Deák Dániel
Mindig van még egy parti, amit meg kell nyerni – a pókerfilmeket a nagy kaszálás teszi igazán csábítóvá.
Film és póker – a huszadik század két nagy szórakoztatóipari sikertörténete. Mindkettő határterületeken szédeleg: a film a szórakozás és a művészet, míg a póker a sport, a játék és a szerencsejáték demarkációs vonalait keresztezi. És mindkettőben van valami kétes mágia, vásári csillogás, ami piszkosul vonzóvá is teszi őket.
A múlt század elején a film korai teoretikusainak még küzdeniük kellett azért, hogy a mozgókép, amely előbb tudományos projektként, később vásári mutatványként indult, a művészetek közé sorolódjék. Épp ekkoriban érték a leghevesebb támadások a polgárosodó, puritán értékeket hirdető és számon kérő Amerikában a pókert: a kártyalapokat szinte darabokra hasították az éles nyelvű prédikátorok szavai – az ördög bibliája –, majd a hatóságok gyorsan illegális szerencsejátékká nyilvánították. (És persze mindenki játszott tovább – még nagyobb lelkesedéssel.)
A póker története Amerika története, ami – látszólag megbontva a párhuzamot – a filmről azért nem mondható el, legalábbis mi, európaiak ezt sosem mernénk kijelenteni. Amerikával együtt a film és a póker megítélése is sokat változott az elmúlt bő száz évben. Ma már senki sem vitatja, hogy a filmnek helye van a napilapok kultúra-rovatában, ahogy azt sem, hogy a pókerről napról napra a sport hasábjain írnak. És ha valaki rendszeres hírfogyasztó, csak kapkodhatja a fejét: megint rengeteg dollárt nyert valaki (és persze mindig dollár a pénznem, hiszen Amerikában vagyunk.) Vesztesekről, nagy legatyásodásokról nem esik szó, pedig ilyen lapjárás is előfordul. Jól is van ez így, hiszen a kártyaasztal körül alakuló sorsokat mutassák csak be a filmek!
A pókernek talán az a legvonzóbb sajátossága, hogy egyformán élvezetes, ha okosan, észből játszol, és akkor is, ha jobb híján a szerencsére hajtasz. Éppen ezért életszerűbb, mint például a sakk, ami tisztán észjáték, és éppen ezért érdekes egyre inkább a tudományok számára is. Sokáig ellentétpárként kezelték a logikát és intuíciót, majd szellemtörténetileg éppen a 19-20. század fordulóján érkezett el az időszak, amikor (különös módon elsősorban a természettudósok) rádöbbentek, hogy az egyik bajosan létezhet a másik nélkül – manapság pedig a közgazdászok hajtogatják, hogy a póker a fent említett ellentmondás feloldásának letéteményese, és ily módon mindennapi játszmáink egyik leghűbb modellezője.
És ezt a póker-tematikájú filmek is igazolják. Ahogy Richard Donner westernjében, a Maverickben (1994) láthattuk, a Vadnyugaton előbb a túlélés, majd a meggazdagodás záloga lehet, ha jól kevered a kártyákat. Bret Maverick (Mel Gibson) az ösztönös pókerjátékosok közül való: stratégiájának egyik része a figyelem (kiszúrja, ha valaki blöffölésnél kocogtatja a fogát, nyögdécsel, vakaródzik), a másik pedig az ügyes blöffölés, ami a főhősnek éppúgy fegyvere egy ártatlannak induló parti során a kártyaasztalnál, mint egy nagyon is vérre menő verekedésnél a kocsma előtti poros főtéren. Hovatovább megvannak a veszélyei annak, amikor a blöff technikáit a való életben, távol a kártyaasztaltól gyakoroljuk, nagyon szűk a választóvonal ugyanis a virtuóz blöffölés és az egyszerű hazudozás között. Ez a dilemma jól illeszkedik a westernek erkölcsi paradigmájába: meddig mehetünk el a saját magunk szabta keretek között, amennyiben a cél szentesíti az eszközt; illetve ha mindenki blöfföl, létezik-e igazság?
