Muhi Klára
Miként a magyar játékfilmben, az animációban is a világteremtéssel és a filozofikus vonulattal állunk a legjobban. Az idei Kaff minden eddiginél gazdagabb volt.
Az 1985 óta – újabban kétévenként – megrendezett Kecskeméti Animációs Filmfesztivál első napjai számomra mindig a kellemes sokk jegyében telnek. Az animált nyelv sűrűsége, hajlékonysága, egységnyi időre jutó végtelen számú kreatív lehetőségei, az animátorok érzéki tapasztalatainak élőszereplős filmben sosem látható „naturális elvontsága” –, hogy az a pingvin, nyúl, tenger, harcos, vihar tényleg olyan és úgy csinál, – először ezen kell mindig túljutni, s csak aztán jöhet a kérdés, hol is tartunk, s valójában mi mit ér. Aztán vannak szerencsés Kaffok, amikor a program-összeállítás szeszélye már az első vetítéseken komoly csúcsokat prezentál. Az idei Kaff-látogató például az utóbbi tíz év egyik legjobb magyar rövidfilm összeállításával nyithatott. Egy programba került az Ergo (M. Tóth Géza), a Lebegés (Ulrich Gábor), a FIN (Glaser Katalin), az Ariadné (Bertóti László), valamennyi díjat is kapott –, majd jött a Jelek (Pálfi Zsolt), a Hold (Paál Zsuzsanna), a Mérhetetlen (Cziráki Gergely) – csupa fiatal, húszas-harmincas éveiben járó animációs alkotó remek egyedi kűrje. De értékes, szép filmet csinált a középgenerációból – igaz, a már jó évtizede megtalált stílusban – Cakó Ferenc (Arc), Orosz István, (Útvesztők), Tóth Pál (Kicsi rigó) is. Körülbelül ugyanott tartunk egyébként, ahol évek óta mindig: a magyar animáció hatáskeltés, filozofikum, világépítés dolgában – legalább kicsiben –, világszínvonalú. Műfaji spektruma viszont szinte nincs. Sorozatai – a külföldön rendkívül kelendő, 100. részhez közelítő Magyar népmese sorozaton kívül – kezdetlegesek, nem nagyon működnek. Hosszú animáció, ha van, nem túl átütő – volt már sokkal jobb. Ternovszky Béla második Macskafogója tulajdonképpen kellemes, de sem a 86-os első, kultikussá lett darab színvonalát nem éri el, sem a magyar animációban a Nyóckerrel elindult új fejezetet nem folytatja. Szép csendben viszont lezajlott egy nemzedékváltás, az első generációs pannóniásokat jószerint csak Richly Zsolt képviselte (Kőműves Kelemen), idén Jankovics Marcell Az ember tragédiájának folytatása is elmaradt. A kecskeméti mustra alapján – akárcsak a játékfilmben – az animációban is a fontos, érdekes, díjaspiráns filmeket szinte kizárólag fiatalok készítik. Az utánpótlás pedig ma már nem csak a MOMÉ-ról, de Londonból (Bánóczki Tibor, Ducki Tomek, Cziráki Gergely) és Kolozsvárról is érkezik (például Bertóti Attila, Kassay Réka).
