Magyar Műhely

Beszélgetés a Nevelésügyi sorozat rendezőivel

„Nem is tudtuk, hogy ilyen sötétben élünk”

Muhi Klára

Negyven évvel ezelőtt indult a magyar dokumentumfilm történetének egyik legnagyobb szabású szociográfiai, társadalomkritikai vállalkozása.

Dárday István, Mihályfy László, Szalai Györgyi, Vitézy László, Wilt Pál Nevelésügyi sorozata (1973-75) hosszabb, mint a Sátántangó és nem kevésbé kiábrándító. Öt rendező szokatlan módszerrel a magyar társadalom már akkor is problematikus területét vizsgálja. Hogyan készül a szocialista nevelés öntőformáiban a szocialista ember?

Éppen negyven évvel ezelőtt készült ez a több mint 7 órás dokumentumfilm sorozat. Hogyan? Milyen társadalmi megrendelésre? Milyen módszerrel?

Vitézy László: Munkásszállásokon laktunk, egy évig forgattunk rendszeresen. Körülbelül 3000 forintból készült a sorozat a Balázs Béla Stúdióban, 16-os kamerákkal, mely később fel lett nagyítva 35-re, igen szokatlan körülmények között.

Dárday István: És az akkor ismert gyártási szabályok teljes felrúgásával vagy mellőzésével. Egyébként csak az előkészítés szellemileg kb. egy évig tartott.

Szalai Györgyi: Rengeteget beszélgettünk, vitáztunk mire kialakult, hogy a nevelésügy az a pont, ahol jól meg lehet ragadni a korabeli viszonyokat, sőt tán még befolyásolni is lehet őket. Naivitásunk szerintem nem szégyellnivaló. Akkor mi tényleg azt gondoltuk, egy ilyen filmmel talán kicsit be lehet avatkozni az oktatás-nevelés folyamatába.

Vitézy: Az előkészítés során találkoztunk régi népi kollégistákkal, Gazsó Ferenccel, Tánczos Gáborral, ők is a pedagógiát ajánlották, mondván annál torzabb dolog nincs, mint amit a szocializmus ünnepi nyelvén a gyerekeknek nap mint nap átadnak. Szóval, hogy az iskolában könnyen tetten érhető a hazugság, amihez képest, ha mi megmutatjuk a valóságot, akkor az revelatív tudna lenni.

Mihályfy László: A metodika kezdetben nem volt ennyire tudatos, inkább egy hozzáállás, érdeklődés volt a részünkről. Az a társadalom ugyanis egy gondolkodó ember számára rendkívül kényelmetlen, túlszabályozott, lenyomott, egyirányú, fegyelmezett volt. Mindent pártirányítás alatt tartottak. Ezzel együtt a politikai rendszer érezte, hogy nincs minden rendben. Volt egyébként egy oktatási reform is akkoriban.

Vitézy: Talán elképesztő mai füllel hallani, de Kornidesz Mihály (a párt közoktatási és kulturális osztályának osztályvezetője 1973-ig. – A szerk.) ajánló levelével mentünk mindenhová forgatni, a legrejtettebb helyekre is. Forgattunk olyan pártfegyelmi ülésen is, a mezőkövesdi pártházban, amit abban az időben senki nem tudott volna felvenni.

Azt a jelenetet, gondolom, amikor Bulyáki tanár úr, a film egyik főszereplője fegyelmit kap, mert egy diák apukája feljelenti, hogy megengedhetetlen hangnemet ütött meg a gyerekkel. Az apuka egyébként a helyi rendőrkapitány.

Dárday: Igen, és a rendőrkapitányt nem hatotta meg Kornidesz levele, vele nem tudtunk forgatni.

Szalai: Fontos része volt az előkészítésnek, hogy az ország számos pedagógiai főiskoláján szerveztünk filmklubokat, vittünk balázsbélás dokumentumfilmeket. És mire forgatni kezdtünk, a főiskolások révén kicsit már ismertük azt a világot. Aztán választottunk egy megyét, Hevest, ott volt főiskola is, nincs túl messze Pesttől. Egyébként épp ott be is tiltották a klubunkat.

Dárday: Tulajdonképpen az anyaggyűjtés és a felkészülés miatt csináltuk ezeket a klubokat, de egyben ez egy módszer is volt, mert például következő filmünkhöz, a Jutalomutazáshoz a szereplőinket is így válogattuk. Egy-egy ilyen vita után rögtön kiderült, kivel lenne érdemes próbafelvételt csinálni.

