Tartalmi elemek kiemelése
rendező | színész | operatőr | forgatókönyvíró | zenész | egyéb személy | filmcímek | egyéb cím | Mindegyik | Egyik sem
Jelölje be, mely tartalmi elemeket szeretné kiemelve látni a szövegben!

Könyv

Kitano Takeshi: Fiú

Kamaszpanasz

Pápai Zsolt

Három elbeszélés a kamaszkor sorsdöntő élményeiről.

 

Annak, hogy Kitano Takeshi a hetvenes évektől kezdődően legendás figurává, majd pedig szabályos intézménnyé vált Japánban, az volt az oka, hogy felettébb széles közönséget tudott megszólítani stand up-komikusként jegyzett műsorszámaival, illetve porondmesterként levezényelt bornírt vetélkedőivel. Másfél évtizede azonban a Kitano-mítosz Japánon kívül is bontakozni, majd izmosodni kezdett, és ehhez semmi köze a hülye vetélkedőknek. Az európai áhítat a reneszánszembernek szól, mindenekelőtt az utánozhatatlanul eredeti filmkészítőnek, aki – szóltak a hírek – egyúttal publicistaként, popzenészként, festőként, szoftverfejlesztőként (!) és szépíróként is tevékenykedik. Írói munkásságáról mindazonáltal inkább csak hallani lehetett nyugaton, a szövegek rejtve maradtak a közönség előtt. Ennek a hiánynak a pótlására jelent meg 2007-ben New Yorkban Kitano Fiú című kötete, amely most hozzánk is megérkezett.

A karcsú – alig két ívnyi – könyvecske három, közel azonos terjedelmű elbeszélést rejt. Mindhárom hangulatkép a kamaszlét döntő fordulatairól, a felnőtté válásához vezető úton kikerülhetetlen dilemmákról és élményekről. Az első történet (Bajnok kimonóban) a küzdelemről, a kitartásról és a szolidaritásról, a második (Csillagbölcső) a halállal szembesülésről és az apa fájdalmas emlékéről, a harmadik (Okamesan) a hamvába holt első szerelemről szól. Jóllehet a történetek szereplői nem azonosak, az életkoruk hasonló – mindhárman középiskolások –, sőt az egymásra következő elbeszélések kirajzolnak egyfajta folyamatosságot, így a könyv regényként is olvasható.

Nem véletlen, hogy noha három fiú áll a három történet középpontjában, a kötet címe egyes számú. Mintha Mamoru, Tosió és Icsiró valójában ugyanaz a személy lenne: többek között ezt a benyomást erősíti, hogy az olvasás előrehaladtával mind nyomatékosabb a történetek beavatási jellege. Az első szöveg egy komplett családban élő fiúról szól; a második hőse elvesztette az apját és csalódik az anyjában, ráadásul egy számára idegen miliőben kell boldogulnia a bátyjával közösen; a harmadik elbeszélés hőse pedig magára hagyatva keresi a helyét Kiotóban.

A könyv végtelenül egyszerű címe az írások egyik sajátosságát, a minimalista mondatépítkezést előlegezi meg. A minimalizmus fegyelmező ereje tartja egyben a néhol az asszociatív logika által irányított elbeszéléseket, és a linearitást meg-megtörő flashbackek mellett is világos és könnyen áttekinthető időszerkezetek születnek. Az első két írásban az egyes szám első személyű megszólalás a történetek intimitását erősíti, egyszersmind a szerző szereplőkkel szembeni alázatát jelzi. Stílszerűen szólva: Kitano végig alsó kameraállásból – a legkisebb fiú szemszögéből – láttatja az eseményeket.

Ha mindenáron a rendezői életműben akarunk referenciapontok után kutakodni, akkor a kamaszhősök szerepeltetése és bizonyos szituációk hasonlósága miatt A kölykök visszatérnek, illetve – a harmadik elbeszélés kapcsán – a Tengerparti jelenet juthat eszünkbe. De a puritán – mondjuk így: gyermeki tekintetet feltételező – technika használata, továbbá egyes motívumazonosságok ellenére nagyon nehéz párhuzamokat találni az elbeszélések és a filmek között. A kísérletek azért visznek félre, mert Kitano csak mellékállásban filmrendező és novellista – valójában költő, aki történetesen hol a mozgókép médiumát, hol pedig az irodalmi elbeszélés műfaját használja. Aki a rendezőt keresi a könyvben, nehezen találja, aki viszont a poétát, az jó helyen jár.

Kitano a drámai nagyjelenetek mellőzésével, lírai tónusban beszél létfordító pillanatokról és határhelyzetekről, az embert egy életen át elkísérő eseményekről. Ez ennek a könyvecskének a fő ereje, a potenciálisan drámai pillanatok líraivá hangolása, elégikussá tompítása. Az elégikus hangszerelés egyúttal azt vonja maga után, hogy hiányoznak a szövegekből a szerző mozgókép-költészetét annyira meghatározó, végzetesen-végletesen kiélezett tónusjátékok. Kitano filmrendezőként Ozu és Bresson transzcendentális stílusának, illetve bizonyos bűnfilm-műfajok elemeinek az összeépítésére tett kísérletet, de ezt a robbanékony elegyet jobbára kerüli az írásaiban. Az elbeszélésekben inkább a csendes szemlélődésre szavaz.

Cartaphilus, 2009.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/08 51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9846

Kulcsszavak: fiatalok, irodalom, Japán, recenzió,


Cikk értékelése:szavazat: 1021 átlag: 5.59