MeseterápiaMesefilmterápia – 2. részSorskönyv-mesékHirsch Tibor
A Jumanji, a Vissza a jövőbe, a Charlie és a csokigyár ideális film a meseterápiához, a gyerekhősnek mindhárom történetben a szüleitől származó, személyiségébe már beépült átokhordozókat kell legyőznie. A trendi amerikai gyerekfilmekben általában mindig ott kísért a lúzerség. Merthogy onnan szép győzni!
Arról van szó, hogy egy bizonyos fajta, mintakövető (ha nem mindjárt műfajteremtő) családi moziban a gyereknek még igenis van lehetősége a mások által „vesztesre programozott” fátumot éppen a mesekaland által, annak szerencsés befejeztével győztessé átprogramozni. De kik ezek a „mások”? Volt szó róla: Eric Berne-nek, a tranzakció-analízis atyjának tétele szerint a rossz sorskönyvért leginkább a rossz szülői akciók felelősek. Ezekből több is lehetséges. Például amit „korlátozó-kritikusnak” nevez az ebben hívő analitikus iskola, és amelyhez leginkább egy szemöldökráncoló, pofonnal fenyegetőző zord atya képét kell képzelnünk. Vagy ott a másik, ami még ennél is rosszabb, a „provokáló-belehajszoló” fajta – amihez leginkább egy úgynevezett „démoni” anyuka ábrázata passzol: mi van, nem mered?”, kérdezi, és szeme közben eszelősen csillog. Berne szerint ezzel a két változattal nem is akkor van az igazi baj, amikor még külön személyiségként, apukaként-anyukaként bántanak és rombolnak, hanem amikor már beköltöztek gyermekük fejébe, és többé nem szülőnek, hanem röviden és egyszerűen „szülőinek” kell nevezni őket, akiket aztán a gyermek egész életében magával cipel.
A kiskorú lúzer sorsát jóra fordító mozidarabokban ezek – mármint a szülői én-állapot rossz és még rosszabb variánsai – aztán újra megelevenednek, kilépnek a hős fejéből, és mint megannyi hús-vér ellenség, mindjárt harcba is szállnak vele. Ha továbbra is Berne Sorskönyv-tételét, és a tranzakció-analízis pszichoterápiás iskolájának ezekre az úgynevezett „én-állapotokra” (ez az iskola legbiztosabb védjegye!) épülő személyiség modelljét alkalmazzuk az összes olyan filmre, melyekben a gyerekhősnek a szüleitől származó, személyiségébe már beépült átokhordozókat kell legyőznie, úgy különösen izgalmas, amikor magát az átok pillanatát segít fülön csípni a történet. Az ilyen mesékben az a bizonyos „szülői”, de persze a vásott és destruktív gyermeki is, vagyis a tranzakció-analízis (bennfentesek csak TA-nak becézik) valamennyi rendű és rangú fejlakói, – rosszak és jók – tényleg a maguk eredetijével lesznek azonosak. A rossz, „korlátozó-kritikus szülői” tényleg rossz szülőt kreál belőlünk, a „provokáló-belehajszoló” attitűd miatt tényleg démoni apaként vagy anyaként örökítjük tovább az átkot. A cselekmény szerint pedig éppen az a feladat, hogy valamiképpen „tetten érje” őket a hős, mielőtt még „fejlakóivá” válnának.
Mert hiába, hogy, mint afféle végzetfolyam, már javában csordogál annak a bizonyos „sorskönyvi átoknak” sötét vize, de valamilyen váratlan eseménynek köszönhetően mégiscsak vissza lehet menni az átok ősforrásáig, találkozni az igazi károkozókkal, és így el lehet hárítani a végzetet. Hogy mi kell az ősforrás újralátogatásához? Sok minden. Az ilyen filmekben ehhez minimum időutazás szükségeltetik, vagy misztikus dimenzióugrás – esetleg mindkettő.
Rosszcsontok kilakoltatása
Nézünk három példát az amúgy gyorsan szaporodó kínálatból: Zemeckis réges-rég kultuszfilmmé lett Vissza a jövőbe-trilógiáját, Tim Burton önvallomás-gyanús – tehát „majdnem-szerzői” gyerekkönyv-adaptációját, a Charlie és a csokigyárat, és egy kevésbé illusztris, de egy azóta már felnőtt nemzedék számára igen fontos darabot, a Joe Johnson rendezte Jumanjit.
