Baski Sándor
Hiába a professzionális látványmozik dübörgése, a finomra hangolt, intim (melo)drámák ezúttal nagyobbat szóltak. Idén is megérte elzarándokolni a távol-keleti filmek Mekkájába.
Aki először vesz részt Európa egyetlen távol-keleti filmfesztiválján – mint jelen sorok szerzője – legalább egyszer biztos elmorfondírozik azon, hogy vajon miért éppen Udinében ad randevút egymásnak ez a két végletesen eltérő kultúrkör. A prózai válasz nyilván csak annyi, hogy itt jutott eszébe néhány lelkes szervezőnek az ötlet, de hogy miért pont Ázsia filmterméséből merítenek, az ebben a történelmi környezetben, a belváros reneszánsz és gótikus árkádjai alatt sétálva, még inkább felmerül az egyszeri filmturistában. A kérdést az idei fesztiválkatalógus bevezetőjének szerzője is szükségesnek tartotta feltenni. Szerinte a távol-keleti mozit az állandó megújulásra való hajlandósága, a szerzői tradíciók őrzése, és az a képessége teszi érdemessé a kitüntetett figyelemre, amellyel más filmkultúrák hatásait építi be önmagába.
Utóbbi vonásával az ázsiai filmiparnak a legtöbb rajongója talán kevésbé van tisztában – a kínai, japán vagy hongkongi filmek számukra az eredetiség szimbólumai, Hollywood pedig maga a patás ördög, aki szemérmetlenül elrabolja, és saját termékeinek felcicomázására használja a mesés kelet kultúrkincseit. Udine azonban, azzal, hogy nem csak a felfedezésre váró gyöngyszemeket, de a megelőző év legnagyobb blockbustereit is szemlézi, hűen demonstrálja, hogy korántsem egyoldalú viszonyról, hanem élénk kulturális kölcsönhatásról van szó.
Nyugati szelek
Az idei, közepesen erős programban több olyan film is szerepelt, amely le sem tagadhatná – igaz, nem is akarja – hogy elsősorban nyugati forrásokból építkezik. A leglátványosabban ezt A Jó, a Rossz és a Furcsa (The Good, the Bad, the Weird) teszi, amely már címével is Sergio Leone spagettiwesternjei előtt emeli meg képzeletbeli cowboykalapját. Kim Ji-woon rendező a vadnyugat helyett a ’30-as évek Mandzsúriájából kreál igazi vadkeletet, ahol a címbéli három rivális vonaton, motoron és lovon kergeti egymást, miközben a szimpla McGuffinként bedobott titkos kincs után kajtatnak. A Jó, a Rossz… professzionális látványmozi, amely tarantinói pofátlansággal ülteti át a westernkliséket Ázsiába, miközben ugyanolyan könnyedséggel mixel össze stílusokat és hangulatokat, mint az amerikai direktor a Kill Billben, vagy Miike a Sukiyaki Western Djangóban. Kim Ji-woon nem bajlódik történettel, dramaturgiával, a folyamatosan pörgő, nyugati sztenderdekhez képest is lenyűgöző akciójelenetek között alig van szusszanásnyi szünet, a válogatott sztárgárdának (Jung Woo-sung, Lee Byung-hun, Song Kang-ho) sem kell a karikatúraszerű figurák alakításában megfeszülnie. Hiába tarolt azonban a film a koreai mozikban, Kim Ji-woon korábbi munkáihoz viszonyítva mégis enyhe csalódás: meg sem tudja közelíteni a Két nővér vagy a Keserédes élet (hivatalos magyar ferdítésben: A bosszú) intelligenciáját és összetettségét.
A japán filmipar is képviseltette magát egy nagy költségvetésű, keleti és nyugati hatásokat egybegyúró különös mixtúrával. A K-20: A maszk legendája ugyan egy japán szerző, Edogawa Rampo 1920-as években írt detektívregényére épít, de három főszereplőjét egyértelműen nyugati előképek ihlették: a nyomozó (Tôru Nakamura) Sherlock Holmes és James Bond keveréke, a gazdagok ellen harcoló protagonista (Takeshi Kaneshiro) a klasszikus, szociálisan érzékeny hősök (Robin Hood, Zorro, Batman) leszármazottja, míg a főgonosz az anarchista gonosztevők (Fantomas, V) közeli rokona. A történet egy alternatív, 1949-es Japánban játszódik, ahol nem volt második Világháború, és a korábbi társadalmi rend, a gazdagok és szegények közötti óriási különbségek is megmaradtak. Nincs demokrácia sem: mindent a feudális arisztokrácia, és a zsebükben lévő karhatalom irányít, egyedül a K-20 néven praktizáló álarcos bandita mer velük szembeszállni. Mégsem ő a főhős, hanem egy koldusszegény cirkuszi akrobata, akit a rendőrség összetéveszt K-20-szal.
