis egész más evolúciós szabályok érvényesülnek, mint a mozis vagy a tévés forgalmazásban. A világhálón kifejezetten erénynek számít a rövidség, tehát épp az a vonás értékelődik fel, mely többnyire értelmezhetetlenné teszi ezeket az alkotásokat a másik két, hagyományosabb médium közegében. A videómegosztó oldalaknak így a rövidfilmek a bennszülöttjei, a moziban őshonos egész estés alkotások itt inkább gyanús betolakodónak, vagy messzi földről odatévedt nagybácsinak számítanak.
Ám bármilyen örvendetes is a tény, hogy az útját kereső filmforma otthonra talált a neten, mégis fontos, hogy legalább évente egyszer moziban is megtekinthessük a hazai kisfilmes termés legjavát. Idén végre újra megadatott a lehetőség az összegzésre, sőt, a Filmszemle után maradó több éves űrt betömni igyekvő Magyar Filmhét kissé túlbuzgónak is bizonyult az aratás terén.
Idén ősszel mintegy 17 kisjátékfilmes blokk közül választhattak a nézők, melyek keretén belül – a Szemlén átlagosnak számító 25-35 helyett – ezúttal 85 alkotás szerepelt a programban (döntő többségük az NMHH Médiatanácsa támogatásával készült) . A filmheti kisjátékfilmes szekció hatalmasra duzzasztását még a hároméves kihagyás sem indokolhatja teljesen, így – akárcsak a műsorfüzeten – itt is a minőségi szelekciót háttérbe szorító, görcsös bizonyítási vágy érződött (a kontrollálatlan dömpinggel és a sietős szervezéssel együtt járó leglátványosabb baki, hogy 2. em című rövid dokumentumfilm, mely a szekció egyik legmegrendítőbb alkotása, puszta tévedésből került be a kisjátékfilmes mezőnybe).
Talán ennek a túlzott bőségnek, valamint a szakirányú fórumok megcsappanásának és a díjazás elhalasztásának is köszönhető, hogy idén hiányoztak a szekció robbanásszerű érdeklődést kiváltó darabjai, melyek a régebben ráirányították a figyelmet egy-egy új tehetségre. A befogadhatatlan mennyiség és a jócskán ingadozó színvonal ellenére azonban szerencsére most is kirajzolódtak ígéretes irányvonalak, és bőven akadtak olyan alkotások, melyek megérdemelték, hogy nagyvásznon is megcsodálhassa őket a közönség.
Szembetűnő a sokszínűség, mely ugyanúgy érvényesült a mezőny nagy részét szolgáltató oktatási műhelyek (SZFE, MOME, ELTE, Sapientia), mint a stiláris elemek, a technikai kivitelezés, a műfaji paletta, vagy épp az ambíciók terén. Érdemes a sort azokkal a filmekkel kezdeni, melyek nagyobb léptékben gondolkodtak, és szatirikus víziók segítségével igyekeztek görbe tükröt tartani közállapotaink elé.
Görbe tükröm, mondd meg nékem
A Tasnádi István sziporkázó szövege alapján készült A látogató például a kafkai úton jár, és a bürokráciában rejlő feneketlen abszurditási potenciált aknázza ki. Az ötven éve benyújtott abortuszkérelem kései elbírálása és könyörtelen végrehajtása egyfelől veszettül vicces, másfelől roppant nyomasztó. Épp ezek a nézőben kavargó ellentmondásos érzések jelzik azt, hogy sikerült a filmnek rátapintania egy mélyen bennünk élő kollektív tapasztalatra. Nemcsak a dialógusok hibátlanok, a látványvilág és a zene is kiválóan szolgálja a hangulatot, Fonyó Gergely pedig mindvégig biztos kézzel vezeti színészeit. Gáspár Sándor meggyőzően hozza a sorsába beletörődő, nagybetűs Kispolgárt, Scherer Péter pedig valósággal lubickol az akkurátus Népegészségügyi Ellenőr szerepében.
Hasonlóan abszurd ötlettel játszik el a Hetvenes is, mely az egész mezőny egyik legambiciózusabb alkotása. Dombrovszky Linda disztópiájának szintén az jelenti az erősségét, hogy valós társadalmi problémákra adott leegyszerűsítő válaszainkat gondolja tovább kíméletlen következetességgel. A címben is nevesített „Hetvenes” törvény az öregek likvidálásával próbálja meg helyrebillenteni a generációs arányokat és az államháztartási hiányt. Az áldokumentarista keret kiválóan szolgálja a politikusi demagógia, az állampolgári önámítás és a mások szenvedése iránti totális érzéketlenség leleplezését, ám még ütősebb lehetett volna a film, ha végig megmaradt volna a szatirikus hangvételnél. A maró gúnnyal kibélelt cselekményen apránként eluralkodó drámai szál inkább gyengíti, mintsem árnyalja a groteszk alapkoncepciót.
