Beregi Tamás
A sci-fi regények és filmek őrült tudósai Isten vagy az anyatermészet szerepében tetszelegnek: teremtményeik története ezért válhat kifordított genezissé, evolúciós rémálommá.
Charles Darwin 1859-ben közreadott teóriája, A fajok eredete nem csak a tudományos gondolkodást változtatta meg radikálisan, de az evolúciós elméletek köztudatba kerülését is elősegítette, így óriási hatást gyakorolt a tömegkultúrára is. A fantasztikus irodalom éppoly gyorsan reagált a darwini tanokra, mint a tudomány: a hatás az évtized második felében megszaporodó „evolúciós regényekben” érhető tetten. Ezek között különösen nagy divatnak örvendtek az „elsüllyedt világ” történetek, melyek Verne regényétől (Utazás a Föld középpontja felé, 1864), Conan Doyle elbeszéléséig ívelnek (Elveszett világ, 1912), és olyan, emberi tekintettől mindaddig rejtőző tájakat tárnak az olvasó elé, ahol az evolúció megállt, és ahol az óvatlan utazó – a Galapagos szigetére utazó Darwinhoz hasonlóan – élő fossziliákkal, és a természet legősibb törvényeivel találkozik. Ezekkel a művekkel párhuzamosan azonban megszaporodtak azok a fantasztikus történetek is, melyekben az ember átveszi a természet, illetve az Isten szerepét, és radikálisan beleavatkozik az evolúció folyamatába, vagy megismétli a teremtés gesztusát.
Winsor McCay 1914-es rajzfilmje, aGertie, a dinoszaurusz érdekesen vegyíti a „letűnt világ” és az „ember, a teremtő szerepében” tematikát. McCay az amerikai interaktív színház, a vaudeville gyermeke volt, és filmje is ennek a műfajnak a jegyében készült. A történetben McCay és néhány kollégája múzeumba látogatnak, ahol egy dinoszaurusz-csontvázat pillantanak meg. McCay közli kollégáival, hogy életre tudja kelteni a dinót. Miután fél évet több tízezer fázisrajz elkészítésével tölt el, egy baráti vacsorára invitálja a kollégákat, ahol egy nagy táblára pár vonallal felskicceli Gertie-t. A dinoszaurusz köszönti a művészt és a nézőket, majd teljesíteni kezdi az állatidomárrá átvedlő rajzoló parancsait, például táncra perdül, vagy kiissza egy tó vizét. McCay tehát, művészete és a képzelete erejével életet lehelt a múzeumi csontvázba, visszahozta a letűnt korok egyik élőlényét: filmje erejéig átvette a teremtő szerepkörét.
Egy sziget lehetetlensége
A sziget: tér- és időkapszula, végtelen vizek közepén lebegő titokzatos világ, mely csak a merész felfedezőt avatja be misztériumába. Darwin Galapagos-a a természet fennkölt katedrálisa és groteszk panoptikuma egyszerre. Nem véletlenül helyezte egy szigetre megrázó evolúciós történetét, a Dr. Moreau szigetét (1896) korának egyik tudományos és társadalmi kérdésekre legérzékenyebb sci-fi írója, H.G. Wells is. A műből három film is készült: 1933-ban, Elveszett lelkek szigete címmel (rendezte: Erle C. Kenton, Dr. Moreau szerepében: Charles Laughton), majd 1977-ben, Michael York és Burt Lancaster főszereplésével, végül 1996-ban John Frankenheimer rendezésében, Marlon Brando remek alakításával. A három film viszonylag hűen adaptálja a regényt, a hangsúlyeltolódások azokban sokat elárulnak az adott korszakról.
