Nevelős Zoltán
Il Divo – olasz, 2008. Rendezte és írta: Paolo Sorrentino. Kép: Luca Bigazzi. Zene: Teho Teardo. Szereplők: Toni Servillo (Giulio Andreotti), Anna Bonaiuto (Livia Danese), Piera Degli Esposti (Signora Enea), Paolo Graziosi (Aldo Moro), Giulio Bosetti (Eugenio Scalfari). Gyártó: Indigo Film / Lucky Red / Parco Film. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 110 perc.
Az utóbbi fél évszázad olasz történelmének egyik kulcsfigurája, Giulio Andreotti egy korábbi római „Gyula”, az isteni Julius Caesar mintájára kapta a „divo” ragadványnevet. Az isteni jelzőt persze ma már éppúgy érthető ironikusan, mint a tisztelet kifejezéseként, és pontosan ez a kettősség jellemzi Paolo Sorrentino szubjektív életrajzi filmjét is az Olaszország miniszterelnöki székét 1972 és 1992 között betöltő, kereszténydemokrata politikushoz való viszonyulásában. Az idén 90. éves Andreotti maga is szélsőséges ellentmondásokat hordozó figura, hiszen miután évtizedeken át az egyik legnagyobb állami méltóság birtokosa volt, neve egy évekig elhúzódó maffiaper vádlottjaként sározódott be, amelynek végén ugyan felmentették a konkrét gyilkosságokban felbujtóként való részvételének vádja alól, de a maffiához fűződő kapcsolatai megállapítást nyertek. Sorrentino gyanakvással vegyes tisztelettel közelít témájához, az élő legendához, akinek megformálását a manapság egyik legnagyobb olasz színésznek számító Toni Servillóra bízta (2004-es közös munkájukat, A szerelem következményeit a magyar mozik is vetítették).
Servillo szinte a felismerhetetlenségig eltűnik az Andreottit mintázó maszkelemek mögött, amelyek karikaturisztikusan felnagyítják a politikus közismert vonásait legörbülő fülétől a púpjáig, alakítását pedig szintén a realisztikus utánzás és a paródia közti érzékeny egyensúlyozás jellemzi. Korántsem Andreotti pellengérre állítása a cél, ezért is kap teret jellegzetes fanyar humora a jelenetekben. Sorrentino az olasz politikai közelmúlt abszurditását ábrázolja a filmnyelvi eszközöknek azzal a túlburjánzó gazdagságával, lehengerlő hatásosságával, amire Leone vagy Bertolucci egyes filmjeiben láthatunk példát. A szokatlan beállítások, a lendületes kameramozgás, a hirtelen szuperközelikre vágás, a popszámokat és klasszikus zenei átiratokat alkalmazó zene videoklipes használata, a római paloták gazdag látványvilága szinte képregényszerű fantáziavilágot varázsolnak a nevekkel és időpontokkal hitelesített események köré, és teszik mellesleg fogyaszthatóvá a filmet, miközben a cselekmény pontos követése igen komoly szellemi erőfeszítést követel. A 2008-ban a cannes-i zsűri díját elnyert alkotás a nyitó gyilkosságsorozat lenyűgöző montázsán túl elsősorban néhány költőien eltalált jelenete révén lesz nehezen felejthető, amilyen Andreotti magányos éjszakai sétája a néptelen római mellékutcában állig felfegyverzett testőri kíséret mellett.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/08 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9966 |