Shimako Sato rendezőnő tehát nem a most divatos, jelenben játszódó és a mai társadalmi-politikai viszonyokra reflektáló szuperhősmozik átültetésére vállalkozott, inkább egy retro-futurisztikus, steampunk kulisszák között zajló klasszikus kalandfilmet készített. Hibátlan technikai kivitelezése ellenére a K-20 meglehetősen régi vágású mozi, de épp ez a bátran vállalt korszerűtlensége adja a báját.
A vonal végén (Connected) esetében nincs szükség rá, hogy rejtett inspirációk után kutassunk, lévén Benny Chan akcióthrillere egy 2004-es hollywoodi film, a Mobil hivatalos feldolgozása. Chan, aki az elmúlt tíz évben a kommersz hongkongi akciómozik egyik legbiztosabb kezű mesteremberévé vált, az eredeti high concept sztori nagy részét megtartotta: főhőse egy hongkongi átlagember, akit ismeretlen nő hív fel azzal, hogy elrabolták. A férfi először egy rendőrtől akar segítséget kérni, de végül az idő szorítása miatt saját maga próbálja kimenteni a nőt és megtalálni az emberrablókat. A rendkívül feszes történet működik a hongkongi közegben is, ami pedig az akciójelenetek intenzitását illeti, Chan könnyedén lepipálja az eredetit – a Teatro Nuovo közönsége egy negyedórás autósüldözést majdhogynem álló ovációval díjazott –, de még némi helyzetkomikumot is csempész az izgalmak közé.
Együtt élt a közönség a szintén hongkongi A bestia nyomábannal (The Beast Stalker) is, amelyben a feszültség forrását hasonlóképpen az idővel való versenyfutás jelenti. Az alaptörténetben látszólag semmi új: egy rendőrkézre került gengszterfőnök elraboltatja embereivel az ügyében eljáró ügyésznő, Ann Gao kislányát. A gyerek életéért cserébe a kompromittáló bizonyítékok megsemmisítését szabja feltételül, amibe a nő bele is nyugodna, nem úgy az emberrablás egyik szemtanúja, Tong Fei (Nicholas Che), aki történetesen azonos azzal a rendőrrel, aki Ann Gao másik kislányának haláláért felelős. A bestia nyomában annyiban több mint a hasonló, a nyomozás és az üldözés fázisaira koncentráló akcióthrillerek, amennyiben árnyalni tudja az antagonista figuráját. A hongkongi mozikban gyakori hármas felosztás jegyében ugyanis nem csak az ügyésznőre és Tong Feire koncentrál, hanem a magányos emberrablóra is, akit nem átall pozitív szerepkörben – lebénult felesége ápolójaként is – bemutatni. Csak a nyitó jelenetet más szemszögből megismétlő fináléban derül ki, hogy a három szereplő sorsa hogyan és miért fonódott össze, illetve, hogy Dante Lam filmje a végzet és a véletlen hatalmának hangsúlyozásával tulajdonképpen Alejandro González Iñárritu drámáinak (Korcs szerelmek, 21 Gramm) akcióköntösbe bújtatott feldolgozása.
Az indonéz Joko Anwar kedvenc rendezője nyilván David Lynch, A tiltott ajtó (The Forbidden Door) című dolgozatában ugyanis félreérthetetlen jelek és motívumok tanúskodnak az amerikai független film egyik legnagyobb alakjának hatásáról, de valószínűleg Jodorowsky munkássága is ott lapul a DVD-gyűjteményében. Igazságtalan lenne azonban szimpla hommage-ként értékelni a A tiltott ajtót – annál azért jóval ravaszabb. Főhőse egy művészileg sikeres, de komplexusokkal és elfojtásokkal terhelt szobrász, aki kizárólag állapotos nőkről készít szobrokat, miközben ő maga impotenciával küzd. Felesége és anyja érzelmileg nyomják el, menedzsere a kreativitását zsigereli ki, valaki vagy valakik pedig rejtélyes segélykérő üzenetekkel kezdik bombázni. A pszichológiai thrillernek induló film fokozatosan válik egyre szürreálisabbá, összhangban a főhős lassan megbomló valóságérzékelésével, miközben a horrorszál révén a Videodrome által felvetett morális dilemmák is újra előkerülnek. A forgatókönyvíró Anwarnak talán felróható, hogy túl direkten alkalmazza a szimbólumokat, a rendező Anwar azonban kétségtelenül tehetséges: atmoszférát és hangulatot teremteni nagyon tud; talán még Lynch is büszke lenne rá.