A három történet közös abban, hogy főhőse egy hajótörött, aki egy különös szigetre kerül, melynek, ahogy az 1933-as film elején halljuk egy hajóskapitánytól, „nincs sem neve, sem pedig földrajzi koordinátája”. A paradicsomi sziget ura Dr. Moreau, aki jó vendéglátóként fogadja a főhőst. A szigetről azonban hamarosan kiderül, hogy távolról sem olyan édeni, mint amilyennek tűnik: éjjelente panaszos sírás, üvöltés rázza a tájat; az erdő árnyékában torzszülöttek lopakodnak, Moreau házában félelem és balsejtelem honol. Hősünk megtudja a doktorról, hogy állatokkal kísérletezik: bonyolult és fájdalmas procedúrákkal emberekké próbálja alakítani őket. A megalázott, félelemben tartott torzszülöttek végül fellázadnak teremtőjük ellen, megölik őt, a főszereplő pedig – az első változatban jegyesével, a másodikban párducból nővé alakított szerelmével, a harmadikban pedig egyedül – elmenekül a szigetről.
A három Moreau alakja jelentősen különbözik. Az 1933-as változatban az orvost csak személyes becs- és hatalomvágy hajtja: „Tudja milyen érzés istennek lenni?” – kérdezi hősünktől a hatalmától megmámorosodott, ostorát csattogtató, gonosz mosolyú tudós. Az 1977-es Moreau már sokkal ellentmondásosabb figura: iszonyú kísérleteinek célja voltaképp a világ jobbá tétele, a természet pusztító erőinek legyőzése, az ostornál pedig sokkal gyakrabban szorongat injekciós tűt. Moreau a harmadik változatban tunya szobatudóssá és lusta despotává silányul, aki mikroszkópja fölött görnyed, zongorázik, és púderezett, lefátyolozott arccal merészkedik csak alattvalói közé. A három Moreau orvosi módszerei is különböznek: Charles Laughton igazi hentes, aki dr. Frankenstein módjára, sebészeti beavatkozással szabja át áldozatait; Burt Lancaster a sejtek átalakulását okozó kemikáliákkal operál; Marlon Brando pedig, a Jurassic Parkból ismert John Hammond professzorhoz hasonlóan a géneket bütyköli. Abban azonban mindhárom Moreau megegyezik, hogy Frankenstein doktorhoz hasonlóan Isten, illetve az anyatermészet szerepében tetszelegnek: teremtményeik története ezért válhat kifordított genezissé, evolúciós rémálommá. Moreau lényeinek bölcsője a tudós laboratóriuma, melyet a „Fájdalmak Házának” hívnak. Élőhelyük az égi és a földi édenkert helyett a sötét barlang (1977-es változat), az erdő félhomálya (1933-as verzió), vagy a bűzös lepratelep (1996-os változat). Bár Moreau embereket akar faragni belőlük, törvényeivel ( „ne járj négy lábon!”, „ne egyél húst!”), állatidomárként csattogtatott ostorával, hajtóvadászataival, elektrosokkjaival paradox módon mégis szüntelenül létük állati eredetére emlékezteti őket.
Wells idejében újra népszerűek lettek Benedic August Morell eugenetikai tanai, a különféle degenerációs teóriák, melyek Lamarck elméleteit alkalmazva a „civilizált ember” sorvadásának veszélyére hívták fel a figyelmet a kiújult járványokra (szifilisz, TBC), a prostitúcióra, az alkoholizmusra, a dekadens művészetre hivatkozva. Moreau történetében tetten érhető az eugenetika hatása, ugyanakkor a regény kiáltvány a korszakban nagy divatnak örvendő élveboncolás ellen is: a kíméletlen állatkísérleteket az 1890-es években egyre több szervezet ellenezte Angliában és Amerikában is. (Az állati jogok egyik szószólója Frances Power Cobbe, a híres feminista volt.) A Moreau filmekben hasonló morális kérdések fogalmazódnak meg: nem véletlen, hogy az első filmváltozat a harmincas évek elején készült, a náci evolúciós elméletek felvirágzásakor, mint ahogy az sem véletlen, hogy a második filmben a hetvenes évek társadalmi dekadenciája, a harmadik Moreau-változatban pedig a kilencvenes évek new age-mozgalmainak túlmisztifikált devianciája érhető tetten – például a teremtmények által látogatott föld alatti templomban, ahol Moreau különös szertartásokat celebrál.
