Sepsi László
Fighting – amerikai, 2009. Rendezte és írta: Dito Montiel. Kép: Stefan Czapsky. Zene: Jonathan Elias és David Wittman. Szereplők: Channing Tatum (Sean Arthur), Terrence Howard (Harvey Boarden), Luis Guzmán (Martinez), Brian J. White (Evan Hailey), Roger Guenveur Smith (Jack). Gyártó: Misher Films / Relativity Media / Rogue Pictures. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 105 perc.
A nyolcvanas évek New York-i punk/hardcore szcénája felől érkező Dito Montiel pár évvel ezelőtti – több helyen díjazott – filmes debütálása már nyomokban is alig viselte magán az említett zenei szubkultúrából fakadó anarchisztikus és zsigeri agresszió nyomait. Ahogy kései dalai is közelebb állnak Jon Bon Jovi munkásságához, mint a Sick Of It All-éhoz, úgy a saját regénye alapján vászonra vitt Őrangyallal, védtelenül is egy megbékélt szerző számvetése ifjúkorával, nagyrészt a Scorsese-féle Aljas utcák által megteremtett hagyományok talaján állva, de bőven építkezve a Pokoli lecke és a Bronxi mese eredményeiből is.
Montiel második nagyjátékfilmje sem távolodik el a rendező „így jöttem”-jének világától: hőse most csellengőből lett író helyett csellengőből lett utcai bunyós, akinek New York éjszakai életében kanyargó karriertörténete még azt a minimális eredetiséget is nélkülözi, ami az Őrangyallal, védtelenülben – elsősorban vallomásos-önéletrajzi jellege miatt – még megvolt. A Bunyó megragad az unalmas sablonoknál és képtelen túllépni a műfaj kötelező toposzain, ráadásul akciófilmként is alulteljesít: a kesztyű nélküli ökölharcok nem csupán A pankrátor szakadó húsban gazdag performanszaihoz képest hatnak szürkének és ötlettelennek (vagy a Scorsese-párhuzamnál maradva, nem csupán a Dühöngő Bika boksz-meccseinek erejét nélkülözik), de még arra sem elegendőek, hogy csúcspontjaiként szolgáljanak a kínosan kiszámítható mederben csordogáló cselekménynek. Dito Montiel második filmje nem több beteljesületlen ígéretnél: a maga szikár módján hátborzongató eredeti cím (Fighting) köré nem épül egzisztencialista katedrális vérből és verejtékből, de emellett puszta látványosságként is képtelen prezentálni a harcot. Talán szerencsésebb lett volna, ha az író/rendező még egyszer utoljára visszanyúl gyökereihez, és a soundtrack-ként szolgáló R&B-számok helyett saját másfél perces hardcore-nótáiból lop némi nyers erőt a vászonra.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/08 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9960 |