Vitézy: Kornideszen kívül Pozsgay volt még a mentorunk, aki akkor a Társadalmi Szemle főszerkesztője volt. Ez a lap akkoriban a párt hivatalos lapja, a hazugság tudományos kifejtésének legfőbb terepe.

Szalai: Nem annyira a hazugságé, inkább az elhallgatásé. Ami ott tabu volt, arról más fórumokon sem lehetett beszélni.

Mihályfy: Ilyen volt a szovjet jelenlét meg az egypárturalom, egyikről sem lehetett kritikusan beszélni. Mindezt tudni kell, ha meg akarjuk érteni, miért volt a Nevelésügyi sorozat módszerében és tartalmában annyira ütőképes.

Mi volt köztetek a munkamegosztás?

Mihályfy: Hát épp ez az, hogy nem volt. Voltak arányeltolódások, de azok is csak a film érdekében, aszerint, hogy ki mire fogékonyabb.

Vitézy: Módszertanilag a szembesítés is nagy találmány volt. Megcsináltunk egy-egy riportot, összeszerkesztettük, a kérdéseket kihagytuk belőle, majd levetítettük a szereplőnknek. Fantasztikus pillanatok születtek, amikor például a feleség szembesül saját férjének elhallgatott titkaival.

Szalai: Az is a módszerhez tartozott, hogy sose volt okosabb a kamera vagy a rendező a szereplőknél. Egyszerűen nyomon követtük az eseményeket. A Bulyáki család nappalijának közepén be volt csavarva egy ötszázas izzó, hogy bármikor, amikor történik valami, forgathassunk. Tehát egy élő folyamat részeseivé váltunk. Nekem fura is, ahogy ma elképzelik a dokumentumfilmet, hogy akkor „ettől eddig” tessék megcsinálni.

Vitézy: Segítette a dolgunkat, hogy Mihályfy is, én is operatőrök is vagyunk. Ha nem volt ott Papp Feri vagy Gulyás Jancsi, bármelyikünk fel tudta venni. A Dohánygyár munkásszállóján laktunk, a fal teli volt ragasztva csomagolópapírral, azon rögzítettük a folyamatokat, hogy körülbelül mit kell követnünk. És sose felejtem el, Dárday egyszer csak megmutatta, hogy „na ide kell majd szerkezetileg egy lángoszlop” – egy tartalmi csúcspont.

Az öt részes filmfolyam szerkezete egyszerű, világos. Van egy népes vidéki család, papa, mama, öt gyerek, s egy híján mindenki pedagógus vagy annak készül. A néző belelát a mezőkövesdi általános iskola életébe, ahol a szülők tanítanak, önálló rész szól a gimnazista Bulyáki Ágiról, a végzős főiskolás Katiról s függetlenített KISZ-titkár férjéről, és a család fekete bárányáról, a legkisebb fiúról, aki „csak” szakmunkásnak tanul.

Dárday: Heves megyében annyi felé mentünk megkeresni a film szereplőit – ahányan voltunk. Bulyákiékat Wilt Pali találta meg Mezőkövesden, ott laktak, és mindannyian tudtuk, hogy igen, ők azok.

Mihályfy: Azért volt szerencsés ez a család, mert összegyűjtött és szét is sugárzott mindent. Tehát egyszerre lehetett hasonló gondolatkörben vizsgálódni, ahol a dolgok fölfedik önmagukat.

Az apa igazi hőstípus, autonóm, ambiciózus matematika tanár, aki nagyon szenved a nevelésügyre nehezedő bürokratikus piramistól. Akiket szintén megismerünk: igazgató, járási titkár, tanfelügyelők, párttitkár, a legszorosabb kontroll. A Bulyáki család ráadásul méltatlanul szerény körülmények között él. Az egyik első jelenetben a feleség a havi büdzsét mondja föl sorról sorra. Kiderül, 6500 forintból élnek elképesztően szigorú beosztással.

Mihályfy: Akkor ezt így, ilyen szociografikusan pertraktálni, hogy milyen körülmények közt kénytelen ez a család ezt a magas presztízsű, nemes hivatást gyakorolni, valóban meglepő volt. A film szakmai fogadtatása egyébként nem volt egyértelmű.