Moreau lényei az evolúciós filmek legszánalmasabb teremtényei, akik csak Frankenstein szörnyéhez hasonlíthatók. Míg az ő átka az, hogy megrekedt félúton az élet és a halál között, addig Moreau lényei az emberi és az állati lét sikertelen találkozásának áldozatai. A Jurassic Park genetikailag újjáélesztett lényei legalább visszakapták az anyatermészettől bestiális méltóságukat, Moreau szörnyszülöttjeit azonban az állati lét vegetatív boldogságától és az emberi bölcsességtől egyaránt megfosztották. Ezek az emberi ruhában mászkáló állatok a cirkuszi majmokat és a Darwinról készült korabeli karikatúrákat juttatják eszünkbe, melyeken a tudós szakállas feje csimpánztesthez kapcsolódik. Az evolúció az ő esetükben nem egyéb, mint a Fájdalmak Házából kiszüremlő rettentő sikoly, az anyatermészetbe való boldog beleolvadás lehetetlenségéből eredő félelem. De a sziget leginkább szánalomra méltó lakója mégiscsak maga Moreau, az isten, aki elhibázta a genezist, a teremtő, aki saját teremtményeitől retteg, s akit végül saját gyermekei falnak fel.
Előre a múltba
A sci-fi filmekben az evolúciós anomáliát néha időugrás teremti meg. A majmok bolygója (Franklin James Schaffner, 1968) asztronautái például egy kétezer éves űrutazás után, 3978-ban térnek vissza a Földre: rémülten tapasztalják, hogy bolygónkon időközben a majmok vették át az uralmat. Pierre Boulle eredeti regényében a majmok modern nagyvárosokban élnek, a filmbéli emberszabásúak azonban sziklás tájban álló archaikus-futurisztikus falvakban laknak (Ezt a változtatást a forgatási költségek lefaragása tette szükségessé). A majmok sajátos társadalmában a gorillák a rendőrség és a katonaság funkcióját látják el, az orángutánok a politikai, jogi, és adminisztratív feladatokat végzik, míg a csimpánzok a tudomány és a majombölcselet művelői. A Homo sapiens ugyanakkor ismét ősemberré degenerálódott: az emberek elfelejtettek beszélni, rabszolgaként sínylődnek, hajtóvadászaton menekülnek lovakon nyargaló majomüldözőik elől.
Egy másik sci-fi klasszikus, Ray Bradbury Mennydörgő robaj című novellája, és az abból készült film (Peter Hyams, 1996) szintén az időutazással köti össze a gyors evolúciós változást. Az Időszafari nevű vállalat 2050-ben olyan kalandtúrákat szervez a múltba, melyek során a dúsgazdag kuncsaftok dinoszauruszokra vadászhatnak – olyan példányokra, amelyek pontosan időzített lelövésüket követően mindenképp elpusztulnának. A vadászok csak a kijelölt ösvényeken haladhatnak, amelyről semmi szín alatt nem szabad letérni, hiszen egy óvatlan mozdulat beláthatatlan evolúciós láncreakciót idézhet elő. Az egyik megrémült vadász azonban letér az útról, és agyontapos egy pillangót. A baleset az eredeti novellában súlyos politikai változásokat eredményez a jövőben. A filmben az okozza a katasztrófát, hogy a vadász visszahozza a jelenbe a cipője talpára ragadt lepkét: ez olyan időanomáliát generál, mely során evolúciós hullámok söpörnek végig a Földgolyón: először trópusi fák és rovarok lepik el a nagyvárost, majd hüllő és majom, valamint denevér és majom keverékére emlékeztető szörnyű lények özönlik el a világot, végül az emberek is átváltoznak.
