Ádám Péter
A 3D technikai érdekességből mára a hangos és színes film felfedezéséhez hasonló jelentőségű eszköz lett. Meglehet, a térhatású moziban a filmtörténetet felforgató áttörés következhet be.
A legújabb 3D-s világsiker, a Pete Docter és Bob Peterson rendezte Fel! egyik nagyjelenete, amikor a főhős – amerikai öregúr, nagy utazásokról álmodozó kisnyugdíjas –, hála a kéményre erősített húszegynéhány ezer színes léggömbnek, házastul felemelkedik a levegőbe. A nappaliból hirtelen pilótafülke lesz, az otthonból léghajó... A metafora, persze, a főhős hétköznapi környezete mellett a hagyományos animációs technikától is eloldozza a történetet: a levegőben libegő faház nem is annyira a nehézkedést győzi le, mint inkább a 2D korlátait, és nem is annyira a dél-amerikai őserdőbe, mint inkább a 3D térhatású birodalmába veszi az irányt. Mintha a filmben – párhuzamosan a tipikus amerikai faház felemelkedésével – a mostanában újra felfedezett 3D is szárnyra kapott volna. Az a továbbfejlesztett technológia, amely nem először kísérti meg a filmgyártást a mozi felfedezése óta.
Jóllehet az első „sztereoszkópikus” kísérletek úgyszólván magával a mozival egyidősek, nagyfilmeket csak az ötvenes évek elején kezdtek forgatni ezzel a technikával. Tulajdonképpen az ötvenes évek a 3D első fénykora. Jellemző, hogy csak az 1953-as évben nem kevesebb, mint száz film készült ebben a formátumban. Akkoriban nem is volt valamire való rendező, aki – legalább egy film erejéig – ne kacérkodott volna az eljárással. Próbálkozott a technikával Alfred Hitchcock és Douglas Sirk, Raoul Walsh és André De Toth, John Farrow és Rudolph Maté – hogy csak a legismertebbeket említsem. Született két jelentősebb térhatású film is ebben az időszakban (jóllehet, megfelelő infrastruktúra híján, többnyire 2D-ben forgalmazták őket): egyiket John Farrow jegyezte (ez volt a Hondo, John Wayne-nel a főszerepben), másikat (a Gyilkosság telefonhívásra c. színpadi adaptációt) Alfred Hitchcock. (Úgy hírlik, a Napóleonjához Abel Gance is forgatott térhatásban néhány beállítást, ezeket a szekvenciákat azonban kihagyta a végleges változatból.)
Akkoriban nagyon sokan bíztak a 3D sikerében. Pedig a technika még nem volt kellőképpen kidolgozott, és a rendezők úgyszólván vakon, csak jó ösztönükre hagyatkozva dolgoztak egyszerre két kamerával, arról nem is beszélve, hogy az eljárás alaposan megtornáztatta a nézők szemét (ez volt a kék-piros szemüvegek emlékezetes időszaka); nem csoda, hogy az előadás végére sokakat már szédülés és hányinger kerülgetett. Minthogy a filmek vetítése bonyolult felszerelést követelt, sok mozi el is szabotálta a 3D-ben készült filmek térhatású vetítését. És mire a rendezők elsajátították volna az új technikát, már meg is érkezett diadalmenetben a Cinémascope, amely a reklám kedvéért olyan 3D-ként volt beharangozva, amelyhez nem kell szemüveg. A valódi 3D pedig a széles vászon elterjedtével lassan ki is ment a divatból. A hetvenes évek végén–nyolcvanas évek elején, volt ugyan még egy rövid reneszánsza a 3D-nek. Jelentős filmek ugyan nem születtek, a technológia azonban sokat változott, tökéletesedett ebben az időszakban. Ekkor jelent meg Lenny Lipton műve, A térhatású mozi alapjai (The Foundations of the Stereoscopic Cinema), amely azóta is legfontosabb elméleti kézikönyve a 3D „forradalmának”.
Akárhogyan is, ez a mostani, 2001-gyel kezdődő időszak, amelyet másfél évtizedes kemény kutatómunka készített elő, a 3D-nek immár második aranykora. Ezúttal a 3D nem egyszerűen divat, nem is technológiai bemutató vagy vásári látványosság, hanem gazdasági szükségszerűség, a legnagyobb hollywoodi stúdiók utolsó reménye, hogy hatékonyan felvegyék a harcot a kalózkópiák terjedésével, és visszaédesgessék a nézőket az elnéptelenedett vetítőtermekbe. Ha igaza van Jeffrey Katzenbergnek (ő a DreamWorks egyik művészeti igazgatója), a numerikus 3D „a mozi harmadik forradalma a hang meg a színes technika bevezetése óta”: az új 3D-vel, ha igaz, újra kivételes élmény lesz a mozi. Ráadásul az új 3D olyan találmány, amelynek a televízió sem vetélytársa (legalábbis egyelőre nem, mert Japánban már teljes gőzzel folynak az ilyen irányú kísérletek).