Három évized – az Eric Berne utáni bő negyedszázad – egy rugóra járó emblematikus TA-filmjei ezek. Közös bennük mindenekelőtt, hogy a sorskönyvi korrekció már-már barokkosan bonyolult, merthogy három nemzedékkel dolgozik. Alapos munkához persze kell is ennyi: a TA tanítása szerint a sorskönyvi átok valóban több nemzedéknyi örökség. A Vissza a jövőbe igazi vérségi kapcsolatot kínál nagyapa, apa, fiú között, a Charlie és csokigyár és a Jumanji viszont vegyesen dolgozik jelképes és valódi rokonsággal.
Kezdjük Tim Burtonnel. Nála adva van egy élvezet- és talán gyermek-gyűlölő, amúgy perfekcionista fogorvos, akinek felnőtt gyereke csakazértis infantilis és élvezetimádó lesz, és csak azt az egyetlen apai fejlakót nem képes kicselezni totálisnak képzelt lázadásában, mely által éppen úgy hajhássza a maga élvezetbirodalmának és csokoládéinak tökéletességét, ahogy apja a tökéletesen fehér fogakét. Itt jön a nem vérszerinti gyerek és unoka, aki részlegesen felszabadítja Wonkát, a művét betegesen szerető Pygmalion-csokigyárost, hogy azután a csokigyáros legalább saját emlékeibe kirándulva kibéküljön apjával, a fogorvossal, és elfogadja a családjához – tehát a családi szeretethez – ragaszkodó Charlie-t a maga lelki gyermekeként, és így a megváltás, mint megannyi egymást pöckölő csoda-dominó, végül, ahogy az ilyen filmekben szokás, végigszaladhasson mindhárom nemzedékeken.
Lehet persze – Tim Burton filmjének csokigyárosát téve meg felnőtt-korú gyerekhősnek –másképpen is értelmezni a mesét, és a csokigyáros egyszemélyi megváltásának rendelni alá mindenkit, a másik két generációt is beleértve. Ez annál is inkább kínálkozik, mivel a Charlie és a csokigyár, ahogy a rendező több korai filmje az Ollókezű Edwardtól kezdve a sorskönyvi átok elleni háború személyes, szerzői harci jelentéseként is értelmezhető. Létezik egy plakát, rajta középen a cilinderes Willy Wonka/Johnny Depp sokértelmű mosolyával. Ez teszi nyilvánvalóan, és vitathatatlanul soha föl nem növő gyerekké, aki más gyerekek között áll: konkrétan azok karéjában, akiket meghívott szerencsés nyertesként a csokigyári kirándulásra, de akik az egy Charlie kivételével mind kihullanak egy titokzatos próbatétel-rostán, van közülük, aki szó szerint is. Íme a gyerek-Wonka, vagyis az örökgyerek Tim Burton ugyancsak gyerekkorú fejlakói, akiket persze valaha szülők, menedzserek, szülői státuszú példaképek ültettek mostani helyükre.
Hősünk, Willy Wonka, sokra vitte infantilis-kreatív (tehetséges) és nárcisztikus személyiségként. E tulajdonság-együttes az ő sikerének záloga, és e sikerhez, vagyis e tulajdonságok kiaknázásához a korlátozó-szülői én-állapot elleni lázadás vezette el. De e (művészi) lázadás közben a kreativitás mellett más „gyermeki” tulajdonságokat is működtetnie kellett, melyek nem mellékesen bibliai főbűnök: falánkságot, nagyravágyást, önzést, és tervei kivitelezéséhez a manipulatív okoskodást. Ez utóbbi trükkös zsenialitást – akár gyermek gyakorolja, akár a felnőttben lakó gyermeki fejlakó – Eric Berne „kis professzornak” nevezi.
