Gyenge Zsolt
Jacques Audiard cannes-i nagydíjas börtöndrámájának hőse veszedelmes viszonyok közt próbálja túlélni büntetését.
Félénk arab srác áll a börtönudvar szélén, zsebredugott keze, behúzott válla jelzi: neki senkivel semmi dolga. Nincs benne indulat, csak a szemei fürkészőbbek a szokásosnál. Pedig az udvaron tapintani lehet a feszültséget, egy ilyen intézményben ez azon kevés nyilvános helyek egyike, ahol az identitást és a hierarchiát látványosan ki lehet fejezni. A rendező számára olyan ez a hely, mint a tanárnak a tábla: Audiard rendszeres időközönként – ahogy a pedagógus újra és újra a tábla felé fordul – ide rajzolja fel az egész történetet mozgató, folyamatosan változó viszonyrendszer éppen aktuális állapotát.
Az ő világaiban ugyanis a szokásosnál is nagyobb súlya van a kapcsolatoknak. Jacques Audiard hőseinek sorsa – a nagy modern filmek tépelődőivel ellentétben – nem önmagukba van írva. Figurái – akár ezt, akár az előző nagy port kavart filmjét, a Halálos szívdobbanást vizsgáljuk – nem önmaguktól azok, amik, hanem viszonyaik, mondhatni kapcsolati hálójuk határozza meg őket. Nem belülről fakadó motivációk, tudatos döntések irányítják tetteiket, inkább aszerint alakulnak történeteik, hogy kikkel kerülnek kapcsolatba. Sodródnak ők is, mint az előbb említett, helyüket nem találó modernek, de a kiindulópont, a hozzáállás teljesen más: a francia rendező állandóan lesben álló alakjai nem egzisztenciális kérdésektől űzötten bolyonganak, hanem kiemelkedő kommunikációs képességeiknek köszönhetően másoknál korábban vesznek észre véletlenül adódó lehetőségeket, amelyekre aztán ráhagyatkoznak.
Bármennyire ellentmondásként is hangozzék e szóösszetétel (Franciaországban nem az), Audiard-t általában „igényes tömegfilmek” szerzőjeként tartják számon. Mivel kitűnően ismeri a műfaji filmek hatásmechanizmusait, bármikor képes azokat a legmagasabb fokon reprodukálni. A próféta ugyanis első pillantásra nem más, mint egy különösen okosan megírt börtöndráma, a szubjektív élmények megragadására koncentráló fényképezéssel és rendkívül hiteles alakításokkal. Malik (Tahar Rahim) egy tisztázatlanul maradó bűntény miatt hat évre börtönbe kerül, ám ott az első pillanatban kiszúrja a korzikai maffia feje, mivel éppen egy arab bentlakót kellene kinyírni. A némi habozás után és egy kis lelkiismeret-furdalás árán sikeresen elvégzett feladat valójában egy újabb kapcsolatrendszer kialakításának esélyét kínálja fel Maliknak. Az udvarra rajzolt „ábrában” azonnal láthatóvá is válik az új szituáció, azonban az erőviszonyok és a szemben álló csoportok megismerése Malik számára nem az otthonra („családra”) lelést, hanem újabb kapcsolatok lehetőségeit jelenti. A rengeteg kiszámíthatatlan fordulat során a fiatal srác véletlenszerűen botlik bele az újabb barátokba, üzlettársakba és ellenfelekbe, és közöttük lavírozgatva próbál a felszínen maradni. A véletlenszerűség egyébként már a ravasz címadásban is tetten érhető: a főhősre aggatott „próféta” jelző nem egy a tulajdonságaiból levezetett beszélő név, hanem az egyik rosszfiú öntudatlan beszólása, amikor meglepődik azon, hogy hősünk egy fura déja vu élmény révén előre tudja, hogy állatok fognak az útra szaladni.
A próféta időnként húsba vágóan hiteles, feszültséggel teli, de az átlagosnál hosszabb, széttördeltebb dramaturgiájú mozi. Audiard ugyanis megpróbálta ábrázolni ezt a sodródó életérzést, amelynek szabálytalan, pillanatokra leülő, majd hirtelen lendületbe jövő ritmusa mindig váratlan fordulatokat eredményez. A rendező műfaji tudatosságát jelzi, hogy a zsánernek megfelelően a történetben van jellemfejlődés is, azonban ezt is valami különös esetlegesség lengi be. Az életet biliárdasztalként elképzelő Malik gátlástalanul pattan egyik golyótól a másikig, és mivel a vele történteket nem a maga döntéseiből eredőnek gondolja, ezért furcsa módon teljesen hiányzik belőle az etikai érzék. Eltávolodva (felülemelkedve?) mindentől, nem tud és nem is akar erkölcsi kérdést csinálni az életében adódó döntési szituációkból. Amint azt a gyönyörű, egyszerre megnyugtató és elbizonytalanító befejezés tökéletesen mutatja, Malik tettei és viselkedése következményeire nem gondolva végletesen a jelenbe, éppen működő viszonyaiba és az azokból fakadó értékrendbe lapítva él, anélkül, hogy megkérdőjelezésük egy pillanatra is felmerülne benne. Ezek egy következő impulzus hatására amúgy is azonnal lecserélhetővé válnak. Vajon ez lenne a posztmodern utáni, 21. századi egzisztencializmus? Ha Sartre ezt megélte volna…
A PRÓFÉTA (Un prophete) – francia, 2009. Rendezte: Jacques Audiard. Írta: Jacques Audiard, Thomas Bidegain és Abdel Raouf Dafri. Kép: Stéphane Fontaine. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők:Tahar Rahim (Malik El Djebena), Niels Arestrup (César Luciani), Adel Bencherif (Ryad), Gilles Cohen (Prof), Antoine Basler (Pilicci). Gyártó: France 2 Cinéma / UGC / France 2 / Canal+. Forgalmazó: Szuez Film. Feliratos. 154 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/12 53-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9999 |