A cél szentesítésében a revolver és a kétcsövű puskák mellett a western hőseinek kezében a kártyalap volt a leghatásosabb fegyver. Ennek ismeretében nem is meglepő, ha a nagy pókerparti a westernben a dramaturgiai tetőpontot jelenti, mint például John Ford mesterművében, a My Darling Clementine-ban (1946) Henry Fonda és Victor Mature partija. Ugyanakkor ebben a filmben is láthatjuk, hogy a pókerasztal tárgyalási felületet biztosít olyanok számára, akik egyébként a nyílt utcán tüstént kinyírnák egymást. Például érdekes megfigyelni, ahogy Henry King The Gunfighterében (1950) Gregory Peck váltogatja a pisztolyforgatást a blattolással. A parti tehát akár feltételezheti azt is, hogy a játék kedvéért a felek képesek elvonatkoztatni a „valós” sérelmeiktől, és háborúikat vér nélkül vívják meg. Ami persze illúzió, hiszen a játék, ha nem is vérre, de pénzre megy, amiért pedig az embernek könnyen a vérét veszik, nem csak a Vadnyugaton.
A nagy balhé (1972, George Roy Hill) már egy egészen más Amerikában játszódik. Chicago az 1930-as években a szerencsejátékosok paradicsoma. Ekkor alakul ki a póker kétes arculata, amelynek tisztasága leginkább a 90-es évek Budapestjének közterein elterjedt „Itt a piros, hol a piros”-hoz hasonlítható. Válságidőszakokban felerősödik a szerencsejáték iránti kedv, a póker napjainkban tapasztalt népszerűsége sem véletlen. A nagy balhé dramaturgiája a póker szerencsejáték-mivoltára és ennek mellékhatásaira (gengszterek, nagy pénzek) játszik: kedves néző, nem bízhatsz senkiben, még a tulajdon elbeszélődben sem, igaz, azzal a biztos tudattal, hogy mi csak nyerhetünk. A szerencsejáték hatalma Makk Károly nem póker-témájú Dosztojevszkij-adaptációjában, A játékosban (1997) jelenik meg igen hatásosan. A rulett mindent kiegyenlít – hangzik el a szenvedélyes szerencsejáték-függő főhős (tehát maga Dosztojevszkij) szájából, akinél a játék már-már világnézetté terebélyesedett.
A nagy balhé cselekménye is ennek a filozófiának a szellemében szerveződik: Redford és Newman szerint a póker (és más játékok) segítségével tehetünk igazságot egy szörnyen igazságtalan világban. És így megint csak a western kapcsán feszegetett kérdéshez jutottunk vissza: létezik-e egyáltalán igazság? A szerencsejátékban hívők szerint (játék előtt legalábbis) igen, különben nem kezdenének bele újra és újra – és ez feltételez egyfajta spirituális gondolkodást, amelyekhez természetesen különböző rituálék is kapcsolódnak. A póker éppen annyira kombinatív, hogy még átlagos emberi aggyal is érdemes végiggondolni a lehetőségeket, pont ezért nem tisztán szerencsejáték. Egy számítógépnek például a rulett sem az: különböző valószínűség-számítások és fizikai képletek alapján ki lehet kalkulálni, melyik számon fog megállni a golyó – már csak ezért is badarság volt a törvény erejével szerencsejátékká minősíteni és betiltani a pókert, hisz ma már látjuk, vannak igazi művészei a játéknak, akiknek a szerencse annyit jelent, mint Zinedine Zidane-nak egy tizenegyesrúgás elvégzésekor.