Ettől is, akárcsak a többi „gyermeki” vonástól, ez a mi Tim Burton/Willy Wonkánk most már szeretne megszabadulni. Ezek helyett szeretné megtalálni magában a pozitív, bízó-hívő, jókor engedelmes gyermeki énjét, aki nem mellékesen szülői szeretetet kaphat, mivel tudja azt viszonozni. Ő volna maga Charlie. Kérdés: összeegyeztethető-e ez az ugyancsak pozitívnak mondott „kreatív természetes gyermekivel” (tehetségével), ami miatt nagyon egyedül van, de akinek sikerét, bizarr életművét köszönheti?
Tudhatjuk: egy amerikai sztárrendezőnek szuper-kreatív kiskorúnak kell lennie, igazi trükkös csokigyárosnak hagynia kell tombolni azt a bizonyos „szabad gyermekit”. Néha persze okos, ön-reflexív pillanatokat is illik beiktatnia, például amikor a film egy epizódjában csakazértis fölgyújtja, horror-maszkokká torzítja az őt dicsőítő órajáték figuráit, azzal a zavart megjegyzéssel, hogy „egyébként túl csöpögős volna”. Tim Burtonhöz illő hozzáállás, hiszen egész életműve efféle kreáció/destrukció/kisprofesszor tojástánc. Többféle gyerekből gyúrható össze tehát egy Hollywood-képes kiskorú: konkrétan azokból, akiket Wonka versenyezni hív, és akik csoportképe együtt adja ki őt magát. Kell egy, aki habzsolja a világot, kell egy, aki imádja a pénzt, mint eszközt, amivel az infantilizmus luxusa megvásárolható. És kell egy teljesítmény-hajhász is, elvégre ebben a világban – hiába csokigyár, és nem fogorvosi rendelő – nem lehet lazítani. Vagyis legalább három ellenszenves gyerek kell a sikerhez. No, de ha már ezek már mind megtették kötelességüket, akkor végül elég kiválasztani a sok fejlakó közül egyet, az igazit. Vagyis Charlie-t, aki mértéket tart, aki tud akarni is, de lemondani is; tud elvágyódni, de helyben maradni is, mert a „szabad kreatív gyermeki” gyönyörű harmóniában él benne az „engedelmes gyermekivel”, miközben a „destruktív gyermekinek” nyoma sincs. Bizony az eleve infantilizmusban utazó csokigyáros és sztárrendező, ez a bizonyos Tim Burton/Willy Wonka eszerint az értelmezés szerint első körben egyáltalán nem a nyárspolgár fogorvossal harcol, hanem azokkal a gyermeki fejlakókkal, aki a fogorvos szülő ártó hatalmának következtében már mind beléköltöztek. Ha falánk, önző, stréber önmagát (hiába gyerekek!) mind legyőzi magában, ha már csak Charlie, a képeskönyv-tökéletességű kissrác marad – igazi, legősibb önmaga – csak akkor lehet megkötni a szülő és gyermek (fogak és csokoládé!) örökre szóló békeszerződését. Charlie, Tim, Willy – ekkor együtt szabadulnak: kezdődhet igazi gyermekkoruk, természetesen egyetlen személyiségbe gyúrva.
Apuci, helyzetbe hozva
A Vissza a jövőbe Marty-jának sorskorrekciós feladata ennél több és kevesebb is: kevesebb, amennyiben rendes, a ’80-as években divatos sci-fi eszköztárral dolgozik, nem pedig a megváltás és átokelhárítás burtoni misztikájával. Ezen kívül neki valódi fel- és lemenőket kell átprogramoznia: sehol egyetlen titokzatos lélek-alteregó. A feladat ugyanakkor szó szerint mégiscsak több: több csapdát kell elkerülne, trükkösebb átkot kell érvénytelenítenie.