Szalai: Gazdag Gyula például, aki addigra már nagyon fontos filmeket csinált (Válogatás, A határozat), s akkoriban vezetőségi tag volt, személy szerint is erősen kritizálta a Nevelésügyi sorozatot. Voltak, akik szembe állították egymással az ő és a mi módszerünket.

Gazdag Gyula és Ember Judit A határozat című dokumentumfilmje szintén ekkoriban készült, 1972-ben.

Vitézy: Annyira, hogy engem kértek fel operatőrnek, és ugyan én nem értem rá, de ajánlottam a módszert, hogy egy kamera legyen az asztal közepén, és egy másik valahol oldalt. Nagyon törekedtünk a feszes, jó kompozíciókra, sok a fél-arc, ansnitt sokkal jobban van felvéve, mint a korabeli televíziós dokumentumműsorok.

Mihályfy: Fizikailag ugyan nem voltak ábrázolva a folyamatok, de itt a belső folyamatokon volt a hangsúly, mert ez az, ami a nézőt hozzásegíti az azonosuláshoz és a szembesüléshez. A Nevelésügyi sorozattal az volt a célunk hogy a néző megtanuljon gondolkodni önnön cselekvési lehetőségeiről, önmaga korlátairól. Ezt tapogatta ki abban a bénult időszakban ez a film.

Dárday: Aztán mikor elkészült, ott voltunk egy több éves meló után és sehol sem vetítették. A BBS-re sokféle forgalmazási kategória volt érvényben, a miénk azt a besorolást kapta, hogy akkor lehet csak vetíteni, amikor a stúdió összes filmjét is vetítik. Ilyen alkalom pedig összesen kétszer adódott tíz év alatt. Innen jött aztán a „társadalmi forgalmazás” gondolata. Elkezdtünk vetítéseket szervezni a pedagógia teljes hierarchiájában, iskolákban, tantestületekben, továbbképzéseken, minisztériumban, pártszerveknél. S ez akkoriban tényleg teljesen új formája volt a forgalmazásnak. Egy szakma, a pedagógiában így-úgy dolgozó emberek, akiknek a munkájába ez a sorozat véresen belekapcsolódott, láttak egy filmet saját közegükről. Voltak olyan vetítések, ami után mi már nem is mondtunk semmit, mert a tantestület elkezdett vitázni, és összevesztek egymással saját gondjaikon és azon, hogy akkor most mi is az igazság?

Kicsit olyan ez, mint Dziga Vertov mozija a szocializmus hajnalán, lefilmezzük az emberek mindennapjait, levetítjük nekik, és meg is beszéljük, tehát azonnal visszacsatolunk.

Dárday: Ami ma nagyon érdekes ebben a filmben, hogy emberi drámák tolakodnak a nevelésügy elé. Nem akarok szerénytelen lenni, de az első rész a Bulyáki házaspárról egy shakespeare-i dráma. Gazdagnak az volt a teóriája, hogy a magánéletbe nem szabad filmmel belépni. Mi pedig azt mondtuk, a valós társadalmi összefüggéseket csak akkor tudjuk megragadni, ha azt is felmutatjuk, milyen apró, nagyobb vagy egészen kriminális emberi drámák zajlanak.

A többi részben a film már tudatosan vállalja ezt. A másodikban Ági, a legfiatalabb lány a főszereplő, aki egy makacs lázadó, otthagyja a jó nevű középiskolát, mert képtelen elviselni, hogy semmi ösztönzést nem kap tanáraitól. A negyedik rész pedig a legfiatalabb fiú, Tibor drámája, aki nem olyan okos, mint a többiek, nem lehet értelmiségi, esztergályos tanulónak kell állnia.

Dárday: Szegény ő később öngyilkos is lett. Ági pedig eltűnt valahol külföldön. Ezt onnan tudjuk, hogy évekkel később Bulyáki, mikor nyugdíjba ment, elkezdett festeni, s volt egy kiállítása, ahová elmentünk. Emlékszem, Wilt Palinál jöttünk össze, s az is felmerült, hogy esetleg folytatnánk a filmet.

Mihályfy: Le kellene vetíteni a következő pedagógusnapon a Nevelésügyi sorozatot a tévében. Nem gondoljátok?

Vitézy: Nem nagyon ajánlom. A néző gyorsan átkapcsolna.

