Az utópia filozófiai műfaja a 18. és 19. század közepe közt egész Európán és Észak-Amerikán végigsöprő ipari forradalmat követően merőben új dimenzióval gazdagodott a narratív formába öntött tudományos-technikai elképzelések taglalásával. Így született meg az úgynevezett a sci-fi közvetlen elődje, a „tudományos románc”; az 1830-as évektől már hazai képviselőit is számon tartjuk. Ney Ferenc hősei a Holdba utaznak léghajón, és ott egy haldokló civilizációt találnak (1836); Jósika Miklós a világ végét írja le érzékletesen (1847); Jókai Mór az eljövendő évszázad új magyar honfoglalását énekli meg, az egyenlőségen alapuló társadalom megvalósulását jósolva (1872).

Miután több fantasztikus irodalmi mű is megjövendölte a mozgókép valósággá válását (mint például Verne magyar vonatkozású regénye, a Várkastély a Kárpátokban), mi sem természetesebb, mint hogy a filmművészet első mesterei megfelelő alapanyagot láttak az SF-ben (amit persze még ekkor sem így hívtak). Az elsőként adaptált szerzőké között olyan neveket találhatunk, mint E. T. A. Hoffmann, H. G. Wells, Robert Louis Stevenson és persze Verne. Már 1910-ben elkészült Mary Shelley Frankensteinjének filmváltozata. Az első magyar fantasztikus moziprodukció sem sokkal később került bemutatásra, még az Osztrák–Magyar Monarchia idejében, 1911-ben. Az alig negyedórás film furcsamód egy bécsi operaelőadást rögzített (természetesen némán), a Hoffmann meséit.

Az irodalom színterén eközben nemzedékek váltották egymást, s a mozi megszületésével és térhódításával párhuzamosan Magyarországon valóságos forradalom zajlott le éppen, a Nyugat beindulásával. A folyóirat fantasztikus írásokat is közölt, többek közt Csáth Gézától, Babits Mihálytól, Cholnoky Viktortól és Karinthy Frigyestől. Ez a fajta irodalmi vérfrissítés hazánk filmgyártására is kihatott, így készülhetett el 1917-ben az akkor még itthon dolgozó Korda Sándor rendezésében a Mágia, a filmtörténet első vámpírfilmje, éppen Karinthy és egy másik író, Sztrókay Kálmán forgatókönyve alapján, majd még ugyanabban az évben két igazi SF is, A Tryton című vígjáték Huszár Pufival a főszerepben egy balszerencsés tengeri szörnyről, aki egy rossz természetű lányba szeret bele, valamint Az ősember, a nyugatos Somlyó Zoltán és Győri Ernő tollából, a tudósról, aki sugarával emberi tudatot ad egy majomnak.

Deésy Alfréd A Tryton után Lázár István forgatókönyvéből forgatott újabb sci-fit A léleklátó sugár címmel egy gondolatolvasó gépről. Az 1920-as évektől már legfeljebb csak rémfilmek készültek, vámpírokkal és kísértetekkel a középpontban. Ám ez az évtized annál jelentősebb lett az SF nemzetközi történetében. A tengerentúlon megszülettek az első magazinok, élükön a Hugo Gernsback által alapított Amazinggel. Gernsback volt az is, aki megalkotta először a scientifiction, majd a science-fiction kifejezéseket. A terminológia jókora késéssel honosodott meg végül nálunk, ám ekkor már magyarítása is született: tudományos-fantasztikus irodalom.

Hazánkban az SF a két világháború közötti bizonytalan időszakban mostohagyerekké vált mind az irodalomban, mind a filmművészetben; ha születtek is fantasztikus regények, azok rendre újabb világégésekről és bolygónk végpusztulásáról szóltak. (Babits Mihály: Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom, 1933; Aszlányi Károly: Özöngáz, 1936). Ez idő tájt mindössze egyetlen SF-film készült, 1942-ben, a Szíriusz, Herczeg Ferenc időutazásos története alapján. Hamza D. Ákos filmjében Sergius professzor időgépe Mária Terézia idejébe repíti vissza hősét. Ez a film azonban inkább értelmezhető a románc, mint a tudomány ismérvei szerint, mintha operettet néznénk, de ének nélkül.