Különös hibrid a dél-koreai Nyers vágás (Rough Cut) is, amelyet a felénk már jól ismert Kim Ki-duk jegyez forgatókönyvíróként. Saját filmjeihez hasonlóan ezúttal is egy erősen szimbolikus történetszerkezetet épít fel. Egyik főhőse a Sztárszínész, aki a magánéletben a keményfiút játssza, a másik a Gengszter, aki viszont szeret két gyilkosság között elmerülni a filmek világában. Mivel sorozatos botrányai miatt senki sem hajlandó vele dolgozni, a Színész – jobb ötlet híján – felkéri a Gengsztert, hogy játssza el ő az ellenlábasát a készülő gengszterfilmjében. A forgatás során, ahogy az sejthető, a két főhős filmben és életben alakított szerepei kölcsönösen összemosódnak.
A Nyers vágás tulajdonképpen triviális (bár helytálló) dolgokat állít valóság és fikció viszonyáról, de szerencsére nincs híján az önreflektív humornak sem. Az utolsó harmadban sajnos a történet logikája megbicsaklik: Kim Ki-duk feláldozza a pszichológiai realizmus igényét a szimmetria oltárán. Ugyanezt szokta tenni saját, rendszerint metafizikus fináléba torkolló munkáiban is, ám ami azokban indokolható művészi döntés, az ebben a zsánertudatosabb közegben kevésbé adekvát megoldás – a helyzetet és a filmet a Gengsztert alakító, tehetségét korábban csak tévé-sorozatokban csillogtató So Ji-sub markáns jelenléte menti meg.
Finomra hangolva
A Teatro Nuovo vásznát nem csak gengszterek, gyilkosok, rendőrök és akcióhősök, illetve a látványos képsorokra építő „férfias műfajok” uralták, sőt összességében kisebbségbe is kerültek a párválasztás nehézségeivel és a különféle szerelmi zűrökkel foglalkozó filmek mögött. Utóbbiak közül is feltűnően sokban választottak az alkotók női főhősöket, illetve női szemszöget; így tett az inkább akció- és harcművészeti filmjeiről ismert Tsui Hark (All about women) illetve Ma Li-wen (Desires of the heart) és Cao Bao-ping (The Equation of Love and Death) is. Mindhárom film hazai piacra, azaz a kínai nézők számára készült, ami jól mutatja a helyi közönség jelenlegi preferenciáit – aligha véletlen, hogy a tavalyi év legsikeresebb bemutatója is a párkeresés bonyodalmait taglalja.
A Te vagy az igazi? (If You Are the One) azonban korántsem illeszthető be a blőd poénokkal és eltúlzott alakításokkal operáló romkomok sorába. A férfi főhős sem tipikus amorózó: Qin Fen már ötven felé jár, és még mindig az „igazit” keresi. Az abszurdba hajló nyitójelenetben sikerül eladnia az egyik találmányát – egy szimpla műanyag csövet, amelynek segítségével a „kő-papír-olló” játékot a diplomácia és az üzleti élet világában konfliktusrendező eszközként lehet alkalmazni – így elég pénze és ideje van arra, hogy egész nap a társkereső hirdetésére jelentkezőkkel foglalkozhasson. Randevúi a különféle társadalmi rétegekből érkező nőkkel rendre meghiúsulnak, ez történik akkor is, amikor a feltűnően gyönyörű Xiaoxiao-val hozza össze a sors. Kölcsönösen megállapítják, hogy nem valók egymáshoz, majd elválnak útjaik. Később persze ismét összefutnak, de nem kötnek ki egymás karjaiban, ahogy azt a műfaji klisék diktálnák. A nő nyíltan megvallja Qin Fennek, hogy egy nős férfibe szerelmes, így csupán barátság lehet közöttük.