A pókerjátékosok ma már végképp a szupersztárok közé tartoznak – a többmilliós díj mellé automatikusan hírnév is társul. A spílerkultusz-építése nem tegnap kezdődött; az egyik nagy mérföldköve a Cincinnati kölyök című mozi volt 1965-ben, Steve McQueennel a címszerepben. A film a ’30-as évek világválság által borongósra festett, minden-mindegy atmoszférájában játszódik, ám McQueen és a többiek (Edward G. Robinson, Karl Malden, Ann Margret) fizimiskája szokatlanul kortalanná teszi a történetet. A Cincinnati kölyök két nagy pókerszemélyiség („Kid”, tehát kölyök és „Man”, azaz férfi) generációs harca, a feszültség pedig egy végsőkig kiélezett „final-hand” végjátékban kulminálódik, az egyik legelképesztőbb, legvalószínűtlenebb szituációt hozva. Megdöbbentő, hogy a film – bár 1965-ben készült –, formailag máig a legfrissebbnek tűnik a pókerrel foglalkozó filmek közül. Minden a zseniális színészi játékra épül elsősorban, ám a rendező, Norman Jewison nem elégedett meg ennyivel; a mindent eldöntő parti jelenetén szinte eizensteini bátorsággal dolgozott a vágóasztalon. Szuperközelik szempillantásokról, megránduló arcizmokról, egy óvatlanul meglazított nyakkendő képe és persze kártyák és bankjegyek bábeli zűrzavara – ha egy földönkívülinek megmutatnánk ezt a jelenetet, alighanem megértené, mi a szép ebben a játékban.
Hasonlóan erős a finálé az 1998-as Pókerarcokban: ott Matt Damon a fiatal kihívó, aki John Malkovich-ot próbálja legyűrni – egészen kivételes színészi játékkal elevenedik meg az alvilági parti. Sokan e film bemutatójától eredeztetik a pókerláz legújabb felszökését. Bizonyosan nem tévednek nagyot, mint ahogy mi sem, ha azt mondjuk, a Pókerarcokban minden benne van, amit a játékról és az azt körülvevő miliőről tudni érdemes. Matt Damon a Good Will Huntingban kipróbált figurát hozza, azaz a körülmények fogságában szenvedő, kitörni képtelen zsenit, csak képességeit ezúttal a matematika helyett a pókerezésben csillogtatja meg (bár jobban belegondolva, nincs is nagy különbség). Ellentétben Edward Norton figurájával (aki arra példa, miként lehet egy-két rossz húzással a pókerasztal mellől az alvilágnál is lejjebb csúszni), a Damon által alakított Mike egy komoly karaktertörténet összetett figurája: leszámol a ráerőltetett jogi egyetemmel, a póker alvilági, szerencsejátékos vonzataival, sőt még szerelmével is, a továbblépés érdekében. A sztori a profizmus előtti utolsó, veszélyekkel teli időszakot mutatja be, mielőtt egy játékos a nagyok közé, a tévékamerák kereszttüzébe lépne. A sztárok világába a Pókerarcokban csak a tévén keresztül leshettünk be, bár a kártyabarátok nyilván értékelték, hogy Johnny Chan, a legendás játékos is vállalt egy kameót a filmben. Bizonyára Mike profi kalandjait fogja bemutatni a Pókerarcok második része, amely a hírek szerint pár év múlva a mozikba kerül.
A pókertrend egyre erősödik, az internetes játéklehetőségekkel a belépési korlát még a korábbiaknál is alacsonyabbra került – lassan ott tartunk, hogy a kötelező tanterv része lesz a Texas Hold'em (A tréfa dacára megjegyzendő, hogy van pár tantárgy, amelyekből lényegesen kevesebbet okulnak a diákok.) És persze egymás után készülnek a filmek, amelyek valamilyen szempontból a póker világát dolgozzák fel. A lényeg, úgy tűnik, nem változik, lehetnek bár különböző játékfajták, vagy filmes műfajok: az emberi játékszenvedély kiolthatatlan, vezérelje azt a józan ész, vagy a vakszerencsére való hajlam. Éppen ezért bajos dramaturgiai szempontból lezárni egy pókeres filmet: nincs ugyanis végső játszma, mindig van következő parti, amit meg kell nyerni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/11 22-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9940 |
