Darab Zsuzsa
A szingli élete látszatra kész lányregény, de a rózsaszín papírkötés megtévesztő: a férjvadászat igazi túlélőtúra.
Törékeny jószág a szingli nő szíve. Törékeny, szédíthető – ámde tanulékony. Csak úgy szomjazza a tanácsot, a példát, a szabályokat.
Hogyan ismerje fel a Nagy Őt? Miként hívja fel magára a figyelmét? Kit kerüljön? Milyen praktikákkal tartsa meg? Évszázadok óta erre a határtalan tudásszomjra alapoznak a leányregények kiadói, napjainkban pedig a filmstúdiók producerei, amit minden elsőéves marketing szakos hallgató kívülről fúj: az egyedülálló nő a legjobb fogyasztó. Hogyne, hiszen magányos, védtelen, a kegyetlen férfivilág farkastörvényei közt lavíroz, meg kell hát támogatnia magát a modern ipar minden, női nemnek kitalált cikkével, hogy életben maradhasson.
Az egyik ilyen, kifejezetten egyedülálló nőknek kreált cikk a romantikus komédia, becenevén romkom. Eredete régebbre nyúlik vissza, mint a mozgókép feltalálása, hiszen ősei a leányregények, melyeket egykoron párkapcsolati tankönyvként használtak a hamvas és szerelemtudatlan hajadonok. Szigorúbb korokban ugyanis a női nem kizárólag ebből tájékozódhatott arról, miként viselkedjék az úriemberekkel, hogyan válassza ki a legmegfelelőbb férjjelöltet, és milyen körmönfont női praktikákkal hódítsa meg, avagy bizonyosodjék meg szándékai felől. Samuel Richardson erényes rokokó porcelánbabájától, Pamelától kezdve a mi Kármán Józsefünk Fanniján át Helen Fielding Bridget Jonesáig mind egyetlen nagy tankönyvi példa illusztrációi: hogyan fogjunk férjet? Persze az elmúlt századok rózsaszín regénykéi még sokkal finomkodóbban okították a nőket, mint a mozgókép vagányabb műfaja.
A Romkom virágkora
De mi is az a romantikus komédia? Józan paraszti ésszel: olyan film, ami a szerelemről szól, és vicces. Cizelláltabban: a párkeresés, a párkapcsolat hullámvölgyeit ábrázolja humoros és/vagy édesbús formában, lehetőleg a legnépszerűbb álompár főszereplésével. (A pasinak persze mindenképpen jóképűnek kell lennie. )
Ugyanez a férfiak szemszögéből nézve: nyálas és idétlen vígjáték, unalmas, lelkizős sztorival, idióta szereplőkkel, ami miatt nem nézhetik a meccset a sportcsatornán.
A romkomot kezdetben kizárólag női közönségre írták, mert a férfi nézőket gyakorlatilag a szentimentális főcím után úgyis elvesztették. Az érzelmek szentimentális töménysége csak a cukorbevonat, hogy a női lélek könnyebben eméssze a tanulnivaló keserűségét: a jó kapcsolatért meg kell küzdeni. A nőnek, természetesen.
A 80-as, 90-es évek kultikus romkomjai még kizárólag a szebbik nem szemszögéből ábrázolták a szerelmet, a párkeresést.
Kisiskolás korom verhetetlen favoritja a Dirty Dancing (1987) volt, mely 6-tól 36 éves korig örökre a nőnemű nézők retinájába égette Patrick Swayze formás hátsójának mozgását, és példaképpé tette Jennifer Grey légies, kislányos báját. A jómódú amerikai bakfis és a fiatal, lázadó tánctanár románcának a szereplők közötti kor- és társadalmi különbség miatt könnyes filmként kellett elkárhoznia, nehogy az Amerikai Keresztény Anyaegylet már a premier előtt betiltassa. Ennélfogva viszont a Fiatal Lányok Számára Fenntartott Erkölcsnevelő Tanulság úgy kilóg belőle, mint hirtelennőtt egyetemista bokája az érettségi öltönyből. Miszerint szép ugyan a kamaszszerelem, a lázadás és önmagunk megtalálása, de a könnyű nyári románcot kezeljük helyén, és eszünkbe se jusson hosszabb viszonyt fenntartani nálunk szegényebb férfiakkal.