A korabeli dokumentumfilmek jó része – A válogatás, Fellebbezés, Kertészutcaiak, Botütés saját kérésre, Tagfelvétel, Küldöttválasztás, Szónokképző iskola, Jutalomutazás, Családi tűzfészek – a Nevelésügyi sorozat rokonai. Antropológiai értékű filmek egy korról, s egy embertípusról.

Szalai: A Jutalomutazás már dokumentarista játékfilm, bizonyos fokig más módszerrel is készült. Egy ponton túl ugyanis nem lehet egy emberbe jobban belemenni, mert ő ott marad az életében, te meg eljössz a kamerával. A dokumentarista játékfilm őskezdete, alapgondolata az, hogy ha egy párttitkár párttitkárt játszik, akkor kilép a saját azonosítójából, félreteheti a félelmeit meg a skrupulusait, miközben ugyanaz marad a gondolkodásmódja, beszédstílusa, gesztusai.

 Az már a Nevelésügyi sorozatban világossá vált, hogy erre kellene továbblépni?

Szalai: Ezeket a felismeréseket a tapasztalatok hozták. Volt egy olyan szemlélet akkoriban, hogy a problémákat csak vertikálisan szabad ábrázolni. Tehát a hatalmi struktúrákat kijátszva, azokat letapogatva, erre-arra kacsintgatva. A legtöbb film teli volt rejtjeles mondatokkal. A Nevelésügyi sorozat ábrázolásmódja pedig inkább horizontális. Itt nincs semmiféle kacsintgatás.

 A ti filmetek egy módszeres türelmes filmszociológia. Hogyan formálja a szocialista embert a szocialista nevelésügy. Általában mindig olyan tanórákon van jelen a kamera az iskolarendszer különböző szintjein, amikor éppen ideológiai nevelés folyik. Osztályfőnöki óra a szakmunkáserkölcsről, irodalom óra Gagarin űrrepüléséről, egyetemi óra a béketáborról és az ellenséges imperializmusról.

Vitézy: Én a Nevelésügyi sorozat előtt a Mahart egyik tengerjáróján filmeztem négy hónapig. És ott tanultam meg, hogy a szocializmusban semmi nem az, aminek látszik. Las Palmas magasságában a párttitkár ugyanúgy megtartotta a november 7. ünnepi szpícset a hajón, és volt szocialista brigádmozgalom is, miközben a dekorlemezekkel fedett hajóváz teli volt csempészáruval, mázsaszám a Marlboro meg a whisky. Ettől kezdve én mindenre úgy néztem, vajon mi van mögötte. Sok rendszerkritikus film készült akkoriban, de gyakran csak egy-két kényes mondattal bírálták a rendszert, amit kivágták és annyi. A mi filmjeinkből, mivel a struktúráról szóltak, és struktúrában gondolkodtak, bármennyit ki lehetett volna vágni, ettől a film nem változott.

Szalai: Meg is tették. Az Átváltozás című filmünkből például, mikor ment Berlinben, kivágták Brezsnyev temetését. Egy nagy kattanás hallatszott a vetítésen, de a film maradt, ami volt.

Dárday: Mindez azért volt, mert 1956 után a párt és a filmes szakma, sőt az egész értelmiség között köttetett egy hallgatólagos megegyezés. De a mi generációnkkal ezt elfelejtették újrakötni. Illetve a hetvenes évek már egy olyan korszak volt, amikor ezt a megegyezést úgy, mint az előttünk lévőkkel, nem lehetett volna megkötni – ezért jött létre a TÁRSULÁS.

Mi lehet ennek a filmnek ma, a drasztikusan átalakuló iskolarendszerben az üzenete. Számomra elsősorban az, hogy ki az ideológiával az oktatásból. Nehéz szembesülni azzal a bornírt, totális agymosással, amit ez a film mutat.

Vitézy: Pedig nem szabad azt gondolni, hogy például a közeljövőben majd ideológia mentes lehet az oktatás. Negyven év hibáit kell kijavítani. Egyszerűen fogalmuk sincs ma a gyerekeknek a magyar történelem vagy irodalom alaptényeiről. Sinka Istvánról például nem is hallottak. De nézhetjük a Nyírő problémát is. Tehát az ideológiai befolyásolás a mai napig tart. A magyar kultúra és történelem el lett hazudva a felnövekvő nemzedékek előtt, valahogy ezt helyre kell hozni.