És nem vetélytársa Hollywoodnak – többek közt a bonyolult és rendkívül költséges felszerelés miatt – a nemzetközi filmipar sem, legalábbis ha a drága fejlesztésekre, illetve a 3D-s filmek magasabb előállítási költségeire gondolunk. Egy 3D-s filmnek ugyanis jó tizenöt millió dollárral nagyobb a büdzséje, mint a hagyományos úton készülő filmeké (az előállítási költségek 10-20 %-kal magasabbak, az utómunkálatok költségei pedig legalább 30 %-kal, a numerikus kópiák viszont tízszer olcsóbbak a 35 mm-es kópia előállításánál). Nem csoda, hogy az új 3D csaknem kizárólagosan made in USA. A legnagyobb stúdiók (a Disney, a DreamWorks, a Fox vagy az Universal) már kivétel nélkül átállították a váltókat. Az erősen költségigényes átállás azonban még nagyobbra nyitja majd az ollót az amerikai mamut-cégek és a szerényebb eszközökkel rendelkező filmesek között, akik – aligha véletlenül – teljesen ki lesznek zárva a „filmművészet harmadik forradalmából”.
Jelenleg legalább húsz film van készülőben, mi több, a Disney-nél 2D-s tervvel már nem is foglalkoznak. És jóllehet dobozba került a közelmúltban néhány valódi szereplős térhatású játékfilm is (mint például Steven Spielberg Tintinje, James Cameron már most forradalminak kikiáltott Avatarja vagy a Tim Burton-féle Alice Csodaországban és Guillermo del Torótól a Hobbit), ezen a téren az „átállás”, úgy látszik, lassúbb és bonyolultabb. Wim Wenders egy 3D-s táncfilm forgatására készül, Soderbergh pedig Kleopátra történetéből készít térhatású musicalt. A Robert Zemeckis rendezte Karácsonyi ének animációs változata már az utómunkálatoknál tart. (A tervek szerint novemberben már nálunk is vetítik. – A szerk.) Annyi bizonyos, hogy a közönség érzékenyen reagál az újdonságra: ha pontosak a Le Monde adatai, az Eric Brevig 2008-as Utazás a Föld középpontjába című filmjére például négyszer annyian voltak kíváncsiak 3D-ben, mint ahányan jegyet váltottak a hagyományos változatra. Általánosságban elmondható, hogy 3D-s filmet játszó moziba csaknem kétszer-háromszor annyian ülnek be, mint a 2D-s filmeket vetítőkbe.
Mindössze az a kérdés, tudják-e a mozik az új technikát megfelelő ütemben fogadni. 2009 márciusában a Disney, az Universal, a Paramount meg a Fox már szerződést kötött egymással tízezer mozinak sztereoszkópikussá való átalakítására. A kontinensen azonban a mozik túlnyomó többsége még nem készült fel az új technikára; az átalakítások költségesek (egy mozi átalakítási költsége 100 000 $ körül mozog), az egyéb szükséges beruházásokról nem is beszélve (a szemüvegek például már nem kartonpapírból vannak, mint voltak a hetvenes-nyolcvanas években). A vetítő felszerelés is méregdrága, ráadásul gyorsan „öregszik” (összehasonlításul: a hatvanas években vásárolt celluloidszalagos vetítőgépek sok helyen még mindig szolgálatban vannak). Másrészt mind a mai napig nincs tisztázva, hogy ki viselje (a terjesztők-e vagy a forgalmazók) a vetítéssel járó járulékos költségeket. Mindenesetre, az ötezer háromszáz franciaországi mozinak csak alig 10 %-a van felszerelve az új technikával! Azt se tudni még, hogy a nézők hajlandók lesznek-e megfizetni a látványért a magasabb (Franciaországban két euróval drágább) belépődíjat.
Ami az ötvenes évekből ismert 3D meg az új közti különbséget illeti, erről Jeffrey Katzenberg ezt mondja a maga jellegzetesen amerikai stílusában: „A mai 3D technika az 50-es évek eljárásaihoz képest olyan, mintha a Ferrarit hasonlítanánk a robogóhoz.” Optimizmus ide vagy oda, a technikai megoldások még korántsem standardizálódtak: egyelőre nem nagyon tudni, hogy a két lehetséges vetítővászon, illetve a ma használt kétféle szemüveg közül melyik lesz az általános. Az sem világos, hogy a nézők saját szemüveggel nézik-e majd az előadást, vagy a mozik által kölcsönzöttel (ebben az esetben a tisztítás is probléma, mert a bepiszkolódott, zsíros szemüveget nem lehet használni). Az is gond, hogy a 3D-s filmeket kizárólag a Nyugat-Európában értéktelenebbnek számító szinkronizált változatban vetítik, mivel a 3D-s technológiában viszonylag nehéz a feliratok elhelyezése (a feliratok homályosak, nehezen olvashatók). Ha igaz a hír, a stúdiók néhány hónapon belül ezt a problémát is meg fogják oldani.
