Reményi József Tamás
Mátyássy Áron elsőfilmje az idei szemle fődíjasa, erényei nem a narrációban, hanem szemléletében rejlenek.
A film kissé fellengzős címe egy tehetséges munka esendőségeiről árulkodik. Utolsó nyarak, dalok, mozielőadások nagy hagyományai mentén az Utolsó időkkel Mátyássy Áron is végzetszerű történetet, bezárulóan reménytelen világot hirdet meg, de a súlyos fogalmak használata éppoly fölös, külsőleges stilizáció marad, mint filmjének zenéje, amelynek záródalával e cím egybecseng. (Márkos Albert munkája, Harcsa Veronika éneke önmagában kitűnő, csak éppen semmi köze a képeken látottakhoz, folyamatos használata az olcsón vett elégikusság benyomását kelti, illetve a több helyütt akadozó narráció áthidalására szolgál.) A forgatókönyvíró-rendező tehát erős gesztusokat vet be, de erényei – ma még – nem a fölényes elvonatkoztatásokban, hanem a szemléletében, az emberi reakciókat fürkésző figyelmességében rejlenek.
Az Utolsó idők 1997 nyarán, a magyar-ukrán határ közelében játszódik, azaz térben és a figurák egzisztenciáját illetően is a széleken. Klasszikus határhelyzet, amely jellemzi a családi viszonyokat (a főszereplő testvérpár, Iván és Eszter árván, magára maradtan kínlódik), a megélhetést (a hétköznapok megszokott munkája a csempészet, az esélyek többnyire a bűnözés választóvonalán túl kereshetők), a természeti környezetet (út épül a modernizáció, illetve örökölt és „vadonatúj” rombolások ugyancsak szokásos kelet-európai találkozási pontjain). Mátyássy azonban nem elégszik meg ennyi kiélezettséggel: Esztert autistaként állítja elénk, aki a világ működésképtelenségének és kiszolgáltatottságának mintegy emblémája. Nagyon kockázatos alkotói döntés ez, arra kötelez, hogy a film végigvizsgálja, mi is a normális, az elfogadható, a védhető és a védhetetlen ebben az értékhiányos környezetben, s ha e vizsgálat intenzitása elmarad az embléma mögül/mellől, a figura harsány látványosság marad. (Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Mátyássyra erősen hatott Szász János/Csáth Géza elmebeteg nőjének funkciója, alakformálása.) És persze bravúrt kíván a szerep a színésznőtől, akinek nem csupán orvosi értelemben kell hitelesnek lennie, hanem sorsot és személyiséget kell produkálnia. Vass Teréz – egy-két túlkarikírozott gesztustól eltekintve – nagyszerűen játszik, őrajta nem múlik, hogy a rendezői koncepció teljesüljön.
Rímel-e hát kellő szuggesztivitással a környezet Eszter sajátosságaira? Sok ponton igen, átgondoltan, sőt megrendítően. A találkozások, a meg nem történt, a csődöt mondott, vereséget jelentő találkozások szintjén autista módjára viselkednek hőseink. Mátyássy arra figyel, ahogyan az elemi emberi érintkezésekben érzékelhető a társadalmi méretű káosz. E ponton Iván nemcsak testvére, hanem párképe Eszternek. Mindenkit elvadít magától, mindenkivel szemben magára marad, érdekeit nem képes képviselni semmilyen szinten. Ezért marad alávetettje az alvilági erőszaknak éppúgy, mint a hatósági felsőbbségnek, ezért marad számára pusztán a gépies ölelés gyakorlata – később már az sem –, valódi szerelmi kapcsolatot tartani képtelen. Ezért jut el észrevétlenül, de törvényszerűen a legsúlyosabb devianciáig, a vérbosszúig, ami után a nővérén erőszakot tevőkkel együtt kell pusztulnia. Ahogyan Eszter beteg mozdulattal ellöki magától a kezeket, éppúgy retteg Iván is a külvilág minden érintésétől.
Kár, hogy az első játékfilm örök veszélyét Mátyássy sem tudja elkerülni: ebbe az autisztikus körképbe beemel olyan részleteket is, amelyek kidolgozatlanul csak terhére vannak a filmegésznek. Ilyen például a természetbe kivonult városi fiatalok beilleszkedési gondja (a rendező egy korábbi, igen jó kisfilmjének egész tematikája átkerül ide, sután és súlytalanul). Valamiképp a ’68-asoknak, tehát a Mátyássy-nemzedék apáinak frusztrációi is idekeverednek. Az arcokra, mozdulatokra, rebbenő pillanatokra nagyon fogékony operatőrrel, Herbai Mátéval együtt megkísérel a rendező a(z ős)természet, a lepusztított táj és a nagyvárosi sivárság hármas képével és filozofikus szembeállításával is megbirkózni, de ez is túl nagy falatnak bizonyul. A táj (kép)nyelvi kifejezőeszközként nem szólal meg.
És mégis. A tétova hegyi díszletek között dráma zajlik, és Mátyássy, aki már az Utolsó időkhöz érdemeiben és fogyatékosságaiban hasonló kisjátékfilmjét, a Mínuszt is a végletesen kisemmizetteknek szentelte, a magyar filmművészet egyik jelentős vonulatát folytatja. Ma kiváltképp elhagyhatatlan feladat és – díjakkal is alig becsülhető – vállalkozás.
UTOLSÓ IDŐK – magyar, 2009. Rendezte és írta: Mátyássy Áron. Kép: Herbai Máté. Zene: Márkos Albert. Vágó: Kovács Zoltán. Hang: Balázs Gábor. Producer: Bodzsár István. Szereplők: Kádas József (Iván), Vass Teréz (Eszter), Szalay Marianna (Léna), László Géza Attila (Dénes), Földes Eszter (Ilus), Lukáts Andor (doktor). Gyártó: Unio Film. Forgalmazó: Budapest Film. 90 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/11 52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9943 |