1945 után a magyar SF történetében is új fejezet kezdődött, természetesen a korábbiaknál egészen más ideológiai alapokon. Szovjet mintára itthon is megszületett a kommunista jövővízió fogalma. A művekben internacionalista összefogással szervezték az űrexpedíciókat, és az egyenlőségen alapuló társadalom polgárai az anyatejjel együtt szívták magukba a legfrissebb tudományos eredményeket.

A téma ugyanakkor a bölcsészek játszóteréből a tudósok kísérleti laboratóriumává is vált. Az ifjúságot jobbra (pontosabban balra) nevelő kötetek szerzői közül Botond-Bolics György például mérnök volt, Kulin György pedig csillagász. Előbbinek leghíresebb műve az 1957 és 1961 között boltokba került Vénusz-trilógia, míg utóbbi az Üzen a nyolcadik bolygóval (1966), illetve az Asterrel (1971) lett ismert.

A fiatalok körében egyre népszerűbb SF sajnos a filmeseket kevéssé ihlette meg. Amíg a világ szerencsésebb és gazdagabb országaiban olyan produkciók születtek, mint a 2001. – Űrodisszeia, A majmok bolygója, a Mechanikus narancs vagy a Solaris, Magyarország szellemi és anyagi erejéből egyetlen szárnyaszegett próbálkozásra futotta. Kuczka Péter, a hazai SF atyja, a Kozmosz szerkesztőség vezetője maga írt forgatókönyvet Az idő ablakai című filmhez. Ebben egy nukleáris háború egyedüli túlélői ébrednek fel hibernált álmukból, és fedezik fel döbbenten, hogy soraikban ott rejtőzik a tömegpusztító fegyver feltalálója.

A magyar SF-film viszonylagos fellendülését az országszerte mind jobban terjedő televíziózás hozta. 1968-ban indult például egy rendkívül fantáziadús és eredeti rajzfilmsorozat, az Üzenet a jövőből – A Mézga család különös kalandjai sugárzása. A koraérett kisfiú, Mézga Aladár mindig valami találmányt fabrikál, az egyik segítségével sikerül kapcsolatba lépni egy 30. századi köb-ükunokával. Ő aztán ellátja a családot mindenféle csodaszerrel és gépezettel, melyek teljesen fölforgatják kispolgári életüket. A Nepp József és Romhányi József által írt frappáns szövegek elbűvölték a tévénézőket, így 1974-re elkészülhetett egy második széria is, a Mézga Aladár különös kalandjai. Ebben a kisfiú már csupán hűséges kutyája társaságában indul izgalmas és mulattató űrutazásokra. A korszak másik népszerű animációs SF-sorozata a Botond-Bolics György rádiójátékai alapján, 1975-ben készült Mikrobi, a jövő világában gyermekmegőrzőként üzemelő robot története, akit a rábízott fiatalkorúak a legképtelenebb kalandokba sodornak.

Persze nemcsak rajzfilmek készültek a Magyar Televízió megrendelésére, hanem komoly SF-tévéjátékok is. A legfajsúlyosabb és legambiciózusabb mind közül Zsoldos Péter regényének adaptációja, A feladat (1975) egy balesetet szenvedett űrhajóról, amely elpusztult legénysége helyett új asztronautákat próbál toborozni egy idegen bolygó lakosságából. Említésre méltó még Hernádi Gyula kisregény-feldolgozása, Az elnökasszony, egy politikai merényletről a jövő okkultizmus uralta Amerikájában, valamint a Gáspár Margit könyve nyomán készült Fekete császár (1983). Ez utóbbinak története szerint egy tudós különleges gázt fejleszt ki, mely törli az azt belélegző minden tudományos ismeretét. A feltaláló célja a világbéke, ám „fegyvere” hamarosan sötétebb hatalmak kezébe kerül… Az ifjúsági tévéfilmek közül meg kell emlékezni még a Lőrincz L. László forgatókönyvéből gyártott, 1987-es Az én nevem Jimmyről, amelyben egy meteorológiai robot lép kapcsolatba egy nyári gyerektábor lakóival, valamint Szentmihályi Szabó Péter Látogató a végtelenből című regényének 1987-es adaptációjáról.

