Jancsó Miklós
Javasold egy kommunikációs iskolában: nézzünk meg egy Fellinit (behelyettesítheted bárkivel, abból a korból). Lesz mindig valaki, aki azt mondja, minek. Másvalaki, egy igazi „ki ha én nem”, meg hogy „Fellini? Ki az?”.
Sebaj. A világ mindig ilyen volt. Ilyen is lesz (amíg Budapesten vásár lesz). Nem kell felhúznod az orrod!
Jó napsütésben, kedvező széljárásban, megkapaszkodva az édes anyaföldben (jó, mi?) az éretlen is beérik majd. Ilyen a világ! Ilyen is a világ. És akkor, érett korban, visszatér majd a múlt. Aha persze: a nosztalgia, meg a mások előtti fő- és térdhajtás.
Hogy én érett vagyok-e, nem tudom. Szokták mondani, nem nőtt be még a fejem lágya. Meg, hogy nem is fog. Pedig én, néha azt érzem, már túlságos az érettségem (öndicséret büdös). Azt hiszem nem is magam miatt. A szekta, amihez tartozom, felnőtt korba ért. Megbecsüli a pergő képet. Néha még a szart is. (Na, na! nem kellene túloznom!)
A szekta tagja hullámlovagol a kíváncsiság, az áhítat, a „hogy mik vannak!”, meg még sok minden hasonló lelkiállapot fölött és benne.
Mert már tudjuk, hogy minden újdonság: az új is, a legújabb is, még a legrégibb is. Vagy a „félrégi”.
Ó, a Nouvelle Vague!
Felkavar (nem hülyéskedek, tényleg felkavar) az ezerszer látott Kifulladásig, Négyszáz csapás, Jules és Jim. És sorolhatnám.
A címekkel meg lehetne tölteni a Filmvilág minden lapját.
Ó, a Nouvelle Vague!
Az eszmélés, a változás, a jobb jövő. Mondjam tovább? Nem érdemes. Ó, annyi minden, de minden! Áldott légy, Nouvelle Vague.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/11 45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9946 |