Először is a kamaszhős Martyban nincs meg a tranzakció-analízis énállapot-rendszerében leggyakoribb rosszként emlegetett „kritikus-korlátozó” szülői. Mivel ez hiányzik, nincs rá ok, hogy egy ilyenforma fejlakó az ő történetében megelevenedjen. Ugyanakkor egy efféle tanár, bizonyos Mr. Strickland nagyon is nyomot hagy Marty apja életében: találkozunk is vele hús-vér valóságként, amikor Marty a professzor csodamasinája által visszaruccan apja gyermekkorába, hogy ott megoldja mindkettőjük jelenét. Marty apja tehát nem korlátozó-kritikus szülő, hanem rossz értelemben engedelmes gyermek, magyarul szolgalélek, aki státusza szerint azért mégiscsak szülő és nagykorú, és így – a Berne-féle okoskodással élve – megvan az esélye, hogy elszúrja gyermeke életét. Akár azzal is, hogy úgy érzi, valamit tennie kell, nehogy az ifjú Marty ugyanolyan nyomorultul végezze, mint ő. „Ne légy nyuszi!” Ez az a végzetes parancs, ami Martyt három epizódon át újra s újra kis híján katasztrófába sodorja. Nincs rá közvetlen bizonyíték a filmekben, de azért napnál világosabb, hogy egy ilyen bíztatás leginkább egy apától származhat, akár egy olyan apától is, aki maga nagyon is nyuszi, ezért, miközben tíz mondatából kilenccel meghunyászkodásra nevel, ott van a tizedik, ami egyenesen a tranzakció-analízis hívők főmumusa, a „provokáló-belehajszoló” démoni szülőtől ered. „Ne légy nyuszi!” Lefordítva: „Törődj bele mindenbe, de kockáztass éppen akkor, amikor esztelenség!”
Innentől világos a feladat: ki kell hozni a maga átkába kamaszként éppen elmerülő lúzer papát az ő vesztes sorskönyvéből ott lent a távoli ötvenes években, hogy azután a most már győztes sorskönyvű apucinak, fölcseperedvén, ne legyen oka életveszélyes démoni provokációkkal veszélyeztetni fia életét. Amúgy, Berne tanítása szerint, az ilyen provokációk a szülő destruktív (magyarul: vásott) gyermekijéből törnek elő, például mert ez a szerencsétlen papa ezt a vásott gyermekit már annyira elfojtotta, hogy másra úgysem jó, csak hogy által saját gyermekének adjon halálba vezető tanácsokat. A tranzakció-analízis példafilmnek legalkalmasabb első epizód tehát gyönyörűen megmutatja, mennyire kényes mutatvány is ez az átok-feloldás, amikor valóságos és nem szimbolikus gyermekre bízzák, mint tették a Charlie-Wonka páros esetében. Csak apróság: Martynak apjától kell kapnia a maga győztes sorskönyvét, amit csak egy másik győztes adhat át neki, menő srác, akibe Marty anyja bele tud szeretni. Ha ez a finom ok-okozati lánc összekuszálódik, például azáltal, hogy az ál-győztes Marty (azért nem valódi, mert végig ott van benne a „ne légy nyuszi!” parancs titkos, provokáló mérge) túl jó fejnek mutatja magát, akkor ezzel elszereti saját anyját az apjától, ami a mese időutazásos sci-fi vetülete szerint azzal járna, hogy Marty meg sem születne, a TA-értelmezés szerint pedig nyilván azzal, hogy Marty menthetetlenül megkapná a most már sokszorosan, saját gyermeke által is földbedöngölt papától a halálos provokációt.
Az átok kétszer csönget
Harmadik példánk, a Jumanji, talán a legbonyolultabb, legalábbis, ha nemzedékek szólamainak sajátos polifóniájára koncentrálunk, ahogy a történet rendje szerint, hol átkokkal, hol feloldozással ajándékozzák meg egymást, vegyesen jelképes és vérszerinti szülők gyermekeiket, és fordítva.
Érdemes fölidéznünk a mára talán feledett történetet. Van először is a címadó társasjáték, szép festett dobozban, táblával, figurákkal, dobókockával. Ebből a gonosz és misztikus időtöltésből, ha az ember egyszer elkezdte – akárcsak Berne végzetes sorskönyvéből –, nem lehet többé kiszállni. Az amúgy közhelyes őserdő-motívumra épülő játék föld alá ásva, esetleg elhagyott házak padlás-zugába rejtve várakozik. Ha valakit kiválaszt, megmutatja a magát neki és játékra csábítja – az sosem véletlen. Egy gyerek bajba kerül: csakis akkor, és csakis neki bukkan föl az elátkozott dzsungel-szimuláció, a Jumanji, hogy ezt a reménytelen állapotot véglegesítse.
