KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2013/augusztus
MAGYAR MŰHELY
• Czirják Pál: A Tiszánál A Tutajosok jubileuma
ANIMÁCIÓ
• Muhi Klára: Vox animae Kecskemét - KAFF
• Zalán Vince: Hány deka halhatatlanság? Macskássy Gyula-album
• Varga Zoltán: Zeusz, az animátor Ray Harryhausen mozimágiája
SZERZŐI SOROZATOK
• Baski Sándor: Variációk önkizsákmányolásra Szerzői filmes sorozatok
• Ruprech Dániel: Szeretetéhség, boldogságfogyókúra Ulrich Seidl: Paradicsom-trilógia
• Kránicz Bence: Elhull, eliramlik Richard Linklater trilógiája
JAPÁN ZSÁNER
• Csiger Ádám: A túlélés művészete Nindzsafilmek – 2. rész
• Sepsi László: A gyermek odabent Amerikai kaiju
SZOVJET UTÓPIA
• Csóka Máté Oresztész: A csillag kialszik A szovjet sci-fi jövőképe
• Schubert Gusztáv: Mi volt holnap? Szovjet utópiák
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Kiskorúsított hőseink Magyar gyerekfilmek
SZOVJET UTÓPIA
• T. Szepesy Jenő: Halálzóna Andrej Iszkanov
MOZIPEST
• Erdélyi Z. Ágnes: „Lépcsőházfüggő vagyok” Beszélgetés Gárdos Péterrel
• Sipos Júlia: On the Spot – Budapest Beszélgetés S. Takács Andrással
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Szembesítések Wiesbaden: Go East
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: A túlélés szabályai Max Brooks: World War Z – A zombi világháború története
KRITIKA
• Tüske Zsuzsanna: Nincs gáz Nicolas Winding Refn: Csak Isten bocsáthat meg
• Barkóczi Janka: Szex, hazugság, Liberace Túl a csillogáson
• Margitházi Beja: Doku-játék Groó Diana: Regina
• Margitházi Beja: Doku-játék Groó Diana: Regina
• Huber Zoltán: Mai magyar létkérdés Menjek/Maradjak
DVD
• Czirják Pál: A kis Valentinó
• Varga Zoltán: A texasi láncfűrészes: Az örökség
• Czirják Pál: III. Richárd
• Soós Tamás: A vasöklű férfi
• Kaplan György: Bosszútól fűtve
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: A láthatatlan író Gárdonyi 150

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szerzői sorozatok

Richard Linklater trilógiája

Elhull, eliramlik

Kránicz Bence

Richard Linklater trilógiává bővülő vállalkozása egy generáció életének mozgóképes lenyomatává vált.

 

Aligha gondolhatta bárki is tizennyolc évvel ezelőtt a Budapest-Bécs expresszvonat fiatal utasait figyelve, hogy ők ketten, Celine és Jesse, még most is velünk lesznek. Ha első találkozásuk megmarad egyéjszakás kalandnak, most a kilencvenes évek egyik szép, de nem különösebben emlékezetes szerelmesfilmjére emlékezhetnénk. Richard Linklater trilógiává bővülő vállalkozása azonban már jó ideje ennél többet jelent: egy generáció életének mozgóképes lenyomatává vált.

A Mielőtt felkel a Nap újranézve kissé fárasztó film, a két fiatalnak be nem áll a szája, manírjaik, sznobizmustól nem mentes monológjaik egy óra után elkezdenek unalmassá válni. Nem véletlen, hogy a film legemlékezetesebb jelenetében hőseink meg sem szólalnak, csak állnak egymás mellett a bécsi lemezbolt apró fülkéjében. Kath Bloom Come Here című dalát hallgatják, ami arról a melankolikus, szinte beletörődő felismerésről szól, hogy nincs mit tenni, szerelmesek lettünk. Jesse lopva Celine-t figyeli, aki csendes mosollyal tűri, hogy nézzék, ő is vissza-visszapillant. Két nagyszerű színészt látunk, akikről készséggel elhinnénk, hogy valóban egy párt alkotnak, természetességük zavarba ejtő. Pedig fiatalságuk dacára ekkor már mindketten tapasztalt filmesek. Julie Delpy kilencévesen állt először a kamerák elé, a Mielőtt felkel a Napot megelőzően Godard-ral, Kie¶lowskival, Agnieszka Hollanddal forgatott, sőt Hollywoodban is kipróbálta magát, A három testőrben D’Artagnan szíve hölgyét alakította. Ethan Hawke is gyerekszínészként kezdte, Joe Dante varázslatos Űrrandevúkjában – soha rosszabb bemutatkozást. De a folytatásra többen emlékeznek, ahogy a kamasz Hawke a tanári asztalon állva kiabál a Holt költők társasága elején. 1995-ben ez a két fiatalember a hollywoodi és az európai film legragyogóbb reménységei közé tartozott, Linklater kamerája előtt pedig igazolták is az elvárásokat.