Maga a fesztivál tán minden eddiginél gazdagabb volt. A zsűrikben egy-egy Oscar-díjas rendező – Rófusz Ferenc és Co Hoedeman – elnökölt, a programban körülbelül 30 Oscar-díjas animációt prezentáltak – többek közt John Hubley, Nick Park, Chris Landreth, Rófusz Ferenc filmjeit. A szervezők szerint sem itthon, sem másutt nem volt még így összegyűjtve ez a kollekció. Láthattuk az utolsó két év díjnyertes munkáit Annecy-ból, s megállapíthattuk, hogy az Oscar kissé hullámzónak tűnő színvonalához képest a francia ízlés bombabiztos szakmai alapokon áll. A külföldi nagyjátékfilmek versenye valószínűleg nem volt reprezentatív, 5 film futott mindössze, de volt erotikus sorozat, és sok-sok tudattágító kitekintő – köztük Jimmy T. Murakami, Norman McLaren, John Halas munkásságából. Magyar részről vetítettek közel félszáz egyedi animációt, 15 vizsgafilmet, ízelítőt a kevés készülő sorozatból. A Daliás idők elveszettnek hitt festményeinek társaságában köszönthettük a 70 éves Gémes Józsefet. Retrospektívek emlékeztek a nemrég elhunyt Macskássy Katira, Bálint Ágnesre, a vágó Hap Magdára. Mindhármukra áll, amit Orosz István Macskássy búcsúztatóján mondott: „Egy korszak fejeződött be vele, amit úgy hívunk, Pannónia”. Dizseri Eszter prezentálta új, harmadik, leletmentő kötetét a magyar filmszakma e pillanatban legrégibben működő műhelyéről, a közel 40 éve alapított Kecskeméti Filmstúdióról –, összegereblyézve a több mint 100 díj listáját, a Sós löttytől a Magyar népmese-sorozaton és a Vízipók, csodapókon át a Mansfeldig terjedő pazar filmográfiát, valamint roppant tanulságos történeteket, többek közt arról, hogyan is lehetett navigálni az aranyidőknek aposztrofált szocialista kultúrpolitika viszonyai között. Bónuszként felbukkant Podmaniczky Szilárd , Ulrich Gábor versenyfilmje (Végül) volt az apropó, mely a Szép magyar szótár mini-novelláinak felhasználásával készült. Végül pedig zászlót bontott az MMKA Animációs Szakosztályának új vezetősége, melynek legfőbb ambíciója, hogy a magyar animáció – DVD-n, mozikban, esetleg a Játékfilmszemlén –, valahogy elérhesse közönségét.
A termékeny délelőtti filmelemző viták mellett valószínűleg a sok-sok nemzetközi kitekintés a Kaff legjobb találmánya. Az a lehetőség, hogy a 20 éve tulajdonképpen megrendelések és közönség nélkül vegetáló hazai animáció közvetlenül megmérődjön. Három-négy napi mustra után valóban jól kitapintható, hogy épp most miben erős, miben más, miben gyengébb a magyar animáció a világ élvonalához képest.
A külföldi szekciókban futó számos zseniális történetmesélő film – például. Nick Park Gromit és Wallace sorozatának A bolond nadrág című epizódja, vagy a szintén angol Péter és a farkas-feldolgozás, ahol az alkotók elképesztő virtuozitással kódolták cselekményelemekké Prokofjev művének minden hangjegyét, de akár a bizarr, fekete humorú francia A montmartre-i gyilkos, mely a nemzetközi versenyt nyerte – emlékeztetett rá, hogy a mesélés, a történetvezetés a magyar animációnak nem túl erős oldala. Nem elég bátor, nem elég kreatív, dramaturgiailag nem elég működőképes, nem elég naprakész, ami születik. Például a Világlátott egérke – Nagy Lajos és Szilágyi-Varga Zoltán sorozata – kedves, helyes, de nélkülöz minden valódi izgalmat, fordulatot. Gyulai Líviusz Az őrangyal című filmje az igyekvő, lelkiismeretes angyalkáról, akit pechjére egy rettenetes ikerpár mellé osztanak be, szellemes, bájos, de kicsit sem rezonál semmire, ami körülvesz minket. Czakó Ferenc gyurmaanimációja (Arc), melyben egy engedelmes, agyonbürokratizált – szemek, fülek, és orrok nélküli – társadalom lakói, amint látóvá, hallóvá, érzővé válnak, rögtön fellázadnak, valószínűleg nagyon is rólunk szól, de maga ez a történettípus, az allegorikus hatalom- és lázadás-mese ma már szerintem korszerűtlen.