A legnagyobb stúdiók, persze, kereskedelmi fogásokkal is csigázzák a 3D-t övező izgatott kíváncsiságot. Világszerte nemrég nagy cécóval mutattak be a mozikban egy 16 perces előzetest James Cameron Avatarjából. Az új filmen négy évig dolgozott a Titanic rendezője; lesz számítógépes mozgásleképezés, lesz fiktív meg valóságos figurák keverése, és lesz térhatás – az Avatar cselekményéről ugyan alig tudni valamit, de a rendező már most úgy beszél róla, hogy egész biztosan mérföldkő lesz a mozi történetében. A rendező azóta már bemutatott a filmből egy negyedórás részletet, és sokan tényleg hüledezve jöttek ki a vetítőteremből. Szó, ami szó, a Fox nem kevesebb mint 237 millió dollárt invesztált a filmbe, amelynek egyúttal azt is bizonyítania kell, hogy a 3D igenis megtérülő befektetés Hollywoodnak. A bemutatóra, az elképzelések szerint, a 11 000 észak-amerikai mozinak már 40 %-a tudja majd fogadni a 3D-s filmeket, a szóba jövő 13 000 külföldi mozinak viszont csak alig 15-20 %-a lesz átalakítva erre az időpontra.
A rendezőknek, persze, ugyanúgy el kell sajátítaniuk a 3D „formanyelvét”, mint ahogy annak idején a színes nyersanyag technikáját is kitanulták. Legelőször is azt kell tudni, milyen cselekményhez illik az új eljárás. A velencei feztiválon bemutatkozottA lyuk (The Hole) című horror eredetileg szimpla 2D-s felkérés volt (egy család új házba költözik, és a pincében felfedeznek egy fedéllel elzárt nyílást...); Joe Dante rendező azonban, alaposan átgondolva a dolgot, úgy érezte, 3D-ban nagyságrendekkel többet tudna kihozni a történetből. A producerek először a szájukat húzták, de amikor aludtak rá egyet, szó nélkül hozzájárultak a büdzsé 20 %-os emeléséhez. Az első tapasztalatok arra vallanak, hogy az eljárást visszafogottan kell alkalmazni (nem szabad például váratlanul átugrani a háttérből a kép előterébe), mivel a néző szeme nehezen tűri a hirtelen váltásokat.
Ami a konkrét eljárást illeti, legelőször is két alapfogalmat kell tisztázni. (Ezeket az alapfogalmakat a vele készített interjúban Sean Fairburn vezető operatőr magyarázta el a Cahiers du Cinéma olvasóinak.) Egyik a szemtávolság (ez általában 70 milliméter), amely itt azonos a két kamera közti távolsággal. Ez a távolság a 3D-ben nem állandó, attól függően változik, hogy az alkotók milyen hatást akarnak elérni. Ha növeljük ezt a távolságot, felnagyítjuk, ha pedig csökkentjük, akkor kicsinyítjük a tárgyat. Más szóval: azt, hogy a tárgy mekkora, a két kamera egymástól való távolsága határozza meg. A normál látómező tudvalevően 170 fokos: ha az ember észrevesz egy csinos nőt a tömegben, meglehet, ráösszpontosít, de azért látja a mellette állókat is. A hagyományos technika ilyenkor bevág egy nagyközelit.
Ez azonban nem működik 3D-ben. Ott általában más figyelemfelkeltő eszközöket kell alkalmazni. Ilyen lehet a megvilágítás, a jelmez vagy a többi szereplő; a térhatású moziban ugyanis nem lehet egy szempillantás alatt csak úgy ráközelíteni valakire. Másik megoldás: lassan egyre közelebb vinni a kamerát. Ez sokkal jobban működik, mivel így nem veszítjük el azt a „3D-s viszonyt”, amit már kialakítottunk a nézővel. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a 3D inkább a nagy plánokhoz passzol. Ha viszont a rendező gyors vágásokat szeretne, egyszersmind nagyobb elevenséget az akcióban, inkább rövidebbre veszi a szemtávolságot, és úgy forgatja a jelenetet, mintha 2D-ben volna. A rendező ilyenkor feláldozza a térhatást a gyorsabb ritmus kedvéért.
A szögletes szemüveg, amely a film elejétől végéig ott ül a Fel! főhősének orrán, végeredményben csak annak a másiknak a párja, amit a nézőnek kell viselnie vetítés közben, szintén a film elejétől végéig. Mintha a két egymást visszatükröző tükröző szemüveg azt sugallná, hogy az utóbbi bármennyire is kényelmetlen segédeszköze a 3D-nek, azért mégiscsak az újra felfedezett álomvilág emblémája.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/10 04-06. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9872 |