Tolnai Szabolcs viszont egy pillanatra sem lép ki a szatíra medréből A romlás virágaiban, ám végül ő is túlragozza az erős felütést. A kevert forma önmagában még telitalálat – pszichedelikus börleszkben énekli meg Kelet-Európa suttyó kiskirályainak mindennapjait -, de a film sajnos sokkal hosszabbra nyúlt a kelleténél. A sztori helyenként kifejezetten ellaposodik, és kellően elborult ahhoz, hogy ilyenkor egy szempillantás alatt irritálóvá váljon. Fontos társadalmi témákat feszeget M. Tóth Géza is a Yesben, de valójában egy bravúrosan kivitelezett formai ujjgyakorlatról van szó. A nemzetközi piacra áramvonalasított film technikai szempontból tökéletes, és dramaturgiailag is hibátlanul építi fel az alapjául szolgáló geget, viszont nem kovácsol érdemleges mondanivalót a kortárs környezetre szabott „koldus és királyfi”-variációból.
A Minimál ezzel szemben kihozza a maximumot az önként vállalt öntőformából, azzal a trükkel, hogy a sportközvetítések mintájára szabja a mindennapi megélhetési problémákat. Az alsó középosztályt reprezentáló szereplők megalázó vergődését Szántó Dávid lendületes és joviális kommentárjai ellenpontozzák, párhuzamosan fokozva végletekig a humort és a gyomorszorító feszültséget. A magányos és keserű Joli néni zajosan körbeünnepelt diadala nem hagy kétséget afelől, hogy ebben a lélekölő vetélkedőben mindenki eleve vesztesnek számít.
A tartósan magas színvonalon dolgozó Szirmai Márton amúgy igazi mesterhármast lőtt idén, hisz a másik két bemutatott rövidfilmje is a Filmhét legjobbjai közé tartozott. A megaláztatást emelt fővel tűrő nyugdíjas tanárnő (Legenda), valamint a megkésett és félresikerült vezeklés története (Bocs!) ugyanarról a humorba ágyazott szociális és emberi érzékenységről tett tanúbizonyságot, mint a Minimál, csak kissé gyengédebb kivitelben.
Veszélyes játékok
Már a katalógus lapozgatása közben is szemet szúrhatott a nézőknek, hogy feltűnően sok film foglalkozik a játékkal, mint az emberi kapcsolatok egyik fontos terepével. De hamar kiderült, hogy ez a téma még annál többször kerül elő, mint a címekből sejtenénk (Játék, A játék, Játszótársak). A nagy közös tanulságot talán úgy lehetne levonni, hogy a játék korántsem olyan ártatlan passzió, mint elsőre hinnénk.
Van, amikor egy felelőtlen kamaszcsíny fullad hirtelen véres tragédiába, mint a didaktikus és amatőr kivitelezésű Játékban, máskor idáig ugyan nem fajul a mókázás, de mély párkapcsolati válságba sodorja a karaktereket. A játék és a Játszótársak egyaránt azt szemlélteti, miként ejthetnek rabul minket szórakozásból felöltött szerepeink. Míg az előbbi a számítógépével összenőtt generáció felszínes és bő lére eresztett kritikáját hozza ki ebből a tételből, addig az utóbbi a kérdéskör legmélyére hatol. Visky Ábel bivalyerős Kundera-adaptációjában egy szerelmespár próbálja meg feldobni a fárasztó autóutat azzal, hogy stoppos-sofőr szerepjátékba kezd – nem is sejtve, hogy ezzel egy olyan önismereti hullámvasútra szállnak fel, amire egyikük sem akart jegyet váltani. A pár ugyanis képtelen uralni a játszmát, így pár óra leforgása alatt az összes elfojtott feszültség a felszínre tör. A sötét, jó ritmusú snittek erősítik a mindent felemésztő bizalmatlanság atmoszféráját, Zsigmond Emőke, Nagy Zsolt és Nagy Ervin hármasa pedig hibátlanul muzsikál. A nyitott befejezés által nyitva hagyott kérdések garantáltan elkísérik a nézőt hazáig.