Aztán jött a minden akkori kiskorú által titokban, videón rongyosra nézett Pretty Woman (1990), a XX. század Hamupipőke-románca a prostival és az üzletemberrel. Julia Roberts és Richard Gere álompárja újból sikerre vitte a két évszázad óta jól profitáló tündérmesét, melyben a szegény, sanyarú sorsú leány rálel gazdag hercegére. A sztori pont a Dirty Dancing ellentéte, de társadalmilag talán még mindig elfogadottabb, még ha egy Hollywoodban strichelő sarkcsillag is a megmentésre váró leányzó… Ebben a filmben már sűrűbben fordulnak elő komikus elemek. A neveletlen utcalány elegáns úrinővé formálása bőven ad alkalmat a nevetésre, hogy aztán az elváláskor a néző még keservesebben könnyezhessen. A reménykeltő üzenet sem marad el: még a legmélyebb gödörből is ki lehet mászni, ha nem adjuk fel a reményt, és van elég eszünk, hogy kihasználjuk a konjunktúrát. Bár ebből kislánykorunkban legfeljebb annyit fogtunk fel, hogy ha elég hosszú a lábad, a gazdag pasik buknak rád.
A kilencvenes években e két kultfilm után jellegtelen, pasztellszínű egyenvígjátékocskák regnálása következett, melyeket többnyire Meg Ryan neve fémjelzett, néha Tom Hankssel, néha nélküle.
Se valódi jellemkomédia, se különösebb tanulság nem akadt ezekben a filmekben. Annyiban azonban változott a műfaj, hogy a tizen-, huszonéves, független korosztály észrevétlenül átcsúszott 30-asba, gyerekkel, kutyával/macskával/komoly állással. Az álomgyár ugyanis rájött, haladni kell a korral, mert már nem csak a tapasztalatlan, királyfira váró hajadonok küszködnek a párkereséssel, mint hajdanán. Rögösebb, de egyben izgalmasabb útjuk van az érettebb nőknek, hiszen ők már túl vannak életük első szerelmi csalódásán, trükkösebbnek kell lenni, hogy beleléptessék őket a másodikba. Megannyi új humorforrás kínálkozott (már persze azon kívül, hogy a 16 éves fruskák vihorászva nézik a jó karban lévő 40-es párt, merthogy „olyan édesek az öregek, amikor szerelmesek”), felvonultathatták a „párkapcsolatra alkalmatlan” címkével felruházott partnereket a sokat próbált főhősnő előtt, velük demonstrálva, milyen típusokat ne válasszon 30 fölött az ember lánya. A listán a „jóképű, ám arrogáns és szívtelen üzletember” mellett a „felnőni képtelen rosszfiú”, a „Mama pici fiacskája”, és még számtalan kudarcra ítélt figura szerepelt. De akkor ki lehetett a tökéletes pasi Meg Ryan számára? Aki az esetek többségében a tökéletesen jellegtelen, kissé szeleburdi átlagamerikai nőt testesítette meg. Kétségkívül a többnyire Tom Hanks alakította jellegtelen, kissé esetlen átlagamerikai férfi, aki azonban sem nem gazdag, sem nem egzaltált, és nincs betegesen szoros kapcsolata édesanyjával. Gyermek, kutya, közepesen fizetett állás megengedett. Viharos szenvedélyeket és szélsőséges sorsbeli hullámvölgyeket itt ne várjunk, ezek a filmek ugyanis a nyugodt, ezüstös nyugdíjas éveket hivatottak megalapozni a kedves középkorú szereplők és nézők számára, és csupán azon tanulsággal szolgálhatnak elvált, gyermeküket egyedül eltartó asszonyok számára, hogy nyugodjanak le a vágyaik, és ne is legyenek irreális elvárásaik a férfiak iránt.
És Isten megteremté a szinglit
A XX. század végére a „lehetőleg együtt!” szlogen egyre inkább aktualitását vesztette, mivel addigra többé-kevésbé szétesett a hagyományos család. Egy olyan társadalomban, melyben a házasságok fele válással végződik, és a szexuális forradalom lehetővé tette a szabad és kötetlen párkapcsolatokat, enyhén szólva is legalább olyan ósdi dolog lenne hetedhét országra szóló esküvővel végződő romantikus filmeket gyártani, mint horgolt csipkeernyőket készíteni úrhölgyek számára.