A korszak televiziójában Rajnai András forgatókönyvíró–rendező dolgozott legtöbbet az SF népszerűsítéséért; Rajnai a bluebox trükktechnológia úttörője volt hazánkban, és a forradalmian újszerű videoeffektek segítségével olyan sci-fiket ültetett át a képernyőre, mint Asimovtól A halhatatlanság halála, Lem Pirx-történetei, Swift Gulliverje vagy épp Alekszej Tolsztojtól az Aelita.

A mozikban mindeközben továbbra is néma csönd honolt a magyar SF-fronton, amit csak két, határesetnek nevezhető produkció tört meg: először 1979-ben a Hernádi Gyula regényéből adaptált Az erőd egy meg nem nevezett országban szervezett háborús játékról, amelyet milliomosok vívhatnak zsoldosok ellen, igazi fegyverekkel. Két évvel később pedig ismét Kuczka Péter ragadott tollat, hogy megírja A transzport történetét, egy elképzelt első világháborús ideggáz-kísérleti telepről. A legfontosabb produkció azonban ebből az időszakból, amiben magyar kezek is munkálkodtak, a francia alapanyagból készült, azóta már legendává nemesült egészestés rajzfilm, Az idő urai. A René Laloux rendezte, lenyűgöző látványvilágú animáció egy időparadoxon köré építi föl csavaros történetét.

A ’90-es évek elején aztán mintha valami tényleg megmozdult volna a hazai SF-filmgyártás állóvizében, de addigra mintha teljesen megfeledkeztek volna az irodalmi adaptáció lehetőségéről. A sort egyfajta magyar „Mad Max”, az amúgy remekül kitalált, hatásos látványvilágot teremtő Meteo nyitotta 1990-ben, meggazdagodni vágyó vesztesekről a közeljövő lepusztult városi dzsungelében. A minimál-SF jegyében készült el a Vasisten gyermekei 1993-ban, amit egyesek az első magyar gőzpunk filmnek is neveznek. Ez egy oroszországi vasöntöde öntörvényű világába enged bepillantást, ahol valami soha véget nem érő háború számára gyártják a bentlakó munkások a lövedékeket. Az adaptáció fogalmához legközelebb a Paramicha vagy Glonci, az emlékező (1994) jutott, amelynek rendező–forgatókönyvírója sajnos egyetlen köszönő szó nélkül vette át Csernai Zoltán A boldogságcsináló című regényének (1980) alapmotívumát az álmokat rögzítő és kivetítő gépről, valamint annak hatásairól a kísérleti alany pszichéjére. Az évtized legfontosabb magyar SF-je azonban megint egy rajzfilm lett, a sajátságos, nem egészen egyórás hossza miatt keveset vetített, Gémes József rendezte Új Iliász (1994), Karinthy Frigyes klasszikus novellájának feldolgozása az évezredes álmából ébredő emberről, aki a megváltozott Földön már csak a gépek társadalmát találja.