A náluk tíz évvel idősebb író-rendező addigi pályája teljes egészében egy generáció általános hangulatának megragadására épült. A Henyék és a Tökéletlen idők nemzedéki közérzetfilmjei már jelezték, hogy a nyolcvanas években eszmélő függetlenfilmesek közül Linklater kutatja legkitartóbban saját korosztálya jellemző életérzését. A Mielőtt felkel a Nap szereplőit is foglalkoztatja a hétköznapok költőisége, Jesse egy olyan, folyamatosan vetíthető tévéműsorról beszél Celine-nek öt perccel első találkozásuk után, amiben 365 ember egy-egy napját követhetnénk nyomon. A lány a pillanat varázsára utal első mondataiban, mondván, hogy az idős párok csak azért maradhatnak együtt, mert már rég nem hallják meg egymást, így tehát addig érdemes kommunikálni a másikkal, amíg nem késő. Percek alatt felvázolják saját filmjük alapképletét, a rákövetkező másfél órában pedig újra és újra visszatérnek helyzetük mulandóságára. Gondolatban lefényképezik egymást, emlékeztetve arra, hogy filmet nézünk: Jesse és Celine útjai elválhatnak, de mi mindig szépnek és fiatalnak fogjuk látni őket. Hőseink is tudják, hogy a köztük létrejövő kapcsolat valódiságát az elillanó idő adja, Linklater és Kim Krizan forgatókönyve pedig meri kétségben hagyni a nézőt szerelmük jövőjét illetően. A Mielőtt felkel a nap erejét az adja, hogy nem egyértelmű a happy end, ránk van bízva, hogy Jesse és Celine találkoznak-e fél év múlva a Westbahnhofon – persze azt gondoltuk, találkoznak.

Hogy nem így történt, arról kilenc év múlva értesültünk a folytatásban. Linklater kísérleti animációs filmje, Az élet nyomában kedvéért hozta össze újra a Hawke-Delpy párost, ekkor született meg a Mielőtt lemegy a Nap ötlete. A rendező az eltelt idő alatt kipróbálta magát Hollywoodban is, de a szűk időkeret alatt játszódó, karakter- és párbeszédközpontú kamaradrámákról sem mondott le, ahogy azt a szintén Ethan Hawke-kal készült, remek Visszajátszás is bizonyítja. Jesse és Celine közös történetének új, Párizsban játszódó fejezete ezúttal komolyabban épült a két főszereplőre, Hawke és Delpy a forgatókönyv megírásában is közreműködtek. Linklater – aki maga is íróként kezdte – színészeinek bevonásával jó döntést hozott. A Mielőtt lemegy a nap rövidebb, feszesebb, velősebb film az előzménynél. Hősei korukból adódóan tapasztaltabbak, bölcsebbek, de megőrizték a nyíltságukat és kérlelhetetlen őszinteségüket. Beszélgetésük tétje még nagyobb, mint első találkozásukkor, hiszen most hozhatják helyre elrontott – mert egymás nélkül töltött – életüket. Erősebbek az önreflektív jelzések is, az íróvá vált Jesse saját szerelme történetét tárja a nyilvánosság elé. A film alkotói tudják, hogy művük már nem egyszerű romantikus mese: a Celine-nel és Jesse-vel egykorú generációt kell szembesíteniük az idő könyörtelen múlásával, a megkötött kompromisszumokkal, de azzal is, hogy sosem késő újrakezdeni. A Mielőtt lemegy a Nap befejezése is nyitott, de az ismételt szétválás felé épp csak egy rés marad nyitva, valószínűbb, hogy hőseinek ezúttal együtt maradnak. Mint ahogy a színészek is elkötelezték magukat a Mielőtt-filmek sajátos történettípusa és hangvétele mellett. Az előbbire Julie Delpy két saját rendezése a példa: a Két nap Párizsban és New Yorkban a Linklater-recept ötvözése a könnyedebb Woody Allen-vígjátékok tónusával. Hawke komolyabban vette az örökséget, előbb megírta az első szerelem minden örömét és fájdalmát, majd regényéből filmet is rendezett, a kevéssé ismert, de messzemenően tisztességes The Hottest State-et, ami bizonyítja, hogy szerzője negyven felé közeledve is ugyanaz a romantikus alkat, mint fiatalon.