Még a hatvanas években egy akarnok apa – amúgy cipőgyáros – akiben túlteng a Berne-féle kritikus szülői, egy esete összekülönbözik szorongó fiával, Alannel, egyedül hagyja, a gyerek megtalálja a játékot, és már az első lépéseknél beszippantja őt a dzsungel. Két másik gyerek aztán, Judy és Peter, valamikor a kilencvenes évek derekán elveszíti szüleit, és gondoktól gyötört nagynénjükkel kénytelenek beköltözni abba a kísértetházba, ahonnan az a bizonyos másik gyerek éppen egy nemzedéknyi idővel korábban, titokzatos módon eltűnt. Bajban vannak ők is, haragszanak a világra, a házra, talán szüleikre is, akik egy autóbaleset következtében itthagyták őket. Érezni kell a nézőnek: telnek majd az évek, és lesz ez még rosszabb is. Ahogy minden hasonló gyermekfilm-kezdet, a Jumanji-antré is gyorsan fölskicceli a nézőnek, milyen egy vesztes sorskönyv startvonalán állni. És akkor a két testvér megtalálja a Játékot. A játék által a vadon betör a kertvárosi valóságba. Oroszlán támad a konyha felöl, rinocérosz- és majomcsapat töri ripityára a berendezést, gyilkos liánok szövik be a nappalit. Akárhogy is, játszani kell. Egyetlen hasznos kockadobás sikerül csak az egész életükkel vesztésre álló játékosoknak, de ez elég is. E dobás jutalmaként visszahozhatnak a maguk köznapi jelenébe egy őserdei remetét és száműzöttet, akiről kiderül: éppen egy nemzedéknyi ideje éli át naponta a vadon borzalmait. Természetesen ő a hatvanas évekbeli kisfiú, immár hosszú, torzonborz szakállal. Szorong, mint annak idején, és mégis: a sok szörnyű dzsungeltapasztalat birtokában a hajdani kisfiú már többé-kevésbé látja és érti a világot. A Jumanji tehát úgy csapda, hogy egyben pszichoterápia is: mármint annak, aki túléli. Onnantól kezdve, hogy a régi játékos hajlandó közösen játszani az új játékosokkal, mindhármuknak együtt újra van esélye. Ez volna itt a sorskönyv-fordító csoda.
A felnőtté lett régi kisfiú testvére is (Robin Williams játssza), fogadott apja is a következő elátkozott nemzedéknek, Testvér: hiszen a sorskönyv-szabályok szerint újabb és újabb generációk gabalyodhatnak bele ugyanazokba a fátum-liánokba, és lám, ez itt is megtörtént. De apa is egyben, nem csupán életkora szerint, hanem mert működteti magában a jó és rossz szülőt. A dzsungelben szerzett bölcsességgel jól gondoskodik a rábízott kiskorúakról, de néha, ha nem figyel, benne is megszólal a rosszféle fejlakó, az a „kritikus szülői”, amit még az ő apja telepített oda, a szigorú cipőgyáros, aki mindig a legrosszabbkor vitatta el fia jogát a gyermekkorhoz, és akinek kedvenc szólása volt: „Légy férfi!”. Ez igazi trükkös átok, merthogy a filmben háromféle én-állapotot is mozgósíthat.
Az első attitűd itt is a „kritikus-korlátozó” szülői. A „Légy férfi!” – egyszerűen annyit jelent: légy nagyon is kiskorú, légy szabály- és hagyománytisztelő, tehát légy engedelmes.
Második változat: a film végén kiderül, Alannel apja, mint „férfi a férfival” szeretett csak beszélgetni, és ilyenkor az apa egy másik, amúgy legtöbbször dicséretes Berne-féle pozíciót tett csemetéje számára kötelezővé: ez volna a „felnőtt” én-állapota. A kötelező-felnőttséget a gyerek-Alan mindig akkor kapta a nyakába, amikor legjobban sóvárogta volna a szülő-gyerek tranzakciót, amikor kicsiként biztonságot keresett volna egy gondoskodó nagykorú védelmében. „Légy férfi!”: ebben a második regiszterben azt jelenti tehát: „Légy felnőtt! Légy fegyelmezett és racionális, amikor szeretnél gyermekien irracionális lenni!”