Az ezredforduló környékén botrányos jelenség rázta meg az emberiséget. Megjelentek a vérmes szinglihordák a művészetben. Kezdetben az irodalom lövészárkából támadtak, de ahogy az lenni szokott, filmadaptációik váltak igazán világhírűvé.
A prototípus Helen Fielding brit írónő Bridget Jones-sza volt, mely a jól bevált szentimentális naplóregény formát vetette be, hogy bemutassa a szerelemre vágyó egyedülálló nő hamvas lelkületét – és nem annyira hamvas szexualitását. A történet Jane Austen, a 200 évvel ezelőtt élt szingli-szakértő Büszkeség és balítéletének parafrázisa, Bridget/Lizzie regency-korabeli társnőjénél ugyan sokkal több szenvedéllyel, ám jóval kevesebb józansággal lavíroz az örök kísértő Daniel Cleaver és az ő isteni Mark Darcy-ja között. A kétrészes regény, majd a Renée Zellweger, Colin Firth és Hugh Grant főszereplésével készült filmek (2001, 2004) a Bridget Jones nevet a szingli szinonímájává tették az angolszász országokban – más nyelvterületeken viszont úttörő szerepük lett, először tudatosították a nagyközönségben, hogy új csoport és életstílus jelent meg a társadalomban, a 25-40 éves, egyedülálló, anyagilag független, nagyvárosi nő.
A szingli szónak van valami hetyke, kissé pökhendi, kissé frivol, de mindenképpen egyedi bája, szemben a meglehetősen pejoratív és ódivatú vénkisasszony, vénlány szavakkal. Ha ezt a szót egy filmmel kapcsolatban megemlítik, rögtön beugrik Renée Zellweger pirospozsgás, huncut kalácsképe, amint éppen két számmal szűkebb miniruhába próbálja belepréselni magát, egy szál cigi meg egy korty whisky között. A mozivászon szinglijének első és legfontosabb vonása, hogy tökéletlen, esendő. A világ összes hasonló cipőben járó nőnemű lénye észrevétlenül bele tudja képzelni magát a helyébe, hiszen nem állít olyan elérhetetlen példákat az átlagos kislányok elébe, mint Jennifer Grey 40 kilós versenysúlyával vagy Julia Roberts hosszú combjaival. Bridget túlsúlyos, esetlen, nem tud viselkedni, és ott rombolja életét és egészségét, ahol csak éri – de olyan kedvesen emberi, amivel a világ legkarcsúbb teste sem tud versenybe szállni. Egyénisége van, és ezzel végre kilép a romkomok példastatuáló kliséjéből, melyben eddig egy semmitmondóan dekoratív, de személytelen bábu ide-oda mozgatásával modellezték a jó és rossz viselkedésmódokat. Bridget Jones-t nem azért alkották, hogy tanulság legyen: életvitele egészségtelen (dohányzik, iszik, zabál, fűvel-fával lefekszik), intellektusa hiányos (kamuállása van egy könyvkiadóban, szónoklatai botrányba fulladnak, műveltségbeli hiányával rendre nevetség tárgya lesz), külseje nem a ma divatos ideálokra hasonlít (alacsony, duci, kalácsképű és szénaboglya hajú). Épeszű nő nem akar rá hasonlítani. Épp ellenkezőleg, saját hiányosságait látja benne, de éppen ezért érzi magáénak botlásait.
Az abszolút egyes szám első személyű nézőpont a másik azonosulás-növelő faktor. Érdekes dolog, hogy ennek ellenére sok férfi lett az angol szingli történetének nagy rajongója, pedig ha valamit, hát ezt a filmet szinte kizárólag nőknek szánták. Talán a figura fanyar humora, férfias önpusztítása vagy kedves esetlensége miatt, hiszen itt nem köti le rögtön a figyelmüket a nő külseje, tudnak figyelni a személyiségre és az eseményekre is. Bridget abszolút egyeduralkodó a filmekben, és ezen okból válnak mellette a férfiak kétdimenziós figurákká, hogy illusztrálják vágyait, döntéseit.
Daniel Cleaver (Hugh Grant) az ördög, a nőt állandóan kísértő jóképű, felszínes szépfiú. Figurája arra szolgál, hogy megmutassa, milyen férfiaknak nem szabad bedőlni.