A rendszerváltás után ugyanakkor a hazai tudományos-fantasztikus irodalomban látványos változás figyelhető meg. Felnőtt egy új nemzedék, amelynek életében már fontos szerepet játszott a videó, és az annak köszönhetően hozzáférhetővé vált jó néhány régi és kortárs SF-klasszikus. A magyar írók stílusa filmszerűbbé lett, dramaturgiája feszesebbé vált, a művek tehát valósággal mozivászonra kívánkoztak, csak épp a technikai és anyagi lehetőségek hiányoztak a hollywoodi mintájú szuperprodukciók létrehozására. Az új írónemzedék egyik meghatározó egyénisége Gáspár András, akinek korai munkásságán erősen érezhető William Gibson hatása, de már első regénye, az 1990-es Kiálts farkast! önálló hangra talált: a kiberpunk elemeit magyar környezetbe ültette át. Szélesi Sándor, aki forgatókönyvíróként is munkálkodik (legutóbb a Tűzvonalban című krimisorozat több epizódja került ki a keze alól), előszeretettel épít fel bonyolult univerzumokat, legyen szó akár fantasyről, akár SF-ről. Pályája a nagy léptékű, kalandos történetek felől indult (Városalapítók), és fokozatosan jutott el a külsőségeket háttérbe szorító, egyszerűbb, de nem kevésbé hatásos karakterdrámákig (A beavatás szertartása). Antal József a szovjet-orosz klasszikusok társadalmi érzékenységét és szatirikus vénáját vegyíti Frank Herbert összetett szerkezetű galaktikus birodalmaival (Diagnózis, Justitia). László Zoltán szintén a kiberpunkból merített ihletet, de a tudományos-technikai változásoknál jobban érdekli azoknak a társadalomra és az egyes emberek életére gyakorolt hatása (Hiperballada, A Keringés). A Brandon Hackett álnéven alkotó Markovics Botond az űroperák csillogó világából (A negyedik gyarmat, Erdőhold) indulva jutott el néhány év alatt az érettebb, hard SF művekig (A poszthumán döntés, Isten gépei), amelyek a tudomány legújabb eredményeiből próbálnak következtetni az emberiség jövőjének lehetséges alakulására.

Ez a néhány kiragadott példa is jól illusztrálja, mennyire színes és érdekes a mai magyar SF-irodalom világa. Szerzői tálcán kínálják a jobbnál jobb ötleteket a vállalkozó kedvű filmeseknek, akik most már arra sem panaszkodhatnak, hogy a szükséges technikai felszereltség nem áll rendelkezésre. Hiszen néhány évvel ezelőtt magyar szakemberek készítették el itthon a Terminátor 3: A gépek lázadása (2003) digitális trükkjeinek egy részét, most pedig épp az utómunkálatoknál tart az első olyan hazai produkció (Sorsvonalak), amely green screen technológiát alkalmazva, jobbára digitálisan előállított környezetben játszódik, valahogy úgy, mint az utóbbi esztendők egyik meglepetés-sikere, a Sky kapitány és a holnap világa (2004), nagyobb hangsúlyt fektetve azonban a látványnál a történetre. No persze egy-egy akciódúsabb SF elkészítése előtt még mindig ott tornyosulnak akadályként a jelentős költségek, de remélhetőleg a technika fejlődése idővel ezt a problémát is megoldja.

Addig is ott vannak a legfrissebb, ígéretes vállalkozások, mint Pater Sparrow-tól az 1, Vranik Rolandtól az Adás vagy Lóránt Demeter Block-66-je (valamennyi idei bemutató). Továbbá a kísérletező rövidfilmek, mint Dyga Zsombor radioaktív horrorja, az Uno (2002), Dési András György és Móray Gábor magyar Brasilje, a 639. baba (2005), esetleg Enyedi Ildikó nem mindennapi love storyja, az Első szerelem (2008).

Tehetséges fiatal filmeseink remélhetőleg hamarosan felfedezik a magyar tudományos-fantasztikus irodalomban rejlő lehetőségeket, és néhány év múlva már a mi szuperprodukcióink töltik meg az amerikai mozikat nézőkkel. Hogy ez maga is fantasztikum? Miért lenne az? Gondoljunk csak a francia Luc Besson Az ötödik elemére (1997), és arra, hogyan hódította meg az egész világot! És gondoljunk arra, hogy Nemere István magyar bestsellerszerző szerint két regénye is megtalálta már az útját Hollywoodba (sajnos jogosulatlanul): így született meg a Holtak harca (1986) történetéből A Pusztító (1993), a Játszma tízmilliárdért (1986) pedig írónk szerint az Armageddont (1998) ihlette meg. Aki a részletekre kíváncsi, keresse meg a szerzőt egy dedikáláson vagy író–olvasó találkozón, szívesen elmeséli, hogyan eshetett ez meg.