És akkor még ott van a harmadik, szó szerint életveszélyes variáns. A dzsungel-játék egy különösen veszélyes mezőjére lépve előbukkan a semmiből az eszelős vadász. Ugyanaz a színész játssza, aki a kerettörténetben Alan apját. A hajdani kisfiú ettől a Jumanji-látomástól fél legjobban. A vadász nem csupán célba veszi Alent, hanem közben csalódottan szidalmazza is, mert Alan nem harcol ellene, csupán menekül. „Légy férfi! Támadj és védekezz! Akár ellenem is!” A biztatás harmadik jelentése az, amit Eric Berne „provokáló-belehajszoló”, tehát a legsötétebb szülői fejlakónak tekint: ez a sugallat küldi a fiút évtizedekre a sorskönyvi átok őserdejébe.
Természetesen a boldog vég itt is a vesztes sorskönyv diadalmas korrekcióját hozza. Megnyerik a játékot, így Alan megszabadul, gyorsan visszaszaladhat a múltba, ott megneveli apját, ott aztán gyorsan előreszaladhat a csak kicsit korábbi jelenbe, találkozik fogadott gyermekeivel, és mellékesen megmenti vérszerinti szüleiket is, megakadályozva, hogy sor kerüljön a végzetes autós utazásra, így Judy és Peter sorskönyvi prognózisa máris győztesre vált.
Tanulság: az első nemzedék fiának kötelező rendezni a kapcsolatot az apjával, de ehhez először neki magának kell jó gyerekké, jó felnőtté, majd jó apává kell válnia. Így óvhatja meg a második nemzedék gyermekeit attól, hogy jó szülők híján az átok-játék velük folytatódjon, és így mentheti föl visszamenőleg az apját, akit – legalább saját felnőtt-emlékeiben – jó szülővé tesz. A mese slusszpoénja: egy derűs telefon Andy és hajdani keménykedő papája közt, ami jelzi, hogy az öreg a jelenben is él, de tartósan megváltozott. Tehát a megváltás legalábbis hármas: nagyapák, apák, unokák generációja részesedik benne.
n
Ezek a gyerekfilmek mintha a tranzakció-analízis iskoláját szemléltető sorskönyv-korrekciós modellek magasiskoláját jelentenék, részletgazdagságban, és a feladványok csavaros természetében. Pedig a vesztesnek induló gyerek itt lép be a történetbe a legősibb, tehát legszerényebb ambíciókkal. Magyarul nincs erős „másság-tudata”, nem érzi zsebében azt a bizonyos, vezérnek kijáró marsallbotot. A gyerekhősnek maximum Pinocchio-ábrándjai vannak („hadd legyek már én is olyan, mint akárki!”), és mégis megváltottként, megváltóként lép ki a történetből.
Van még egy fontos közös jegye ezeknek a gyerekeknek szóló, mindazonáltal, felnőttesen nagyszabású megváltás-tablóknak. A titkos üzemanyag, ami mozgásba hozza őket. A démoni szülő provokáló-belehajszoló átka nélkül soha nem kezdődne el a mese. Ha az apa csupán korlátozna, vagy csupán megalkuvásból adna példát, akkor Marty nem keresné a professzor gyanús barátságát, vagyis magát a kalandot. Akkor nem indulna fogait összeszorítva csokigyártást tanulni Willy, és nem nyitná ki a duzzogó Alan a játékdoboz fedelét csak azért is.
„Légy férfi, és harcolj! Akár ellenem is!” Voltaképpen ez volna a mindenkori, dzsungel-vadászok (gyerekükre vadászó démoni szülők) közös csatakiáltása. Kimondják, és már fordul is a gyors Tragédia irányába az eredetileg lassú romlásról szóló lúzer-mese. Aztán kell még egy fordulat, maga a csoda, és Tragédiát épphogy, de fölülírja a fináléban Megváltás. Méghozzá több-generációs, családi king-size csomagban. Észre sem kell vennünk, hogy ez az utolsó csavar mennyire borotvaélen táncol. Hiszen ezeket a filmeket mégiscsak gyerekeknek szánják.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 838 átlag: 5.52 |
 |
|