Általában könnyelműség egy műalkotás hőseiből az alkotók személyiségére következtetni, de Linklater, Hawke és Delpy újra meg újra bebizonyították (és lenyilatkozták), hogy Jesse és Celine mennyire közel állnak hozzájuk. Ennek azért örülhetünk, mert így a Mielőtt éjfélt üt az óra sem válhatott rutinmunkává, a régi sikerek kizsákmányolásává. Nem, Linklaterék szerencsére nem franchise-ban gondolkodnak, a cél inkább a két szereplő útjának lezárása, az elbúcsúzás. Csaknem húsz év telt el Bécs óta, most Jesse fia hord ugyanolyan fekete tornacipőt, mint akkor az apja. A helyszín ezúttal Görögország, valahol Athén mellett vagyunk, és ismét hálásak lehetünk Linklater csapatának, amiért Európát ezekben a filmekben a harmónia, az intellektus, az ízlés, az élhető élet világának mutatják, pedig ők is tudják, hogy például Görögországban ez idő tájt lehetne jobb is a helyzet (részben ezért is helyezték oda a produkciót). A trilógia záró darabja a házasságba, tartós párkapcsolatba enyhén belefásult középkorú hőseink egy estéjét követi nyomon a napfényes, szimbolikus nyárutóban. A hangvétel közvetlenségén meg sem érződik a legutóbbi közös délután óta eltelt kilenc év, a főszereplőket rég nem látott barátainkként üdvözöljük. Tudjuk, hogy csak Jesse tudja ilyen laza eleganciával hordani a félig betűrt inget, és megállapítjuk, hogy Celine szépsége és humorérzéke mit sem kopott. Látjuk, hogy a kapcsolatuk nem tökéletes, féltjük őket, nehogy elveszítsék egymást. Talán most kerülnek hozzánk a legközelebb, minden rezdülésüket ismerni véljük, ezért juthat idő új szereplők bevonására. A három nemzedék képviselőit egy asztalhoz ültető vacsorajelenet pont olyan okos, őszinte és természetes, mint az előzmények legjobb részei. Egyedül két szereplőnek nem jut hely az asztalnál, és a filmben sem: Celine és Jesse tüneményes ikerlányainak, akiket hamar szem elől is vesztünk. Érthető, miért volt szükség rájuk, de a forgatókönyv inkább csak a konfliktus kirobbantásához használja a gyerekkaraktereket. A gondokat ugyanis Jesse terve okozza, aki visszaköltözne Amerikába, hogy többet lássa a fiát, akinek anyját Celine miatt hagyta ott.

A friss darab csupán elégikus szépségével hoz új színt a trilógiába, egyébiránt ugyanúgy az egyszerre professzionális és ihletett színészi munka, a csillogó dialógusok és a következetes karakterépítés filmje, mint a korábbi felvonások. Erről a három alkotóelemről egyszerre tesz bizonyságot a valóban éjféltájt lezajló utolsó jelenet, ahol hőseink maguk is szerepet játszanak, ironikusan-játékosan, mégis komolyan. Megint csak egyértelmű, de nem tolakodó az önreflexió: Hawke és Delpy a sajátjukén túl Jesse és Celine életét is teljes intenzitással és beleérzéssel élik. Linklater kamerája előtt egyszerre tudtak a lehető legmélyebben másvalaki bőrébe bújni, mégis, gyaníthatóan, a legőszintébben önmaguk maradtak. A Mielőtt éjfélt üt az óra a három alkotó közös teljesítményének méltó betetőzése, de ha egyszer mégis folytatnák, mi ott leszünk a moziban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/08 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11481