A zsűri – egyéb erényei mellett – valószínűleg az egyik legjobban elmesélt történetet is díjazta az első filmes Bertóti Attila szellemes, szépen megrajzolt filmjében, az Ariadné fonalában ahol Thészeusz labirintus-kalandja egészen rendhagyóan, a bikára nézvést kifejezetten felszabadítóan alakul, miközben a történetvezetésben és a feszültségek adagolásában pedáns, szinte klasszikus rend van.
A magyar animációban a humor is ritkábban villan, mint a külföldiekben. Alekszei Alekszeev frenetikus Log Jam sorozata volt a szabályt erősítő kevés kivétel egyike –, a medve, a nyúl és az elképesztő hangon éneklő farkas kisegyüttese osztatlan siker már a Puskin moziban, sőt Annecy-ban is. Kedveltük még a MOMÉ-s Hermán Árpád Büdöskéjét, A repülés történetének (Kenyeres Bálint) vicces-szarkasztikus párját, melyben a sztori nagyon hasonló, csak a doveri sziklák helyett valahol a magyar ugaron vagyunk. És szellemes volt a partyra, tortára, nagy késre komponált extrarövid – mert hamar szomorú véget érő – 30 másodperces Babazsúr is, a MOME-hallgató Koós Árpád megvillanása.
Érzéki hatáskeltés dolgában jobb a helyzet. Tóth Pál egyszerre steril és elégikus 3D-s hiperrealizmusa, (önironikus minimálsorozatának Kicsi rigó című új darabja), Paál Lívia Holdjának festői fehér gyolcsai, Cziráky Gergely Mrozekből induló, végül Kafkához érkező Mérhetetlenüljének bogárinváziója elemi hatásúak. Ulrich Gábor szerint Cziráky kompjúteranimált bogaraival egészen új szintet hozott a magyar animációba. Pálfi Zsolt is sokat tud az animált hatáskeltésről, emlékezzünk csak a japán filmek félelemtechnikáival dolgozó, 2 év előtti Kicsi Annára. Tán az egész rövid program legerősebb jelenete volt, amikor Jelek című új filmjének hősével, a menekülő hajléktalannal kifut a vonat a szurokfekete városból a ritkás fákkal teli hajnali tájba.
De van, amikor a hatás célt téveszt. A fesztivál legmegosztóbb filmje a fiatal Bogdán Zoltán Edwardja volt, A walesi bárdok tüzes-piros, kompjúteranimált feldolgozása. A közönség erősen lelkesedett érte. Edward udvarának Fritz Lang Metropolisára hajazó, art decós, a francia kártya mintáival tapétázott világát tulajdonképpen a szakma is méltányolta. Csak Arany Jánost, meg a walesiek drámáját nem találtuk sehol. Ulrich Gábor Lebegése viszont pazarul olvasztott egymásba egészen különböző minőségeket. A legjobb kísérleti film díját kapta. A Szép magyar szótár 10 mini halálnovellája Máthé Gábor tolmácsolásában – többek közt a hentes, a kapitány, az ablakmosó, a fasírtkedvelő férj „feloldódása” a semmiben – igazi érzéki élmény, Ulrich általam eddig látott legjobb filmje. A halál-közeli állapotokat humorral, sűrűn, Bacon szenzualizmusára emlékeztető, ellebegő torzult formákkal közvetíti. „A halál minden porcikáját érezni benne” – mondta róla állítólag Podmaniczky. Az elégikus zongorafutamok is jól állnak a filmnek. Ráadásul a zenét is Ulrich jegyzi.
