Teszár Dávid
Kevés steampunk-anime helyezi cselekményét hazája történelmi múltjába, az európai irodalom hatásának köszönhetően Japán is a viktoriánus kort favorizálja.
Figyelemreméltó, hogy a japán animáció valamennyi formája (legyen az bár televíziós sorozat, egészestés mozifilm vagy kizárólag videó/dvd forgalmazásra szánt úgynevezett OVA) milyen bátortalanul nyúl saját történelméhez – legalábbis a steampunk világában. Egy olyan világban, amelynek a leglényegét éppen a nosztalgikus múltidézés jelenti: egy valóságos történelmi korszak módosítása, továbbgondolása, felülírása anakronisztikus, jobbára jövőbeli elemekkel. Ebben a sajátos retro-futurista univerzumban a fantasy és a science fiction kéz a kézben jár, a tudomány mágikus, míg a mágia tudományos színezetet kap. A japán nemzet történelme tökéletes táptalaját képezhetné ezen elgondolásnak, elég csak az Edó-kor izolációs politikájára gondolni (sakoku), amely alól csupán egyetlen kis sziget, Dejima képezett kivételt. A japán tudósok több mint kétszáz éven keresztül (1641–1853) kizárólag innen értesültek a nyugati tudomány állásáról, éspedig holland közvetítéssel: aligha túlzás azt állítani, hogy az úgynevezett rangaku-mozgalom mintegy megágyazott az ország XIX. század második felében meginduló, irdatlan ütemű modernizációjának. A japán irodalomban hasonlóképp találhatók a steampunk szempontjából izgalmas alkotások: a XIX. és a XX. század fordulójától kezdve megjelentek a japán terjeszkedést éltető, militarista sci-fi regények, amelyekben fiatal nacionalisták szuperfegyverek segítségével kényszerítik térdre a szomszédos államokat. Egy valódi jós tehetségével megírt, vizionárius regények voltak ezek elképzelt háborúkról (Masaemon Harada: A tízéves keserű háború Japán és Ororszország között, vö. orosz–japán háború; Ichiu Miyazaki: Jövőbeli háború Japán és az USA között, vö. Pearl Harbor). Élőszereplős játékfilm, illetve egy kósza OVA azonban csak a leghíresebbnek tekintett regényfolyam sorozatindító kötetéből született: Shunro Oshikawa Tengeralattjáró csatahajójából (1900) az őseredeti Godzillát jegyző, óriásszörnyfilm-specialista Ishiro Honda készített egészestés mozit (Atragon, 1963), anime pedig Super Atragon címmel készült 1995-ben, amely megtartja a könyv Verne-műveket idéző kalandelemeit és technikai csodáit, és nagyszabású konspirációval dúsítja fel a történetet.
Gaijinok földjén
Hayao Miyazaki az európai ifjúsági irodalom híresen nagy rajongója, ha hozzávesszük ehhez a steampunk-művekben kiemelt szerepet játszó, repülés iránti mániáját, nyilvánvalóvá válik, hogy munkássága szorosan kapcsolódik a tematikához, hol közvetlenül (Laputa – Az égi palota; A vándorló palota; Sherlock Holmes, a mesterkopó), hol pedig csak közvetve (Nadia – A kék víz titka). A Laputa (1986) és a 39 epizódot számláló Nadia (1990) egyazon ötlet két variációja, amelyet a Verne-regények hatása alá került Miyazaki prezentált a hetvenes években a vonakodó Toho stúdió animációs részlegének: a Laputát végül az újonnan alakult stúdiójában (Ghibli) készítette el, a Nadiáért pedig az ifjú titánokból (köztük az Evangelionnal elhíresülő Hideaki Annóval) álló Gainax felelt. A hasonlóságok igen szembeszökőek: egy talpraesett, feltaláló kisfiú megment egy titokzatos múltú kislányt a kétbalkezes gazfickóktól, akik a lány nyakában lógó, rejtélyes erővel bíró ékkövet próbálják megszerezni. Az ügyetlen gengsztercsapat utóbb átáll a gyerekpáros oldalára, hogy egymást segítve szálljanak szembe a világhatalomra törő antagonistával földön, vízen és levegőben, egy századfordulós európai közeg soha nem létező, alternatív változatában. Diana Wynne Jones azonos című fantasy-regényének anime-adaptációjában (A vándorló palota, 2004) Miyazaki ugyan idősebb hősökre cseréli főhősduóját, minek következtében bátrabban nyúl az eddig csak sugallt, naiv gyermeki szerelem témájához, de megtartja az összegyurmázott viktoriánus korabeli helyszínt, a megszelídített semi-villain karaktert (lásd a banyát), és jelentőségében egy Laputához hasonlítható, emblematikus steampunk-építményt mutat be Howl varázsló palotája képében. Az immár itthon is hozzáférhető, Sir Arthur Conan Doyle közismert alakjait megidéző Sherlock Holmes, a mesterkopó (1984) folytatja a megkezdett sormintát, noha Miyazaki neve csak részben köthető e házi kedvencekkel benépesített szériából (az idős sensei mindössze hat részt rendezett a huszonhat epizódos rajzfilmsorozatból).