A kivégzésben is előkerülnek a párkapcsolati nehézségek, de csak nyomasztó és érthetetlen feszültségforrásként tolakodnak be a gyerekszereplők világába. Kolozsváron járunk, a Ceausescu házaspár halálát követő hetekben, és a kisiskolásoknak még a Gazdálkodj okosannál is vonzóbb játéknak bizonyul a tévében is közvetített tárgyalás és kivégzés újra- és újrajátszása. Szőcs Petra érzékeny képekben mutatja be, hogy a szülők veszekedései és a világ borzalmai miként csapódnak le a gyerekek saját törvényekkel rendelkező mikrotársadalmában.
Előfordult pár olyan alkotás is, mely formai játékokkal térképezte fel a 21. századi kapcsolattartás virtuális színtereit. Ugyan jópofa ötletre épül a csélcsap rendező SMS-fiókját hangoskönyvként megelevenítő Én is téged, nagyon!, de egyszerűen nem bírja el a húsz perces játékidőt. Sikeresebb próbálkozásnak bizonyult Fazekas Gyöngyi, Filmtett workshopon készült Skype-drámája, mely végig a mindenki által jól ismert türkizkék felületen játszódik. A Saudade jól használja az akadozó internetkapcsolatot az egymástól messzire szakadt nővérek közti gyengülő kötelék képi metaforájaként.
Zsánerben maradva
A Filmhét során szerencsére az is bebizonyosodott, hogy a műfaji kísérletezés szenvedélye az utóbbi hároméves hiátusban hagyott alább. Persze sokszor érződtek a konkrét nyugati előképek, ami önmagában egyáltalán nem baj, viszont ezekhez nem mindig sikerült hozzáadni a szükséges kreatív önrészt. A Tetemrehívás például Baz Luhrmann Rómeó és Júliájának módszerét ültette át Arany János véres balladájára, az archaikus szöveget aktualizáló és barokkosan túlhabzó képekbe csomagolva. A látvány kifejezetten imponáló, ám a finálé után mégis marad némi hiányérzet az emberben. A láthatatlan sebbel ennél nagyobb gondok is akadnak. Kapitány Iván kosztümös krimije Jókai egyik detektívtörténetét igyekszik a népszerű Sherlock-sorozat dinamikus stílusában feldolgozni, de mivel egyetlen másodpercig sem képes túljárni a néző eszén, gyorsan elapad a feszültség.
Az Amélie csodálatos életét megidéző Hátsó lépcső viszont nagyon jól működik, hisz ad egy sajátos bevándorló-nézőpontot a bohókás párizsi történetnek. Az Eiffel-toronyra néző manzárdszoba ugyan minden diák álma, de a beköltöző magyar bölcsészlány számára hamar a legrosszabb rémálmok színterévé válik. Pápai Pici morbid humorú filmje az apró ritmikai problémák és a hirtelen elharapott finálé ellenére is rém szórakoztató, üde színfoltja volt a mezőnynek – ráadásul mindenki által ismert frusztrációk keltek életre a bérház szándékosan túlstilizált kulisszái között.
Gyakori volt a „style over substance”-jelenség, mikor az imponáló külalakhoz nem csatlakozott elegendő belső érték. A kissé erőltetett flashback-szerkezetre épülő Strange kind of love-ban, a klasszikus noir előtt fejet hajtó Seductionben, illetve a csavaros bűnügyi sztorinak szánt Idegenekben például nem sikerült a profi külcsínt kellő tartalommal kibélelni, így maradt a látványos felszínben való gyönyörködés.
Búcsúk és találkozások
Felkavaró találkozás egy ismeretlennel, avagy végérvényes elválás valakitől, akit szeretünk. Nem véletlenül kedvelik a rövidfilmek az emberi élet ezen érzelmileg sűrített pontjait, hiszen kiválóan dramatizálhatók rövidebb játékidőben is. Erről tanúskodott a Magyar Filmhét is, melyen számtalanszor került elő az elengedés témája (Maflicsek, Szívradír, Á(l)lomás 180/100, búcsú, Bocs!, Útitárs, Agapé, Újratervezés), akárcsak a váratlan összefutásé (Akasztófa, Yes, Tizenhárom és fél perc, Lágy eső, Vágy hogy indiánok lehessünk, Rimbaud).