Nehéz kérdés a filmek tematikai „korszerűsége”, hogy miről érdemes ma egyáltalán animációt készíteni. Az ötvenes évek Oscarjai között volt több közéleti, szociologikus ihletésű film. A friss annecy-i filmek példája szerint viszont mindegy, mit csinálsz, csak legyél nagyon eredeti. A valóságreferencia a natúrfilmekhez képest az animációban nagyon másként működik, a magyar animáción mégis érződik egyfajta „süketszoba”-állapot. Ami nyilván abból is fakad, hogy alkotóinak nem nagyon van élő kontaktusa a közönséggel. A reklám- és kliprendezők munkáin kívül szinte csak Patrovits Tamás politikai pamfletje, a Hírszerző honlapjára készített M-m-magyarok, c-c.. romák hozott kivételes példát a közönséggel való élő kapcsolatra. Patrovits nem csinált mást, mint egymás mellé tett néhány egymás mellett teljesen elbeszélő romaügyi nyilatkozatot, és alaposan elrajzolta a politikusok pofázmányát. De többet ért a dolog minden körmönfont tanulmánynál. Szóval keressük Patrovits friss kommentjeit a Hírszerzőn!
Nemzetközi összehasonlításban – miként a magyar játékfilmben –, az animációban is a világteremtéssel és a filozofikus vonulattal állunk a legjobban. Jankovics Marcell Sisyphosától Ducki Tomek Életvonaláig tradicionálisan erős irány ez, nyilván szoros összefüggésben azzal, hogy az ilyesmi izoláltan, a „süket szobában” is magas szinten művelhető. Orosz István Útvesztők című grafikus improvizációját érdemes említeni példaként a mostani Kaffról, mely Escher vonalvezetését, Greeneway „számokba fojtott” gondolkodását idézi. És Szilágyi-Varga Zoltán zen példázatát a mindig vonzóbb túlsó partról, (Túlsó part) amit pár éve a Madárszabadító, felhő, szélbenn Szaladják István is feldolgozott.
Mindkettőnél frissebb, vonzóbb volt viszont a fiatal Glaser Katalin FIN című ambient filmje, a Kaff egyik meglepetése. Egy decens, dimenziójátékokkal teli, kellemes káoszpanoráma –, talán a „fin” előtt egy pillanattal –, melyben mégis minden úgy van jól, ahogyan van. A film a zsűri nagydíját és a kritikusokét is elnyerte. A FINnel –, mint az élőszereplős filmekben a Tejúttal – valójában az ambient életérzés jelent meg a magyar animációban. Nem biztos, hogy Glaseré volt a legjobb rövid animáció a Kaffon, inkább csak sokan nem tudtunk ellenállni annak a minimál-mozgásokkal is alig megzavart hangulatos (világ)vége képnek, melyben a bolygó szanaszét heverő, egymásra torlódó triviális dolgait egy elbitangolt kutya póráza madzagolta össze.
És végül volt egy film – M. Tóth Géza Ergója –, ami szerintem idén mindent vitt. Egészen más szintű film volt, mint az Oscar előszobájáig jutott Maestro, a bölcseleti irány különleges, új minősége, ahol a filozofikus állítás az elemi erejű alaphatásból következik. Az Ergo hőse ugyanis, a tériszonyos Semmiben lépegető, kapucnis, embriószerű emberalak, szál egyedül a világban, maga teremti maga alá a helyet, ahová lép. Pusztán a lépésben megnyilvánuló elhatározással. És minden új lépés mögött porrá omlik az előző talapzata. Az akarat, mint teremtő erő – ezt ábrázolja az Ergo, egyszerre elvontan és nagyon érzékien. Aztán a Kis Akarnoknak lesz egy másféle teremtő erőket működtető párja. (A világ, valóban, nemcsak akarat, de képzet is.) Az Ergo tiszta, minimalista világában egy izgalmas történet is felépül, katartikus összeomlással, zárt-nyitott végű lezárással – amit most nem mondunk el –, minden értelemben perfektül.
Sokan, sokféleképen interpretálták a Kaffon az Ergót. Talán ez az értelmezési bizonytalanság okozta, hogy csak zenei díjat kapott. Mi most olvassuk ki belőle az animációs társaknak szóló biztatást ebben az állandósult Semmiben: az van, amit akarunk és elképzelünk. Ha például akarunk animálni, vagyunk – és leszünk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/09 51-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9913 |