A nippon kapcsolat
A Sakura Wars (1997) azon kevés steampunk-anime egyike, amely – a legutóbbi két OVA-t leszámítva – meghagyja a cselekményt Japán történelmi múltjában. Más kérdés, hogy az agyontechnicizált Taisho-éra (1912-’26) csupán egyszerű kulisszáját képezi a démonokat hivatalból hentelő speciális hölgyosztag kalandjainak, akik egy-egy gőzmeghajtású harci robot segítségével mentik meg a világot mind az OVA-kban, mind a moziváltozatban, mind pedig a televíziós sorozatban (mindez csak egy kis szeletét jelenti az alapvetően konzoljátékokra épülő, masszív franchise-nak).
Ennél valamivel kedvezőbb elbánásban részesülnek az ország valós történelmi alakjai, illetve ismert irodalmi karakterei: a több szempontból is igen pihentagyú Read or Die OVA-ban (2001) például Hiraga Gennai, a neves XVIII. századi japán feltaláló klónja jelenik meg a likvidálandó főgonosz szerepében, aki egy valóban létező találmányával, az elekiterrel bosszantja az ellene küldött, szuperképeségekkel megáldott titkosügynöknőket (Gennai maga is elkötelezett rangaku-tudós volt, az elekiter névre hallgató elektrosztatikus generátorát egy holland modell alapján tervezte meg). Hasonlóképp mellékszerepben ugyan, de egy egész steampunk-tévésorozat részese Edogawa Rampo zseniális tolvajfigurája, az álcázás nagymestere Niju Mensho: a Húsz arc leánya (2008) a XX. század első felének Japánjába (Hirohito császár uralkodásának kezdeti időszakába) helyezi cselekményét, és nem spórolja ki a gőzmozdonyokat, biplánokat és tengeralattjárókat a csavaros észjárású, jóságos bűnöző fogadott lányának kalandjaiból.
Az egyetlen japán steampunk-rajzfilm, amely minőségi többletet képes adni a jól bejáratott viktoriánus korabeli múlt-jövő fúzióvilágokhoz (lásd még Katsuhiro Otomo Gőzfiúját), az a Samurai 7 (2004) címre hallgató huszonhat részes animesorozat. Toshifumi Takizawa szériája A hét szamuráj Kurosawa-klasszikusának invenciózus átirata, amely csupán annak alapvetését őrzi meg (a kétségbeesett földművesek rizs fejében szamurájokat bérelnek, hogy megvédjék a falu termését a fosztogató banditákkal szemben), minden más vonatkozásában kreatívan továbbgondolja azt, híven a steampunk szellemiségéhez. Ekként megfiatalítja és képregényekbe illő szuperhősökre cseréli a viseltes roninokat, miközben hű marad Kurosawa humanizmusához: Takashi Shimura figurája (Kanbei) hosszú hajkoronát, Toshiro Mifune legendás Kikuchiyója óriási mecha-páncélzatot kap (egyedi kipufogócsővel a szája mellett, amelyen kiengedheti a fáradtgőzt), míg a tűzifa-aprításban jeleskedő Heihachi karaktere maga lesz a megtestesült steampunk-önreflexió (kopottas bőrruha, bőrkesztyű, védőszemüveg; vö. a Laputa Pazujával, a Last Exile Clausával vagy a Gőzfiú címszereplőjének ruházatával). Az ifjú szamuráj (Katsushiro) és a parasztlány afférja szerelmi háromszöggé bővül, a kegyetlen banditákból cyborgok lesznek, hátasaik helyére robusztus égi csatahajók kerülnek, de a legfontosabb változtatás az, hogy a Gonzo stúdió sorozata nem áll meg egy mikroközösség konfliktusának feloldásánál, hanem kiterjeszti azt egészen a császári trónig: a szamurájok a falu megmentése után a gyilkossággal hatalomra került mikádóval is leszámolnak. Mindezek folyományaképpen a Samurai 7 az alapmű ismeretében is érdemes a figyelemre, miközben a Kurosawa-chambarák helyett Narutón és Bleachen kondicionált shonen (tinédzser fiú) célközönség is pompásan mulat a velejéig cool szamurájokon és a robotizált rosszarcúakon.
Gőz és fantasy
A hazai Animax csatorna által sugárzott steampunk-animékben olyannyira a fantasy dominál, hogy a ténylegesen létező múltbéli tárgyi környezet fiktív építményekkel és járművekkel történő keresztezése merő díszítménynek hat: Rosette nővér (Chrono crusade) bárhol és bármikor halomra gyilkolja a démonokat, esetünkben azonban az 1920-as évek Amerikáját választotta az eredeti mangát jegyző szerző (hasonló logikával működik a D. Gray-man). A Fullmetal alchemist főhősének varázslatos alkímiája sincs kötve az ipari forradalom korához, gondosan kiötlött alaphelyzete földrajzi és időbeli korlátok nélkül is könnyedén szerializálható, szemben a Gőzfiú, a Laputa vagy a Nadia steampunk-világával, amelynek rekvizitumai fontos dramaturgiai jelentőséggel bírnak. Legyen szó bár a Chrono crusade-féle nagyvonalú hígításokról vagy a Gőzfiúhoz hasonló vérbeli steampunk-animékről, a nyelven és a médium előszeretettel – de korántsem mindig – alkalmazott vizuális konvenciórendszerén kívül vajmi kevés teszi e rajzfilmeket karakteresen japánná. Érdemi alternatívát csupán A hét szamuráj jó kedélyű revíziója kínál, ami annak tükrében kivált nehezen magyarázható, hogy a gazdag hagyománnyal rendelkező rekishi (történelmi) mangák döntő többsége a japán nemzet múltjába kalauzolja az olvasót.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/09 20-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9914 |