Revolúcióvá változik az evolúció szemünk láttára Ivan Reitman végtelenül ostoba, de legalább annyira látványos Evolúciójában (2001). A történet szerint egy meteordarabka zuhan a Földre, amely nitrogénalapú szerves molekulákat tartalmaz. A molekulák, bolygónk kedvező klímájának köszönhetően egysejtű élőlényekké szerveződnek, melyek elképesztő fejlődésnek indulnak: pár nap alatt gombákká, rovarokká, kétéltűekké, hüllőkké, végül emberszerű majmokká fejlődnek. Hőseink rájönnek arra, hogy a nitrogén alapú életre ugyanúgy méregként hat a szelénium, mint a szén-alapú molekulákra az arzén, ezért a történet végén a genezis helyszínére, vagyis a meteorkráterbe visszatérve, szeléniumot tartalmazó Head and Shoulders-sampon segítségével végeznek a betolakodókkal.
A fenti filmekben az idő egyszerre pörög előre és visszafele: a múltat a jövő teremti meg. Így találhatja magát szembe a civilizált ember újból alacsonyabb evolúciós szinten álló lényekkel, melyek visszakövetelik tőle „jól kiérdemelt” trónját. A természetes szelekció törvényét a civilizált társadalmakban gazdasági, szociális, kulturális szelekciós törvények váltják fel (persze, csak ha elfogadjuk a döntően lamarckiánus gondolkodású Herbert Spencer, és a szociál-darwinisták gondolkodását). A dinók és majomőseink azonban négy- illetve két lábbal tiporják ezeket a szabályokat, hiszen ők az evolúció rég elfeledett törvényei szerint „szocializálódtak”, és csak a vadon szavát ismerik. Hatalomátvételük során a Homo sapiens faj csendes visszavonulót fúj, az emberből majomszabású ember lesz.
Egy Übermensch az űrből
Nem lehet úgy evolúciós sci-fi filmekről beszélni, hogy legalább pár mondatban ne említsük meg Stanley Kubrick 2001. – Űrodisszeiáját. Asimov és Kubrick ebben a sokat elemzett filmben kozmikus szintre emeli az emberi evolúciót, annak három lépcsőfokát különböztetve meg: egy archaikus, egy technikai és egy misztikus fázist. A történetben az „evolúciós gyújtószikra” az idegen lények titokzatos, fekete monolitja. A hasáb négyszer bukkan fel a filmben, és mind a négy alkalommal egy-egy új evolúciós fázist indít el. Első megjelenésekor, az emberiség hajnalán, tárgyhasználatra tanítja meg az emberőst, aki, a gyilkosság káini aktusa (ellenfele lábszárcsonttal történő agyonpüfölése) révén elindulhat a Homo sapiens-szé válás rögös útján. Második felbukkanásakor, 2001-ben, a Holdon olyan rádiójelet bocsát ki, amely útnak indítja a Discovery űrhajót, fedélzetén Bowman asztronautával. Harmadszor, a Jupiter és holdjai között megjelenve (az égitestek vonala, valamint az elfekvő hasáb egy keresztet rajzol ki) csillagkapuvá alakul, és elnyeli a főhőst, aki pszichedelikus űrutazást tesz, melynek során felsejlik előtte a világegyetem misztériuma. A hasáb utoljára a stilizált mentális térben öregedő Bowman halotti ágya mellett bukkan fel, lehetővé téve, hogy a hős, sok megpróbáltatás után végre csillaggyermekké váljon, vagyis világegyetemet óvó, teremtő erővel megáldott szuperemberré – vagy ha úgy tetszik istenné. A film utolsó tizenöt perce, Bowman látomásos útja és átváltozása a sci-fi filmtörténet leghátborzongatóbb és legkatartikusabb negyedórája. Ez a hihetetlen erejű képek mellett részben Ligeti György zenéjének és Richard Strauss szimfonikus költeményének, az Imígyen szóla Zarathrustrának köszönhető. Ez utóbbi kiválasztása nem véletlen, hiszen Nietzsche művében is megtalálható ez emberi evolúció hármas fázisának (majom-ember-szuperember) gondolata.
