Az 1920-ban kivégzett Alekszandr Kolcsak, a cári Oroszország (ellen)tengernagya, a polgárháborúban az antibolsevista koalíció főparancsnoka sokáig a történelmi emlékezet páriája volt. Rehabilitációja az ezredfordulón kezdődött a Legfelsőbb Bíróság ítéleteivel és szobrainak felállításával, majd 2005-ben az általa felfedezett és róla elnevezett – ámde a harmincas években átkeresztelt – Kolcsak-szigetek nevének visszaállításával tetőzött. A rehabilitációs folyamat része néhány vaskos monográfia és a 2008-ban készült – „az orosz Titanic”-ként emlegetett – látványos, nagy költségvetésű (16 millió dolláros) filmeposz is. A Titanic-hasonlatot az magyarázza, hogy Andrej Kravcsuk rendező nagy hangsúlyt fektet az akciók és a melodráma-elemek keverésére. A film első felében pazarul teljesít – példás rendben váltják egymást a harci szekvenciák és az érzelmesebb jelenetek –, a második részben viszont elgyengül. A CGI-effektekkel erősített akciók látványosak, feszültek, korszerűek (az expozíció bármely hollywoodi megapic díszére válna), a játékidő előrehaladtával azonban kiütközik, hogy mennyire ódivatú a film dramaturgiája.

Nem válik a film javára az ellentmondásos személyiségű Kolcsak glorifikálása sem. Kravcsuk egyfelől hűségesen leköveti a valós eseményeket (és nem csupán a történelmi eseményeket: a Kolcsak és egyik tisztjének felesége között szövődő szerelem például már a maga korában legendássá vált); másfelől minden olyan információt elhallgat, ami szeplőt ejthet hőse becsületén vagy megkérdőjelezi az általa képviselt célok tisztaságát (egy szó sem esik az 1918 novemberi eszer–mensevik alkotmányozó gyűlés tagjainak Kolcsak által elrendelt kivégzéséről, vagy a fehérek rablóakcióiról, amelyek végül a lakosság széles tömegeit a bolsevikok mellé állították). Az új Oroszország új hősöket keres, de csak a történelem kozmetikázásával talál rájuk. Akár a szovjethatalom idején.