Mark Darcy (Colin Firth) épp az ellenkezője: a látszólag mogorva és sótlan angol úriember, aki valójában egy földreszállt angyal, és nem mellesleg gazdag és jóképű ügyvéd. Hátán pedig a célkereszt, hogy őt tessenek választani férjnek, hölgyeim. A mi kis holdvilágképű Bridget-ünk pedig sok félreértés árán (lásd még Austen balítéletre vonatkozó fejezeteit) annak rendje és módja szerint beleszeret és boldog happy enddel a menyasszonya is lesz. Azért a cukormázas holtomiglan-holtodiglan a végén nem maradhat el itt sem – de ez már tényleg csak a hölgyeknek szól.
A nemek örök harca
Talán a Bridget Jones növekvő férfi rajongótábora miatt kapták fel a forgatókönyvírók az „eresszük össze a sok szinglit, nézzük, mit csinálnak együtt” témakörét, amiben – szóljanak a fanfárok – végre a szingli pasi is a nővel egyenrangú szenvedő félként jelenik meg.
A 2003-as Igazából szerelem (Love, Actually) is erre a koncepcióra épül: a sokszereplős romkom látszólag kusza, majd a film végén tablóképpé összeálló cselekménye egyetlen giccses mondanivalót sugall: az élet legnehezebb, egyben legnagyobb dolga a szerelem, mely mindenkit megtalál egyszer, korra, nemre, rangra és alkoholszintre tekintet nélkül. Különösen karácsonykor. A mozi fő szerelmi szála ismét Hugh Grant körül alakul. A romantikus filmekben ragadt, jobb sorsra érdemes brit exportcikk itt nem mást játszik, mint Nagy-Britannia miniszterelnökét, aki – minő meglepő – egyedülálló, de még partiképes korban van ahhoz, hogy egy bájos, mocskosszájú cockney kislány elcsavarja a fejét a Downing Street 10-ben. A híres lakás személyzetéhez tartozó hölgyecske már a bemutatkozáskor számos hibát ejt az etikettben, ám épp ez kelti fel a kormányfő érdeklődését, aki természetesen az udvarlás terén küzd hatalmas hendikeppel.
A sok jellegzetes romkom figura között talán a legnagyobb kedvenc a Bill Nighy által játszott alkoholista, drogos rocktata, aki végre erős chilivel fűszerezi az édes vattacukrot. Ő az egyetlen a filmben, aki valami mást talál meg szerelem helyett, de az is van olyan értékes, mint a férfi-nő kapcsolat: az igaz barátságot. A film legnagyobb poénja is az ő szájából hangzik el a tévé karácsonyi giccsparádéjában: „Gyerekek, ne vegyetek drogot! Legyetek rocksztárok, akkor ingyen kapjátok!”. Ez a békebeli punk attitűd menti meg a filmet a szirupba fulladástól, mert a vén rocker karaktere miatt még a férfiak is hajlandóak végigülni a tömény szerelmesfilmet.
Az újdonság azonban éppen az ebben a követhetetlenül sok szálon futó filmben, hogy férfi szereplői is egyenlő időt, hangsúlyt és szenvedésmennyiséget kapnak, mint a nők. Végre bepillanthatunk az agglegények titkos gondolataiba, és elégedetten konstatálhatjuk, hogy legbelül még a legmacsóbb vadállat is bizonytalan kisfiú, ha párkapcsolatáról van szó. Illetve, hogy korukat meghazudtolóan éretten viselkedhetnek elsős kisgyerekek. Persze, mert őket még nem rontotta meg a szerelmesfilmek mételye…
Az All Stars sémát viszi tovább az egyik népszerű párkeresős példázat, a Nem kellesz eléggé (He’s Just Not That Into You, 2008). Míg az előbbi brit koprodukció inkább andalítani akart a karácsonyi összeborulás jegyében, a hollywoodi verzió nyíltan didaktizál. Mozgóképes oktatókönyvet kapunk, hogyan értelmezzük a másik nem által leadott jeleket, hogyan ne szalasszuk el a lehetőségeket, és kiktől kell azonnal menekülni. Elkészült az első Amerikai Férfi-Nő Értelmező Szótár.