Evolúció a videójátékokban
A számítógépes játékok között a kilencvenes évek elején jöttek nagy divatba az úgynevezett istenjátékok. A játékos ezekben, a mindenható „teremtő” szerepében tetszelegve, apró ősközösségi populációkat fejleszthet évezredek alatt hatalmas, civilizált birodalmakká. A műfaj egyik atyja Will Wright, aki SimCity című városmenedzselési játékával vált világhírűvé. A számos Sim… folytatás közül az 1990-es SimEarth az egyik legambíciózusabb. Ez a játék ugyanis a Föld közel 10 billió évének történetét és magát az evolúciót igyekszik szimulálni az egysejtűek kialakulásától az ember űrbéli letelepedéséig. A játékos, miután elvégezte a Föld felszínének formálását, kontinensek mozgatását, a fajok teremtésével, majd fejlesztésével foglalkozhat. Eközben klimatikus változásokra, katasztrófákra, betegségek megfékezésére kell figyelnie. Önkényes evolucionista szorgoskodásával nemcsak a kihalt állatfajokat mentheti meg, de akár értelmes puhatestűeket és ragadozó növényeket, sőt, a nanotechnika révén élő robotokat is kifejleszthet. A munka meggyorsítása végett különféle technikai eszközöket is elhelyezhet a bolygón, például oxigéngenerátort, vagy egy, a
2001. – Űrodisszeia monolitjára emlékeztető hasábot. Hasonlóan nagyszabású a SimLife játék, amelyben ezúttal a teljes földi ökoszisztémát kell menedzselni: a DNS módosításával a játékos kedve szerint hozhat létre bizarr állat- és növényfajokat. A játék elsősorban James Lavelock Gaia-elméletéből merít, mely szerint Földünk egyetlen organikus egység. Wright a program elkészítésekor szorosan együttműködött az akkor már öreg tudóssal, akinek unokája segített a számítógép használatában.
Will Wright legutóbbi sikerjátéka, a Spore (2008) a zseniális alkotó minden addigi próbálkozását felülmúló gigantomán játékeposz. Ebben a játékban egy általunk létrehozott élőlényfajt öt evolúciós szinten vezethetünk végig. Az első a sejt-fázis, amelyben megalkotott kis egysejtűnk az őshúslevesben úszkál, és meteordarabok, valamint más egysejtűek elfogyasztásával fejlődik. A rivális lények bekebelezésével „hősünk” DNS-ét szerkeszthetjük, és ezzel új képességekre, például szájszerv létrehozására nyílik lehetőség. A következő fázisban eukarióta hősünk a szárazföldre mászva különféle testrészeket, és egyre nagyobb agyat próbál kifejleszteni. Napról napra fejlődő állatkánk az ének és a tánc képességére is szert tehet, ennek révén új barátokat, híveket szerezhet magának. Ha az általunk teremtett lény az anatómia és értelmi fejlődés megfelelő szintjére jutott, a következő fázisban már ősközösségi néptörzsének evolúcióját vezethetjük: az ősemberek élelmezését, településeik ellenséges törzsekkel szembeni védelmét kell megszerveznünk. Ha öt másik törzzsel egyesülünk, a játék a civilizációs fázisba lép, ahol az a célunk, hogy a bolygó legerősebb, technikai, szociális és kulturális téren legfejlettebb civilizációjává váljunk. Ezután következik az utolsó szakasz, a kozmosz kolonizálása.
Will Wright játékai egy megszelídített evolúció lehetőségéről szólnak: visszaadják számunkra az illúziót, melyet a Wells, és Az önző gén történetét vallóRichard Dawkins-féle szkeptikusok vettek el tőlünk. Wright evolúciója irányítható, ezért csakis a játékos egyéni bölcsességén, és jóakaratán múlik, hogy a törzsfejlődés végeredménye Moreau-féle szörnyszülöttek armadája, avagy kubricki csillaggyermekek sora lesz. Ily módon a videójáték-készítő megteszi ugyanazt, amit McCay, a maga rajzfilm-dinoszauruszával, 1914-ben: a mindenható, és az anyatermészet szerepében tetszelegve az evolúciót olyan folyamatnak láttatja, amelyben nincs helye szenvedésnek, halálhörgésnek, fajok kihalásának, csak spórák boldog énekének és dinoszauruszok önfeledt táncának.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/12 . old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9983 |