De régen rossz, ha a korrekciót megint valami hatalmi centrumból végzik. Bulyáki tanár úrnak is ez a gondja, hogy hadd ne a járási párttitkár mondja már meg, mi kell a tanagyagba. A differenciálszámítás és Petőfi iskolai helye szakmai kérdés.

Mihályfy: A téveszméktől mentes nemzeti önismeret az alapja a nevelésnek és a hiteles információ átadás, eddig kéne eljutni végre valahogy.

És persze Bulyáki Ági problémájának megoldásáig, hogy az iskola ne akarjon mindenáron „nevelni”, inkább ösztönözzön.

Szalai: Az oktatásnak épp az lenne a lényege, hogy a gyerek legyen a centrumában, hogy ő legyen a lényeg. Én utoljára az egymilliós interaktív táblánál képedtem el. Szerintem ne egy táblával lépjen interaktív kapcsolatba egy gyerek, hanem a tanárral.

Miért nem forgattátok újra ezt a filmet 10 vagy 20 év múlva?

Vitézy: Ez többször is felvetődött. De aztán mindenki másfelé tartott.

Mihályfy: Az is fontos, hogy akkor tulajdonképpen egyszerű volt a szituáció. Valami nagyon rohadt, és azt meg kellett mutatni. Ma egy képtelen korban élünk megint. Erőszakos, igazságtalan, hazug, de nagyon másképp, sokkal kevésbé tetten érhetően. Akkor arra a politikai idiotizmusra reflektált minden film, direktben vagy indirektben, amelyben éltünk. Ma mire reflektálsz? A kapitalizmusra? A bankvilágra?

Szalai: Négy évenkénti váltásban egészen más a helyzet, instabil, alig megragadható. Bódy Gábor mondja az Átváltozás című filmünkben, hogy a hájréteg nem ajtórés, oda nem tudja betenni a lábát senki. Ma egy abszurd világban élünk, ahol Amerikából mondják meg egy itteni banknak, hogy mit csináljon.

 Az is abszurd volt, és akkor is megmondták, Moszkvából.

Mihályfy: Csak ma már védik a koncot. Abban az időben a konc a politikai hatalomé volt, ráadásul volt egy kétértelműsége a dolognak. A hatalom látszat-szociális mentalitása egyébként humánusabb volt mint ma. A mai társadalom antihumánus, kíméletlen, ma már a szétrablott koncot személyes őrzővédők őrzik, s te nem kapsz forgatási engedélyt, nem jutsz hozzá a lényeges információkhoz.

Én csak annyit mondok, mit nem adnék egy mai Nevelésügyi sorozatért, hogy pontosan lássam, milyen színvonalon interpretálják a gyerekemnek az órán a világot?

Szalai: Száz féle tankönyvből lehet ma tanítani, melyik iskolát választanád?

Mihályfy: A mi filmünk társadalmi film. Ma szerintem csak szakmai filmet lehetne csinálni a magyar nevelésügyről.

Dárday: Ma, ebben a furcsa szocializmusba oltott kapitalizmusban, amelyik semmilyen irányban nem tudott kibontakozni, a pénz az úr. Mert mi Kornidesszel tudtunk beszélni, de a pénzzel nem lehet beszélni. Erre a projektre ma egy fillért nem adna senki, s ha véletlenül igen, akkor meg nem lenne senki, aki bemutassa.

Mi jut eszetekbe még több évtized távlatából, ami leginkább bevésődött?

Vitézy: Nekem, amikor Bulyáki a pártfegyelmi után megtartja a következő óráját. És mondja az elvárt szöveget, mintha mi se történt volna.

Szalai: Nekem a szembesítés, mert igazából akkor adták oda magukat Bulyákiék ehhez a filmhez, amikor felvállalták, hogy legszemélyesebb érzéseiket is feltárják, mert megértették, hogy a film a valóságos problémákat akarja feltárni a sorsukon keresztül.

Dárday: Díjat kellett volna kapniuk ezért. Mert ezer közül, ha egy, aki így felvállalja az életét. Amikor egyébként utoljára náluk voltunk, mivel nem hagyhattuk ott, visszacseréltük az ötszázas izzót a nagyasztal fölött a sajátjukra. Ültek döbbenten, s azt mondták: „Nem is tudtuk, hogy ilyen sötétben élünk…”

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/04 34-36. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11401

Cikk értékelése:

szavazat: 998 átlag: 5.63