Közülük mindenképp említést érdemel pár film, melyeknek legjobban sikerült megteremteniük a témához szükséges intimitást. Visky Ábel irodalmi ihletésű Maflicsekje egy anya-fiú viszony végnapjait mutatja be, szomorkás és esetlen kórházi börleszkbe sűrítve bele a búcsú teljes érzelmi regiszterét. Tóth Barnabás ötletes és szívet melengető Újratervezésében is az a megnyerő, hogy bájos humorral képes megragadni a másik elvesztésének tragédiáját. Mindehhez pusztán egy autó utasterére, és két fantasztikus színészre volt szüksége (Pogány Judit és Kovács Zsolt). Egészen apró, repetitív gesztusokból bontja ki a kisnyugdíjas házaspár viszonyát, rámutatva arra, hogy olykor épp a legidegesítőbb vonások válnak az elhunyt iránti mérhetetlen szeretetünk emlékművévé.
Ám nem ez volt az egyetlen melankolikus road movie az elengedésről. A szintén egy kocsiban játszódó Útitárs a hírhedt ír gázoló történetét vette alapul (a neveket persze megváltoztatva), ám mindvégig sikeresen elkerülte a harsány ítélkezés esztétikai buktatóit. A képzeletben tovább görgetett történet így sokkal inkább a gyászmunkáról és a bűntudatról, mint az igazságtalanság fölötti düh kielégítéséről szól, még ha mindezt egy bosszútörténetbe csomagolva is adja elő. Hasonlóan reménytelen témát dolgoz fel a szociografikus Lágy eső is. A 2013-as Cannes-i programba beválogatott kisjátékfilm, egy tanyasi nevelőszülőkhöz került árva fiú történetét meséli el, aki képtelen normálisan kifejezni a szomszéd kislány iránti szerelmét. Fabricius Gábor nemrég a Torontói Filmfesztiválon szerepelt brutális Sintérje is a magyar társadalom perifériáján élők életébe ad csontig hatoló bepillantást, bemutatva egy kényszer szülte verőember első munkanapjának érzelmi megrázkódtatásait.
Nem szabad megfeledkeznünk a kísérleti filmekről sem, melyek idén a szokásosnál is kisebb számban képviseltették magukat a mezőnyben. Az egyik fő csapást itt Dimeth Balázs Ferenc vegytisztán formalista kompozíció (A hős útja, Színjáték), a másikat pedig az irodalmi ihletésű etűdök jelentették (A teljesség felé, Vágy, hogy indiánok lehessünk, Rimbaud).
A Vágy, hogy indiánok lehessünk és a Rimbaud igazából egymás párdarabjának is tekinthető, hiszen nagyon hasonló koncepcióval dolgoznak. Mindkettő egy-egy legendás irodalomtörténeti figura portréját rajzolja meg, álomszerű, szuper 8-as felvételekbe mártott (fiktív) visszaemlékezésekkel. A folyamatos narráció mindkét esetben magával ragadó, a kritikus különbséget ezúttal a vizualitás jelenti. Szemző Tibor költői filmjéből ugyanis ezúttal hiányoznak azok éteri szépségű képek, melyek még megvoltak a Kőrösi Csoma Sándor alakját hasonló módszerrel megrajzoló Az élet vendégében. A Kafkához írt levelek felolvasása – Szemző fantasztikus zenéjével megtámogatva – jobban működött az eredeti, rádiójáték formában, hisz a kevéssé szerkesztett, ám a nézői fantáziát gúzsba kötő képek inkább elvesznek, mintsem hozzáadnak a szöveghez.
A Rimbaud dinamikusan megvágott „found footage” képanyaga ezzel szemben folyamatosan felesel a narrációval. Az egzotikus vidékeken készült régi turistafelvételek eleve nosztalgikus hangulatot teremtenek, termékeny kölcsönhatásba lépve a francia irodalom elsőszámú fenegyerekéről szóló visszaemlékezésekkel. A filmszalag roncsolása, mely visszatérő eleme Licther Péter filmjeinek, még tovább közelíti a filmet az emlékképek tünékenységéhez.
*
Az egy mozdulattal kikapcsolt, majd újraindított magyar filmgyártás első seregszemléje tehát sok érdekes látnivalót tartogatott, ahogy ezt a rövidfilmes szekció is megmutatta. Februárban minden bizonnyal azt is megtudhatjuk majd, hogy a viszonylag frissen alakult Magyar Filmakadémia mely alkotásokat találta legjobbnak. Ha lesz folytatás, remélhetőleg tisztul majd a koncepció, szigorodnak a szűrők. A legfontosabb küldetés persze továbbra is az, hogy a magyar film mustrája képes legyen meghaladni a szakmai belterjességet, és minél szélesebb közönséget vonzzon be a moziba.