Feng Xiao-gang rendező, aki korábban látványos eposzok és könnyed vígjátékok készítésében jeleskedett, hatékonyan egyensúlyoz dráma és komédia határán, messziről cselezve ki a sablonokat. Elsősorban a szellemes dialógokra és a túlzó gesztusoktól mentes, visszafogott színészi játékra épít – ebben a főszereplőket alakító Ge You és Shu Qi maximális partner.
Melankolikus hangvétele, érzékenysége, fanyar humora és különc főhősei révén a Te vagy az igazi? inkább a midcult alkotások közé lenne besorolható, ezért is meglepő, hogy Kínában igazi blockbuster vált belőle, amelyet többen láttak, mint annak idején a Titanicot.
Legalább ennyire rendhagyó alkotás a Kedves ellenségem (My Dear Enemy), amely a koreai felhozatal talán legizmosabb darabja volt. Lee Yoon-ki rendező, szokásához, híven nem egy színes-szagos zsáner-univerzumba, hanem a szöuli rögvalóba helyezi bele hétköznapi szereplőit, amit az eredeti helyszíneken túl a lassú tempó vagy a hosszú beállítások is érzékeltetnek. Egyetlen nap története a film: a negyven körüli Hee-soo felkeresi jó tíz évvel fiatalabb ex-barátját, akit éppen akkor látott utoljára, amikor az kölcsönkért tőle félmillió wont. A nőnek most szüksége lenne a pénzre, de Byung-woon, akinek se állása, se lakása nincs, nem tud miből fizetni. Jobb híján nyakába veszi a várost, hogy ismerőseitől, akik érdekes módon egytől egyig – különböző életkorú és státuszú – nők, összekunyerálja a kívánt összeget. Hee-soo vele tart a pénzszerző körútra, a közösen eltöltött nap pedig alkalmat kínál arra, hogy kibeszéljék a régi sérelmeket. A Kedves ellenségem azonban nem a viharos érzelmek és a katartikus nagyjelenetek filmje, inkább egy lírai, urbánus road movie, amelyben nincsenek valódi konfliktusok, csupán a két szereplő habitusa és életszemlélete kerül kontrasztba.
Az udinei fesztivál közönségdíját is egy hasonlóképpen csendes és intim alkotás nyerte el. A japán Eltávozók (Departures) sikere a hazai pályán besöpört több mint 60 díj, és legjobb külföldi filmnek járó Oscar után nem okozhatott senkinek túlzott meglepetést. Yojiro Takita dolgozatának kiindulópontja egy jól ismert filmes toposz: az életét zsákutcába navigáló főhős a nagyvárosból (ezúttal: Tokióból) visszatér a gyökereihez, azaz gyerekkorának színhelyére, ahol számot vet múltjával és újrafogalmazza önmagát. Ezt az utat járja be Daigo is, a fiatal csellista; megszűnik a zenekara, így kénytelen feleségével hazaköltözni az egykori, üresen álló szülői házba, és kétkezi munkát vállalni. Saját maga számára is meglepő módon nokanshi lesz belőle, azaz egy olyan személy, aki a gyászoló család jelenlétében szertartásszerűen megmossa, felöltözteti és megszépíti az elhunytakat, egyszóval felkészíti őket a temetésre. Daigo eleinte maga is viszolyog a munkától, később azonban annak ellenére sem hagyja ott új hivatását, hogy felesége épp „szégyenteljes foglalkozása” miatt költözik külön tőle.
Nem nehéz megfejteni, miért reagál ugyanúgy Takita filmjére az ázsiai, az európai vagy az amerikai közönség. A rendező a végső búcsú lehangoló pillanatait méltóságteljes aktusként ábrázolja – főhőse, Daigo éppoly eleganciával végzi a nokanshi-rituálét, amilyen finom mozdulatokkal a csellóját szólaltatja meg. Az Eltávozók a halál tabujának feloldására tesz kísérletet, és arra, hogy az elmúlás mindenkit érintő, kellemetlenül nyirkos gondolatát elviselhetővé tompítsa. Vigaszt és megnyugvást próbál nyújtani, és bár tudjuk, hogy csal, hiszen a halál csúnyábbik arcát nem mutatja meg, erre a kegyes csalásra, úgy tűnik, minden halandónak szüksége van Tokiótól Los Angeles-en át Udinéig.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/07 48-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9830 |