Gigi (Ginnifer Goodwin) csinoska, átlagos szingli, legfőbb célja, hogy pasit találjon, ám ebben eddig nem volt szerencséje. Randizgat ugyan ilyen-olyan férfiakkal, de vagy neki nem jönnek be, vagy őt ejtik már az első randi után. Ő képviseli a film komikus vonalát.
A film alaptétele szerint a kislányokat-kisfiúkat már kiskorukban arra kondicionálják, hogy ad 1: ha egy fiú meghúzza a hajad és/vagy ellök, csúnyákat mond rád, akkor biztosan tetszel neki. Ebből következik, hogy emiatt buknak a nők a velük durván bánó vérmacsókra. Ad 2 : a fiúknak nem tanítják meg a gyengéd érzelmek kifejezését, azokat férfiatlannak bélyegzik, ezért kénytelenek magukra agresszív módon felhívni a figyelmet, ha megtetszik nekik egy nőnemű egyed. Ebből következik, hogy az egyébként gyengéd, figyelmes, családszerető pasik is kénytelenek kőkorszaki módszerekkel a nő tudtára hozni tetszésüket. Tehát klasszikus kutya-macska felállással van dolguk: a két fél egymásra nem veszélyes, ám kommunikációjukat kölcsönösen félreértelmezik és tévesen ellenségnek nézik a másikat.
Gigit egy szimpatikus csaposfiú, Alex tanítja be ezekre a fenti okosságokra, miszerint a férfi akár a faék: ha tetszel neki, visszahív, kifejezi vágyait, nyomul. Ha nem teszi, veszett ügy, a női kezdeményezés csak ront a helyzeten. Ennek ellenére Gigi nem fogadja meg a tanácsokat, és kétségbeesésében telefonos zaklató, magánnyomozó és pszichopata hisztérika válik belőle. Mondanom sem kell, egyre sikertelenebb lesz a pasivadászatban. Végül aztán tanár és tanítványa egymásba szeretnek, a látszólag flegma csaposfiú rájön, hogy Gigi élete szerelme, a szeleburdi nemkülönben, és könnyek közt találnak egymásra.
Gigi kolléganője, Beth (Jennifer Aniston) a párkapcsolat középső szakaszát szimbolizálja. A melodráma megszemélyesítője, békés, langyos beteljesedéssel. Már hat éve él boldogan Neil-lel (Ben Affleck), és már igencsak viszket a bal gyűrűsujja – ámde imádott párjának házasság-fóbiája van, esze ágában sincs elvenni Beth-et, mondván: ne rontsuk el a kötelező papírral ezt a szép, semmitmondó viszonyt. Ez a példázat minden bepasizott nő rémálma: a látszólag tökéletes férfi nem akarja felvállalni őt, nem akarja elvenni, gyereket nemzeni neki, családot alapítani vele. Beth reakciója erre természetesen az, hogy az egyébként minden tekintetben megfelelő férfit kidobja, hiszen az nem akarja felvállalni őt ország-világ előtt. A végén azért összejönnek, mert mindketten átérzik a másik félelmeit, és a pasi végre megkéri Beth kezét is.
A másik kolléganő, Janine (Jennifer Connelly) története a válás jogosságát példázza. Janine a ma kemény, önálló, keserű elvált asszonya. Egyetemi szerelem, korai házasság, nem volt idejük kitombolni magukat. Egyenélet, sivár hétköznapok, látszatrend. Aztán a férj életébe betoppan a szőke ciklon (Scarlett Johansson), és felkavarja a posványt: a feltűnően jóképű 30-as férfi rádöbben, hogy kötelességből vette el feleségét annak idején, mert úgy volt helyes, és már kihűltek az érzelmei.
A nő három életszakaszáról kapunk tehát tanmesét ebben a filmben, de talán kicsit túl direkten ahhoz, hogy azt kényesebb európai gyomrunk elviselje. A „tanulságot” olyan erővel nyomják arcunkba, hogy egyik szingli barátnőm bőgve jött ki a filmről, azt ecsetelve elcsukló hangon, hogy neki soha nem lesz normális párkapcsolata, mert ilyen férfiak a valóságban nem is léteznek.
És ebben nagyon is igaza van: a jó romkom, legyen mégoly rózsaszín a csomagolás, épp az illúzióinkat, a csodákba vetett hitünket kezdi ki. A szinglinek létérdeke a realizmus, csak a tündéri láncait veszítheti el.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/09 26-30. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9908 |
