Varró Attila
Roman Holiday– amerikai, 1953. Rendezte: William Wyler. Írta: Ian McLellan Hunter és John Dighton színdarabjából Dalton Trumbo. Kép: Henri Alekan, Franz Planer. Zene: Georges Auric. Szereplők: Audry Hepburn (Ann hercegnő), Gregory Peck (Joe Bradley), Eddie Albert (Irving Radovich). Gyártó: Paramount. 118 perc.
Noha a romantikus komédiák mind a fénykorukat jelentő ’50-es években, mind pedig az elmúlt negyedszázadban élvezett sikerkarrierjük során főként a társadalmi szerepváltozásoknak tartottak csillámfényű tükröt, a műfaj legnagyobb klasszikusai erősebb szálakkal kötődnek magához a filmkészítéshez, mint a stúdiók falán kívül zajló aktuális nemi hadviseléshez. Legyen szó akár a Pygmalion-történet híres változatairól a My Fair Lady-től a Micsoda nőig (amelyek férfihősei egyfajta képteremtőként, hősnői teremtett képként értelmezhetők) vagy a konkrét médiavilágba helyezett románcok direkt önreflexióiról (lásd Frank Tashlin örökzöld reklámszatíráit vagy a Bridget Jones-szériát), a romkom-éldarabok előszeretettel mesélnek a valóság és a leképzett illúzió közötti ellenmondásokról bonyodalmas szerelmi kapcsolatok metaforáiba bújtatva őket. Nincs ez másképp minden idők első számú romkom-ikonjával, az 1953-as Római vakációval sem – rendezője azonban igen rendhagyó módon ezúttal két filmkészítési szemléletmód, sőt konkrét stílusirányzat randevúját fogalmazta meg szokatlanul sötét romantikus vígjátékában.
William Wyler kezdettől kitüntetett helyet foglalt el a modernista generáció klasszikus auteurökből gyűjtött panteonjában – noha Hitchcockkal,Forddal szemben a Hawks-féle láthatatlan szerzők közé tartozott, sajátos kézjegyei épp csak felsejlettek a változatos zsánerekből összeálló pályaképből. Wyler számára már a ’30-as évektől a valóság minél teljesebb, ám észrevétlen megjelenítése számított a legfőbb célnak (Zsákutca, Kis rókák): amikor a hosszú beállításos, mélységben szerkesztett képekre épülő formanyelv még Európában is gyermekcipőben járt, az 1946-os Életünk legszebb évei kortárs filmdrámájában már teljesen fényében ragyogott fel az eljövendő esztendőket meghatározó friss ábrázolásmód. Miközben Wyler a II. világháború végét követő tíz évben a lehető legváltozatosabb műfajokban rendezte népszerű stúdiófilmjeit, kosztümös drámában és gengszterfilmben, vígjátékban és westernben egyaránt a kifinomult realizmus igénye jellemezte tevékenységét (elszakadva előző korszaka intenzív melodrámáitól) – egyfajta különös, álomgyári ikervágányon haladva az ez idő tájt virágzó olasz neorealizmussal. Az alkotói periódus csúcspontján készült Római vakáció gyártás tekintetében a legmerészebbnek számít mind közül: Wyler az aktuális gyakorlattal szembefordulva elhagyta a stúdió biztonságos falait és háttérvetített helyett az élő, lüktető fővárosba helyezte stábját. A cím ezúttal kétszeresen találó: a neorealisták Rómájában tett üdítő vakáció a filmrendező számára is amolyan egyszeri kiruccanást jelentett Hollywood fullasztó díszletvilágából – ki a hétköznapi utcákra, a hús-vér emberek közé. Wyler mindent meg is tett, hogy kiélvezze szünidejét: a főhősnőt alakító Audrey Hepburn elsőfilmes sztárját kézikamerával követte a nagyvárosi helyszíneken, helyi amatőrszereplők közé küldte, vagy éppen váratlan improvizációkkal lepte meg (lásd az Igazság szája emblematikus jelenetét, amely végén Gregory Peck és a rendező gonosz geggel csalt ki spontán reakciót Hepburnből). A „százfelvételesnek” csúfolt Wyler ezúttal kubricki munkamódszerét hátrahagyva a pillanat varázsát próbálta megörökíteni elragadó komédiájában, egyfajta válaszként a neorealizmus gondterhelt komolykodásaira – a végeredmény nem csupán egy maga korában teljesen formabontó stúdiófilm lett (fekete-fehér, könnyűkamerás látványvilágával és véletlendramaturgiára épülő cselekményvezetésével), de egy másik, élvezetes és elbűvölő arcát is megmutatta a filmes valóságábrázolásnak.
A Római vakáció önreflektív portréja az álomgyári normarendszer és a neorealista látásmód kérészéletű románcáról azonban nem csupán formájában, de magában a történetben is megjelenik (hála a feketelistás Dalton Trumbo jegyezte forgatókönyvnek). Az egynapos vakációra megszökő mesebeli hercegnő és a botrányt titokban dokumentáló délceg amerikai újságíró közös kalandja minden jelenetben magára a filmkészítésre tesz egyértelmű utalásokat, kezdve a fotós kolléga rejtett kamerákkal rögzített felvételeitől a folyamatosan improvizációkra kényszerülő hőspároson át (lásd a főszerkesztőt kijátszó hazugságok sorát vagy a szabadulást a rendőrőrsről) egészen a zsurnaliszta önfeláldozó döntéséig: miután önfeledten szabályos történetbe rendezik fényképészével az előző nap eseménydús fotóit, a férfi mégis lemond a tízezer dollárt hozó meséről, egyfajta modernista ars poeticával szemétre dobva („A magam részéről nincs többé sztori”). A happy end ezúttal elmarad: Anya hercegnő új frizurával és új, érett mentalitással visszatér európai trónjára, az amerikai Bradley pedig egy hosszú, kézikamerával rögzített séta végén magányosan távozik a kiürült palotából. A két világ egyelőre kizárja egymást: noha már fodrozódnak az új hullámok az óceán mindkét partján, messze még Új-Hollywood.
Roman Holiday– amerikai, 1953. Rendezte: William Wyler. Írta: Ian McLellan Hunter és John Dighton színdarabjából Dalton Trumbo. Kép: Henri Alekan, Franz Planer. Zene: Georges Auric. Szereplők: Audry Hepburn (Ann hercegnő), Gregory Peck (Joe Bradley), Eddie Albert (Irving Radovich). Gyártó: Paramount. 118 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/09 30-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9909 |
