Baski Sándor
Hiánypótló tanulmánykötet egy slágertémáról. Mítoszrombolásra, vitaindításra egyaránt alkalmas.
Ha a Stachó László és Molnár Bálint szerkesztette tanulmánykötet témáját aktuálisnak nevezzük, azzal még igen keveset mondtunk, lévén a médiaerőszakkal kapcsolatos kérdések éppen azóta vannak napirenden, mióta a tömegmédiumok megjelentek. A helyzet annyiban változott, hogy a médiának nevezett felület ma jóval szélesebb – míg 150 éve legfeljebb csak az erkölcstelennek bélyegzett ponyvaregényektől kellett óvni a „romlatlan ifjúságot”, ma már műholdas és földi csatornák tucatjairól, képregényekből, videójátékokból, az internetről vagy a multimédiás mobiltelefonok képernyőiről is áradnak a toxikusnak mondott tartalmak. Ettől eltekintve azonban a médiaerőszakkal kapcsolatos nyilvános diskurzusok nem sokat fejlődtek, ami aligha meglepő, lévén ezek többnyire ma is a médiában zajlanak le, ahol nincs lehetőség a téma komplexebb megközelítésére. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy csak a bulvármédiumok szeretik meglovagolni az épp aktuális morális pánikot, jeles értelmiségiek, tekintélyes kutatók és a szakfolyóiratok is hajlamosak egy-egy közvéleményt borzoló eset után a lehető legegyszerűbb válaszokhoz nyúlni. A gond az, hogy sokszor már a feltett kérdések is értelmezhetetlenek. A társadalom lelki egészsége felett őrködők leginkább arra kíváncsiak, hogy a médiában megjelenő erőszakos tartalmak erőszakosabbá tehetik-e a befogadókat, miközben arról sincs még konszenzus, hogy pontosan mi minősül erőszaknak.
Vajon a főállásban aggódó önkéntes pszichológusok hogyan reagálnának arra a megközelítésre, amely az erőszakos médiatörténetekben tárgyalt konfliktusoknak pozitív társadalmi és kulturális hatásokat (is) tulajdonít, vagy arra a felvetésre, amely szerint a horrorfilmek valójában katartikus hatású, morális tanmeseként funkcionálnak?A médiaerőszak című kötet épp azért üdítő és hasznos olvasmány, mert nem vesz egyetlen közkeletű mítoszt sem készpénznek, és bár nem a polgárpukkasztás célzatával készült, a szerzők bátran nyúlnak a betokosodott tabukhoz és hiedelmekhez. A fiatal szerkesztők által felkért kutatók a tudományágak széles spektrumát fedik le (akad közöttük neurobiológus, filmtörténész, politológus vagy jogász is), ezzel garantálva a nézőpontok sokszínűségét.
A négy tematikai egységre osztott kötet legizgalmasabb, tudattágításra leginkább alkalmas negyede a (média)erőszak fogalmát tágabb perspektívából, társadalmi-történeti kontextusba helyezve közelíti meg. Honnan ered az agresszió, mi a funkciója, milyen evolúciós szerepe van, hogyan hat az emberi agyra – a médiaerőszakkal kapcsolatos vitákba aligha érdemes belebonyolódni ezeknek az alapkérdéseknek a tisztázása nélkül. Különösen érdekes Mátay Mónika tanulmánya, amely arra keresi a választ, hogy miért váltak egyre vonzóbbá a bűnnel és bűnhődéssel kapcsolatos történetek a felvilágosodás óta, illetve hogyan költözött az erőszak látványa a nyilvános kivégzések helyszínéül szolgáló utcákról és terekről a média különböző felületeire. A legmarkánsabb véleménye Császi Lajosnak van, ő arra a paradoxonra hívja fel a figyelmet, hogy míg az erőszakábrázolás szabadsága ma nagyobb, mint valaha, addig az erőszak mindennapi gyakorlása egyre erősebb korlátozás alá esik. Császi alapgondolata, hogy a média épp az erőszak nyílt ábrázolásával képes szembesíteni az embereket a társadalom alapvető értékeivel; elgondolkodtat, felháborít, elutasítást provokál – ezzel integrál minket a társadalom kollektív rendjébe. Hasonló haszonnal bírhatnak a modern morális pánikok is, ezek ugyanis – ahogy azt Császi a Született gyilkosok fogadtatásának elemzésével illusztrálja – „aktívan hozzájárulhatnak az erőszakot elutasító érzések és gondolatok megerősítéséhez.”
Mindebből természetesen nem azt következik, hogy a médiaerőszak abszolút értelemben véve pozitív jelenség lenne, csupán az, hogy funkcionális elemévé vált a modern társadalmaknak.
Értelmezni vagy szabályozni is csak úgy lehet, ha ismerjük a működési mechanizmusát, ha több energiát fordítunk a médiaoktatás fejlesztésére, és a médiaműveltség (media literacy) növelésére – a kötet utolsó negyede éppen ennek a módozatait vizsgálja meg gyakorlati szempontból.
Ennél a kétségkívül előremutató megközelítésnél azonban a laikus olvasó számára érdekesebb lehet a fikciós erőszak témáját körbejáró szekció. Kodaj Dániel, néhány zavaróan sommás kijelentése ellenére, meggyőzően érvel a horrorfilm humanizáló hatásai mellett, Szabó András a képregények társadalomkritikai funkcióit illusztrálja, míg Fekete Zsombor a videójáték-kultúra összetettségére hívja fel a figyelmet. A közkeletű mítoszok és előítéletek eloszlatására kiválóak ezek az esszék, de a médiaerőszakkal kapcsolatos konkrét dilemmákba nem tudnak belemélyedni – az alapfokú ismeretterjesztés mellett erre már nem jut tér és idő.
Hammer Ferenc esettanulmánya kakukktojásnak tűnik, hiszen nem az erőszak a témája: azt vizsgálja meg, hogy a 2000-ben elvégzett PISA-kutatás eredményeit a különböző internetes portálok hogyan interpretálják félre, kitűnően demonstrálva ezzel, hogy a média által közvetített erőszaknál a csúsztatások és torzítások sokkal rombolóbb hatásúak lehetnek.
Mathias Corvinus Collegium – Századvég Kiadó, 2009
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/11 53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9942 |
